Idei győzelmével megnyílt Abe Sindzó előtt az út, hogy Japán leghosszabb ideig hivatalban lévő miniszterelnöke legyen. A régi-új kormányfő kitűzött célja, hogy módosítsák a II. világháború utáni alkotmányt a japán haderő legitimizálása érdekében. Ehhez a kétharmadon kívül népszavazásra is szükség van. Felmérések szerint a közvélemény többsége továbbra is ellenezné, emellett a kormánykoalícióban sem egységes a téma megítélése. A Liberális Demokrata Párt (LDP) koalíciós partnere, az Új Komeitó elutasítja a módosítást. Az arányok folyamatos változása Észak-Korea növekvő nukleáris fenyegetésével párhuzamosan azonban Abe politikájának kedvezhet.
Taktikus politikai túlélő
A 63 éves Abe Sindzó miniszterelnök, akinek népszerűségét megtépázták a korrupciós botrányok, még szeptemberben írt ki előrehozott választásokat. Azzal is indokolta döntését, hogy így szeretne széleskörű támogatottságot szerezni az egyre növekvő észak-koreai fenyegetés kapcsán a kormány eddigi biztonságpolitikájának folytatásához. Emellett Abe politikájának kezdettől fogva gerincét képezte a japán gazdaság felpörgetésének ígérete is.
Az október 22-i előrehozott választások eredménye Abe taktikáját igazolta. Az általa vezetett LDP és koalíciós partnere, az Új Komeitó párt elsöprő diadalt aratott, a földbe döngölve az ellenzéket. A konzervatív nacionalista politikus 2006-2007-ben egy rövid ideig már betöltötte a miniszterelnöki posztot, mint Japán legfiatalabb vezetője a II. világháború után (és az első, aki a háború után született). 2007 szeptemberében azonban miniszterei korrupciós botrányai miatt lemondásra kényszerült, rövid időre pedig kórházba került stressz és kimerültség okozta bélrendszeri gyulladás miatt.
2012-ben fölényes győzelemmel tért vissza a japán politika csúcsára. Kampányának markáns eleme volt a gazdaságfejlesztésre tett ígéretei mellett, hogy határozott fellépést sürgetett Kínával szemben a Szenkaku-szigetek kapcsán.
Szenkaku-szigetek
A Kelet-kínai-tengeren lévő szigetcsoportnak fontos stratégiai jelentősége van. A japán álláspont szerint nem férhet hozzá kétség, hogy a Szenkaku-szigetek egyértelműen Japán elidegeníthetetlen területét képezik a történelmi tények és a nemzetközi jog fényében. A szigetek a II. világháborút megelőzően valóban Japánhoz tartoztak. A háború lezárását követően az 1951-es San Franciscó-i békeszerződés értelmében kerültek az Amerikai Egyesült Államok fennhatósága alá. Érdemes megjegyezni, hogy Tajvan és Kína csak azután kezdett el érdeklődni a Szenkaku-szigetek iránt, hogy 1968-ban egy ENSZ-jelentés nyilvánosságra hozta: a környező tengerfenék alatt valószínűleg nagy mennyiségű kőolaj található. 1972-ben Peking heves tiltakozásba kezdett, néhány hónappal azután, hogy az amerikaiak visszaadták Japánnak a szigeteket. A két ország közötti olykor hidegháborús hangulatot idéző „szigetvita” a mai napig nem csillapodott. A japánok szerint azonban nincs is helye a vitának, Kína erőszakkal próbálja meg felrúgni a status quo-t, ugyanis a Szenkaku-szigeteket illetően nincsen területi szuverenitásról szóló megoldatlan kérdés.Egyre közelebb az alkotmánymódosításhoz
Abe közismert arról, hogy határozottan kiáll Japán önvédelme mellett. 2015-ben elfogadtatta a parlamenttel a Japán kollektív önvédelmére vonatkozó törvényt, ami lehetővé teszi, hogy a szigetország területén kívül is bevessék katonáikat, ha őket, vagy szövetségeseiket támadás éri. A döntés ellenkezést váltott ki a japán közvéleményben, valamint Kínában és Dél-Koreában is. Abe terve ugyanakkor az, hogy 2020-ig módosítsák a japán alkotmányt, amelynek IX. cikkelye megtiltja, hogy Japán katonai erőt használjon a nemzetközi viták rendezésére.
