A négy legordasabb hazugság a Szovjetunióról

Ha Ön azt hiszi, hogy Ron Werbernél, vagy Habony Árpádnál nincs tökéletesebb politikai marketinges - akkor minden bizonnyal nem ismeri eléggé a Szovjetunió történetét. A hivatalosan 1922-ben megalakult, de valójában már 1917 novemberében megszületett vörös rémállam centenáriumát ünnepeljük azzal, hogy számba vesszük a rendszer legarcátlanabb hazugságait.

A hatalomátvétel neve

A legszélesebb körben ismert kamu, amelyről suttogva már az átkosban is mondogatták, hogy

"nem volt nagy, nem volt októberi, nem volt szocialista, és nem volt forradalom, de a többi stimmel." 

Lenin "forradalmában" valójában még saját elvtársai sem hittek. Amikor 1917 áprilisában - a februári polgári forradalomnak és az oroszok mielőbbi összeomlását készségesen segítő németeknek köszönhetően - hazatért svájci emigrációjából, a tanácsok (szovjetek) azonnali  hatalomátvételét  követelte.  Az "áprilisi tézisek" azonban a később hegesztett Lenin-legendáriummal ellentétben nem a forradalmi tömegek viharos lelkesedését váltották ki - hanem mély csalódottságot.

A bolsevik vezetők elkeseredetten nyugtázták, hogy tízéves távolléte alatt Lenin teljesen elvesztette a kapcsolatot az orosz rögvalósággal.

Nyárig kellett győzködnie őket, mire a forradalom lángja legalább a kommunisták egy részét felhevítette. Tovább azonban nem is terjedt, a júliusi szélsőbalos zendülés csúfos kudarcba fulladt. Vlagyimir Iljicsnek ismét menekülnie kellett, s a következő hónapokban jó kibicként Finnországból követelte szenvedélyes levelekben otthon maradt harcostársaitól, hogy most már aztán tényleg ragadják magukhoz a hatalmat. A bolsevikok nagy része már éppen kezdte volna elkönyvelni, hogy szegény Uljanov elvtárs végleg megzakkant - amikor októberben váratlanul ismét Péterváron termett. 

A karizmatikus, fanatikus és nem mellesleg verhetetlenül nagy dumás Lenin rövid időn belül ismét meggyőzte a többieket, hogy lendüljenek akcióba. Ám, ha a párt fegyveres erejének élén nem egy nála lényegesen realistább fickó - bizonyos Lev Davidovics Bronstein (mozgalmi nevén Trockij) - áll, alighanem ismét csak a nyári fiaskó megismétlésére futotta volna. A pártvezér ugyanis igazi munkásfelkelésről álmodott, elfoglalt gyárakkal, barikádokkal, utcai harcokkal, ahogyan a Nagy Marxista Könyvben meg van írva.

Trockijék azonban inkább egy sikeres puccs vezetői akartak lenni, mint egy bukott forradalomé.

Így, hát tömeggyűlések és lelkesítő szónoklatok helyett inkább csendesen kiszervezték a kormány alól a pétervári helyőrséget, amely november 7-én (ortodox naptár szerint október 25-én) megszállta a főváros stratégiai pontjait és körülzárta a hatalom központjának számító Téli Palotát. A kormánynak ultimátumot adtak, hogy mondjon le - ám válasz helyett a miniszterelnök, Alekszandr Kerenszkij a hátsó kapun lelépett, az épület őrségének nagy része pedig egyszerűen elpárolgott. Az Auróra cirkáló végül háromnegyed tíz körül adta le a legendássá vált "első lövést" - amelynek aztán az égvilágon semmi jelentősége nem volt. Egyrészt az ágyúcsőben vaktöltény volt, másrészt a katonák még több mint két órán keresztül, éjfélig nem mozdultak. Ekkor hatoltak be az addigra már szinte teljesen kihalt épületbe, ahol hosszas keresgélés után bukkantak rá a teljesen enervált kormányra (illetve azokra, akik a kabinetből még ott maradtak), akik mindenféle ellenállás nélkül megadták magukat. 

Az állampárt neve

A '17 novemberében a hatalmat megkaparintó erőket elkötelezett híveik, de hajthatatlan ellenségeik is "bolsevikoknak" hívták - és ezzel

máris bedőltek a 20. század egyik legnagyobb politikai marketingblöffjének.

A szó ugyanis "többségit" jelent, ezzel egyértelműen azt sugallva, hogy Leninék csoportja képviselte a többség akaratát. Ez azonban nem, hogy Oroszországban, de még a szélsőbaloldalon sem volt így. A radikális balosokat tömörítő Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt 1903-as kongresszusán parázs vita robbant ki arról, hogy a párt a "forradalom élcsapataként" szűk elitet alkosson, vagy nyitott tömegmozgalommá alakuljon.  Az előbbi irányvonalat képviselő Leninék az első szavazást megnyerték, amely a párt lapjának az "Iszkrának" (Szikra) a szerkesztőségi összetételéről szólt. Ezen a ponton jól el is nevezték magukat "bolsevikoknak", az ellenoldalt pedig "mensevikeknek" (kisebbségiek)  Ebben később az sem ingatta meg őket, hogy az összes többi voksoláson alul maradtak. 