Békeparagrafus
A II. világháború után, 1947-ben lépett élet a jelenlegi japán alkotmány, felváltva az abszolút monarchiát a liberális demokráciával. Az elmúlt 70 évben egyetlen egy módosítást sem fogadtak el, de viták évtizedek óta folynak róla. Az alkotmány II. fejezetének IX. cikkelye – az úgynevezett békeparagrafus - rendelkezik arról, hogy a japán állam nem viselhet háborút, és nem tarthat fenn háborús potenciált.
„Egy igazságosságon és renden alapuló nemzetközi békére komolyan törekedvén a japán nép mindörökre lemond a háborúról, mint a nemzet szuverén jogáról, és az erő használatáról és az azzal való fenyegetésről, mint eszközökről a nemzetközi viták intézésében. Annak érdekében, hogy e célt megvalósítsa, soha nem fog fenntartani földi, tengeri vagy légi erőket, sem más háborús potenciált. Az államnak nincs joga hadviselésre.”
„Az alkotmány mindig is jelentős szerepet játszott a japán politika alakulásában, s a közvélemény már több mint fél évszázada kitartóan, elsöprő többségben pacifista beállítottságú”
– olvasható Inogucsi Takasi politikatudós Japán politika című 2005-ös kötetében (2007-ban jelent meg a Századvég Kiadó gondozásában).
Könyvében azt írta: az 1945-ös háborús vereség elfogadása kétfajta hiányosságot is felszínre hozott, amelyeket Japánnak le kellett küzdenie, hogy hagyományos hatalommá váljon és akként is viselkedjen. Egyrészt legitimációs hiánnyal kellett szembenézni a fegyveres erő alkalmazását illetően, másrészt kapacitásbeli deficittel a fegyveres erők védekezésre, elrettentésre és diplomáciai célokra való használata terén.
A II. világháború utáni Japán Önvédelmi Erők létrehozásakor abból indultak ki, hogy az alakulatok kizárólag a védekezés céljára szolgálnak majd. Az önvédelmi erők szerepe a nemzet biztonságának védelme terén kezdetben csupán harmadlagos jelentőségű volt. A kilencvenes évek derekára vált általánossá, hogy a legfontosabb feladatuk az ország védelme lenne. Ennek ellenére az alkotmány jelenleg is korlátok közé szorítja szervezeti felépítését. Inogucsi Takasi 2005-ös munkájában rávilágított:
„Japán azzal szembesült, hogy a katonai technológia folyamatos fejlődése miatt még a kizárólag védelmi jellegű fegyveres alakulatoknak is rendszeres időközönként modernizálniuk kell fegyverarzenáljukat és meg kell újítaniuk hadseregszerkezetüket, hogy lépést tudjanak tartani az új fejleményekkel.”
Japán nemzetbiztonsági stratégiája (NSS)
Az alkotmánymódosítás fényében nem árt tisztázni, hogy az nem a békeálláspont elvetését vagy felszámolását jelenti, hanem inkább a reformját, igazítva Japán nemzetbiztonsági igényeihez. Az NSS világosan kijelöli Japán biztonságpolitikai irányelveit, nemzeti érdekeit és céljait, illetve, hogy a nemzetbiztonságát érő kihívásokat milyen módon kívánja megválaszolni.
A nemzeti érdekek között értendő Japán saját biztonságának és békéjének fenntartása, valamint a nemzetközi rend védelme az egyetemes értékek, illetve szabályok alapján.
Az ország célkitűzései között szerepel Japán elrettentési képességének növelése, megakadályozva, hogy a fenyegetések közvetlenül elérjék Japánt. Az NSS azt is leszögezi, hogy fejleszteni kell a régió biztonsági környezetét, csökkenteni a Japán elleni közvetlen fenyegetéseket a Japán-USA együttműködés erősítésével, és partnereivel való bizalom fenntartásával.
Történelmi feladat előtt áll Abe
Az elmúlt évtizedekben alapvető változásokon ment keresztül a geopolitikai helyzet, amelyek mind rávilágítottak a hagyományos nemzetbiztonsági stratégia átértelmezésének fontosságára. Japán esetében a növekvő kínai befolyás, a pártállam világhatalmi tényezővé válása, illetve az észak-koreai fenyegetés mind sürgető tényezők.
Most, hogy ismét alsóházi kétharmados többség áll Abe Sindzó mögött, növeli esélyeit arra, hogy újabb három évre elnyerje a pártelnöki tisztséget az LDP 2018 őszén esedékes tisztújításán. Vagyis stabil hátteret kap ahhoz, hogy elcsendesítse kritikusait és folytassa a 2012-ben megkezdett politikáját: kemény álláspont Észak-Koreával szemben, szoros viszony Washingtonnal, az úgynevezett „Abenomics” gazdaságpolitika folytatása, a nukleáris energia támogatása, valamint az alkotmánymódosítás ügyének előmozdítása és népszerűsítése.
„Abenomics”
Abe Sindzó gazdaságpolitikai intézkedéseit – monetáris politika, strukturális reformok, költségvetés-ösztönzés –, összefoglaló nevükön „Abenomics”-nak nevezik. Intézkedései elsőre növelték a GDP-t, de az országnak nem sikerült elérnie az általa kitűzött ambiciózus célokat. Gazdaságpolitikájának eredményességét vegyesen értékelik. Ellensúlyozandó a társadalom elöregedése miatti munkaerőhiányt, támogatni igyekezett a nők visszaállását a munkába. Kampánya korlátozott sikerrel járt, a japán szokások szerint ugyanis gyermekvállalás után a nők nem térnek vissza a munkaerőpiacra. A munkanélküliség több évtizedes mélyponton van, a fizetések azonban nem nőnek a várakozásoknak megfelelően.A Veszélyes Vizeken – Konfliktuszónák és biztonsági dilemmák a Távol-Keleten című november 18-i konferencián tartott előadásán Kuragane Kei Japán-szakértő, a japán nagykövetség munkatársa, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Modern Kelet-Ázsia-kutatócsoportjának korábbi oktatója arra hívta fel a figyelmet, hogy még hosszú az út az alkotmánymódosításhoz, de az elmúlt 70 évre visszatekintve, Japán most áll hozzá a legközelebb. Hozzátette, Japánnak elsősorban jó és hatékony külpolitikára van szüksége a térség konfliktusainak, illetve feszültségeinek rendezésére.
Stabil szövetségben az Egyesült Államokkal
Abe Sindzó korábban többször is szigorú ellenlépéseket ígért Észak-Koreával szemben, de nem részletezte, hogy pontosan mire gondol. Az októberi előrehozott választási győzelme után tartott első beszédében sürgős feladatának nevezte az észak-koreai kérdés kezelését, melyhez „keményebb diplomáciai eszközök” bevetését ígérte. A választás másnapján a miniszterelnöki hivatal közleményben tudatta, az Egyesült Államok elnöke, Donald Trump telefonon gratulált Abe Sindzónak, és egyetértettek abban, hogy növelni fogják a nyomásgyakorlást az atomfegyvereit, illetve atomtöltetek hordozására képes rakétáit fejlesztő Észak-Koreára. Az úgynevezett amerikai-japán „golfdiplomácia” következő állomása volt, hogy Donald Trump ázsiai körútja keretében november 5-én, elsőként Japánban tett látogatást.
Amerikai-japán golfdiplomácia
A kifejezést az amerikai sajtó találta ki, miután Abe Sindzó idén februárban, nem sokkal Donald Trump beiktatása után az Egyesült Államokban járt, és az új amerikai elnök vendégül látta tárgyalópartnerét a floridai Palm Beachen lévő Mar-a-Lago üdülőkomplexumában, illetve golfpályáján. Japánban tett novemberi látogatása kapcsán aztán Trumpot az újraválasztott Abe visszahívta egy golfmeccsre. A két vezető találkozóját a bulvár is megkísértette a nemzetközi sajtóban: konkrét hazugságot terjesztettek Trump haletetéséről, majd Abe szerencsétlen esése a golfpályán kapott reflektorfényt.
Az Egyesült Államok elnöke tokiói látogatásán a sajtónak leszögezte: országa összefog Japánnal az észak-koreai fenyegetéssel ellen. Az egyébként sem óvatos megnyilvánulásairól hírhedt Trump keményen fogalmazott, amikor kijelentette: Észak-Korea „az egész civilizált világot fenyegeti”, és lejárt az országgal szembeni stratégiai türelem ideje. Trump még Barack Obamának is odaszúrt, és „túl erős retorikáját” azzal magyarázta, hogy elég csak megnézni „milyen hatása volt a gyenge retorikának az elmúlt 25 évben”. Az elnök ezzel nyilvánvalóan elődjére utalt. A közös sajtóértekezleten Abe Sindzó sem finomkodott, és Észak-Koreával kapcsolatban kijelentette: támogatják Washingtonnak azt a politikáját, hogy „minden megoldás lehetséges”, ha pedig szükséges, Japán a jövőben lelövi az észak-koreai tesztrakétákat.