A "mensevikek" 1917-ben is többséget alkottak az illegalitásból kilépő mozgalomban, a szakadás (és nem mellesleg a bolsevik puccs) után tartott 1917 novemberi választásokon pedig az agrárszocialista eszerekkel szövetségben

a szavazatok 62 százalékot söpörték be, szemben a "többségi" bolsevikok 25 százalékával.

Leninéket azonban ez az eredmény sem hozta zavarba, mindössze egy napos működés után szétkergették az új parlamentet. A hamarosan az egész országot lángba borító polgárháborúban pedig már ellenségeik is "a bolsevizmus" elleni küzdelem jelszavával vonultak harcba - akaratlanul is legitimálva egy méretes hazugságot. 

A rendszer neve

A '17 novemberi hatalomátvétel után írt ideiglenes alkotmány "proletárdiktatúrának" nevezte az új államformát. A Marxtól átvett kifejezést aztán - persze negatív előjellel - az antikommunisták is széles körben használni kezdték. Olyannyira, hogy Magyarországon a szélsőbaloldali szervezeteket betiltó 1921-es törvény is a "valamely társadalmi osztály kizárólagos uralmának erőszakos létesítésére irányuló mozgalomban" való részvételt büntette.

Holott a kommunista rezsimben a proletariátus soha, egyetlen percig sem uralkodott.

Ha volt olyan társadalmi réteg, amely hatalomra jutott ezekben a rendszerekben, az az értelmiség ultraradikális maroknyi kisebbsége volt. 

A bolsevikok eredeti anyapártjának alakuló kongresszusán 1898 márciusában Minszkben 

összesen 9 küldött jelent meg - s ők is három különböző baloldali csoportot képviseltek. 

1918-ban az Oroszország Kommunista (bolsevik) Pártjának vezetését alkotó Politikai Bizottság 

nyolc tagja között egy, azaz 1 proletár volt. 

A többiek mind egyetemet, vagy (a kor orosz viszonyai között szintén igen ritkának számító) középiskolát végzett emberek voltak (kivéve Sztálint, de ő is elkezdte a papi szemináriumot, ahonnan forradalmi nézetei miatt csapták ki),

fizikai munkát pedig soha életükben nem végeztek.  

A PB egyetlen proletár tagja, Mihail Kalinyin egyébként hosszú pályafutása során semmilyen valódi hatalmat nem birtokolt, 1919-től 1946-ban bekövetkezett halálig kirakatproliként az ország államfője volt - minden érdemi befolyás nélkül.  

Az ország neve

Lenin híres "áprilisi téziseiben" 1917 tavaszán "minden hatalmat a szovjeteknek" követelt - hogy aztán azt a hatalmat is kicsavarja a kezükből, amivel akkor bírtak.

A szó oroszul azt jelenti: tanács. A katonák, munkások és parasztok első önigazgató testületei először az 1905-ös forradalom idején alakultak meg a területi, valamint üzemi szinten, illetve a hadseregben. A szovjetek 1917-ben újjáéledtek, és néhány hónapon belül már komolyabb befolyással rendelkeztek, mint a kormány. Az eredeti bolsevik forgatókönyv szerint rájuk épült volna az új hatalom. 

Kezdetben úgy tűnt, így is lesz. Az 1918-as ideiglenes alkotmány legelső pontja kimondta, hogy

"Oroszország a munkás-, katona- és parasztküldöttek szovjetjeinek köztársasága. Minden központi és helyi hatalom a szovjeteké."

Az ekkor létrehozott Oroszországi Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársaságban (OSZSZSZK) a legfőbb hatalom elvileg a Szovjetek Összoroszországi Kongresszusának kezében volt. Ez azonban csak alkalmanként ült össze, az állandó törvényhozás szerepét az a szovjetek által választott Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság látta el. 

Leninéknek hamarosan szembesülniük kellett azzal a kellemetlen ténnyel, hogy az országot keresztül-kasul behálózó tanácsok tényleg elhiszik, hogy ők gyakorolják a hatalmat - és, ami ennél jóval nagyobb gond:

messze nem mindegyikben biztosított a bolsevik többség.

A legfontosabb kérdéseket így házon belül a kommunista párt vezető testületeiben hozták meg, a szovjeteket pedig rendre kész helyzet elé állították. A pohár '18 júliusában telt be, amikor az addig a kommunistákkal úgy-ahogy együttműködő eszerek fellázadtak, és követelték, hogy a tanácsokban valódi demokrácia érvényesüljön. A zendülést rövid időn belül vérbe fojtották. A szovjetek hattyúdala az 1921-es matrózfelkelés volt, amikor a kronstadti tengerészek katonatanácsa fegyveresen próbálta elérni a "tanács-demokráciához való visszatérést" - persze sikertelenül.  

Jellemző, hogy a a kommunista terrorállam

a kronstadti lázadás leverése után egy évvel, 1922-ben vette fel a "Szovjetunió" nevet.

Ám a szovjetek ekkor már csak a szép, vörös szalagot jelentették a kiépülő pártállam usankáján. Sztálin 1936-ban vetett véget a komédiának, amikor az általa íratott új alkotmányból

hivatalosan is töröltette a helyi és üzemi tanácsokat,

létrehozva egy közvetlenül választott Legfelső Tanácsot, papíron is felszámolva a gyakorlatban már rég elsorvasztott önigazgatást. Az országot ettől függetlenül még 55 esztendőn át hívták Szovjetuniónak.