A japán kormányfő ugyanakkor konkrétumokat is megfogalmazott, bejelentette, hogy az Észak-Korea elleni egyoldalú japán büntetőintézkedések szigorításaként Tokió befagyasztja 35 észak-koreai szervezet, illetve személyiség javait.
Japánnak némileg vigasz lehet és megnyugtató, hogy Trump olykor ellentmondásokkal terhelt nyilatkozatai és kiszámíthatatlan külpolitikája ellenére az amerikai-japán szövetség továbbra is stabilnak mutatkozik stratégiai kérdésekben (ha eltekintünk attól, hogy Trump kiléptette az Egyesült Államokat a Csendes-óceáni Partnerségnek (TPP) nevezett, Amerikát és Ázsiát összekötő szabadkereskedelmi egyezményből, amely fontos eleme lehetett volna Washington új Ázsia-politikájának, továbbá nagy lehetőség Japán gazdaságának fellendítéséhez). Korábban Tokióban aggódtak amiatt, hogy véget érhet az a katonai és geostratégiai szövetség, amely a II. világháború vége óta fennáll a két ország között. Trump komoly vádakat fogalmazott meg, amikor kijelentette, hogy Japán és Dél-Korea nem fizetnek eleget az ott állomásozó amerikai csapatokért. Az azóta létrejött találkozók és közös nyilatkozatok azonban maguk mögött hagyták ezeket a hirtelen kirohanásokat.
Jaszukuni árnya és a japán-kínai viszony
Japán és Kína viszonya nemcsak a régióban, de globálisan is döntő fontosságú tényezőt képez. A két ország kapcsolatát nem lehet felhőtlennek nevezni, de azt sem lehet mondani, hogy ne lenne igény mindkét fél részéről a békés egyensúly fenntartására. A szakértők és elemzők a szigetviták mellett szeretik az ellentmondásos Jaszukuni-szentélyt egyfajta központi problémának megnevezni Japán és Kína között. Az tény, hogy a II. világháború a mai napig árnyékként vetül a két országra, a Jaszukuni-szentély pedig ennek egyfajta szimbolikus pontja, hiszen Japán háborús halottai mellett vitatott megítélésű világháborús vezetőknek is emléket állít. A II. világháború 2,5 millió japán áldozata mellett 1978 óta tizennégy elítélt „A osztályú háborús főbűnös” lelkét is „befogadták” a szentélybe. Így mindig kényes kérdés a japán vezetők látogatása.
A háború után, 1951. október 18-án Josida Sigeru miniszterelnök nyitotta meg a sort, és ezután több mint két évtizedig a saját meggyőződése alapján minden kormányfőnek nyitott volt a látogatás lehetősége. 1978-tól a kormány lefektette a látogatás „szabályát”: a vizit csak akkor minősül hivatalos miniszterelnöki látogatásnak, ha a kormány rendezvényén a kormányfő önmagát képviseli és közpénzből tesz adományt. Ez persze nem hatotta meg Kínát (sem pedig Dél-Koreát), és a japán kormányfői látogatások Jaszukuniban – akár hivatalosnak minősültek, akár nem – rendre bírálatokat váltottak ki. Azt azonban hozzá kell tenni, hogy Kína csak 1985-től kezdett el gondot csinálni Jaszukuniból. 1972-ben Japán és Kína egy közös nyilatkozatban deklarálta, hogy a Kínai Népköztársaság a két nép barátsága érdekében lemond minden háborús kártérítésről. Kuragane Kei Japán-szakértő a Traumák és tanulságok – A II. világháború öröksége a Távol-Keleten (Szerk. Salát Gergely – Szilágyi Zsolt - Budapest, Typotex Kiadó 2016.) című összefoglaló munkában (Yasukuni szentély, avagy a politikai csatatér) azt írta:
„(…) lehet olyan értelmezés is, hogy Kína a Yasukuni-ügy miatt nem merte addig kritizálni Japánt, ameddig Tanaka Kakuei egykori kormányfő jelentős politikai hatalmat gyakorolhatott. Tanaka volt az, akinek miniszterelnöksége alatt a két ország között létrejött a diplomáciai kapcsolat, így Kína csak Tanaka befolyásának gyengülésével lett fokozatosan kritikusabb Japánnal szemben, többek között a Yasukuni-ügy miatt.”
A fordulópont 1985. augusztus 15-én következett be, amikor a II. világháború végének 40. évfordulója alkalmából Nakaszone Jaszuhiro miniszterelnök látogatást tett a szentélyben. A kínaiak ezt már nem hagyták szó nélkül.
Újabb fordulópont és a Jaszukuni-ügy újra fellángolása volt, hogy 2013-ban Abe Sindzó is ellátogatott a császári palotától nem messze lévő szentélybe. Kína és Dél-Korea azonnal tiltakozott, de Washington is a fejét csóválta, a koalíciós partner, az Új Komeitó párt szintén elítélte. Abe az esemény után félreértésnek nevezte, hogy a Jaszukuni-szentély felkeresése a háborús bűnösök előtti tiszteletadás lenne, noha tudatában lehetett annak, hogy milyen következményei lesznek. Peking „a kínai lakosság számára teljességgel elfogadhatatlannak” nevezte Abe tettét, és azt hangoztatta, hogy „Japánnak vállalnia kell majd ennek következményeit”.
2015-ben Abe kabinetjének három minisztere is felkereste a Jaszukuni-szentélyt, majd 2016-ban összesen 85 képviselő tett így. Egyik esetben sem maradtak el az éles reakciók. Abe azzal védekezett, hogy érvényesnek tartja azokat a bocsánatkéréseket, amiket a korábbi japán kormányok tettek a II. világháborús szerepvállalás miatt. Ugyanakkor korábban azt is hangsúlyozta, hogy az ország lakosságának több mint nyolcvan százaléka a háború után született, és azokat, akik nem felelősek a háborúért, nem szabadna mindig azzal terhelni, hogy újra és újra bocsánatot kelljen kérniük. Abe hangsúlyozta, hogy ami megtörtént, az nem tehető meg nem történtté, Japán szeretne tanulni a történelmi leckékből, de szeretne előrelépni is.
Ennek jeleként volt értelmezhető, hogy szeptemberben részt vett egy ünnepségen Japán és Kína diplomáciai kapcsolatainak 45. évfordulóján. A gesztust Pekingnek szánt békejobbként értékelték elemzők. Most novemberben az Ázsiai és Csendes-óceáni Gazdasági Együttműködés (APEC) szervezet danangi csúcstalálkozóján Abe Sindzó találkozott Hszi Csin-ping kínai elnökkel, és megbeszélésükről mindketten úgy nyilatkoztak: „új fejezetet nyit” kétoldalú kapcsolataikban.
Megegyeztek abban, hogy Dél-Korea bevonásával háromoldalú tárgyalásokat fognak folytatni az észak-koreai válság rendezésének ügyében, illetve elmélyítik együttműködésüket. Nem mellékesen abban is megállapodás született, hogy felgyorsítják a kínai és a japán hadsereg közti kommunikációs rendszer kialakításáról folyó tárgyalásokat.
Neves japán közgazdász Budapesten
November 20-án előadást tartott a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karának budapesti intézetében Tsugami Toshiya, Japán egyik legismertebb Kína-kutató közgazdásza, aki a kínai gazdaság fejlődésének ingatag alapjain és rizikóin túl arról is beszélt, hogy más országoknak hogyan célszerű együttműködniük „a gazdasági óriás” Kínával.
Tsugami Toshiya hangsúlyozta: Kína elkötelezett a szabadkereskedelem mellett, ugyanakkor külpolitikájának vannak aggasztó elemei Japán számára is. A közgazdász ilyen aggasztó elemnek tartja, hogy Kína gazdasági bojkottal gyakorolhat nyomást egyes - számára arrogánsan viselkedő - országokra, legutóbb például Dél-Koreára a THAAD rakétavédelmi rendszer telepítése miatt. Rámutatott, hogy korábban „a gyenge Kínának” nem volt más eszköze, most azonban más a helyzet. Emellett Kína kölcsönt ad fejlődő országoknak, miközben Tsugami Toshiya szerint abban az esetben, amikor nem számíthat visszafizetésre, területi jellegű kompenzációra tart igényt (erre példa a kölcsönt visszafizetni nem tudó Srí Lanka, amellyel Kína a Hambantota kikötő 99 évre szóló kibérlésében állapodott meg). A közgazdász azt is mondta: Japán szempontjából releváns az is, hogy Hszi Csin-ping kínai elnök erős pozíciója – az első ciklusában folytatott gazdasági politikának kevésbé sikeres eredményei ellenére - jól megmutatkozik a védelem- és külpolitika terén. A kínai hadsereg (Kínai Népi Felszabadító Hadsereg) feletti befolyása lehetővé tette, hogy felülvizsgálja az Észak-Koreával kapcsolatos hagyományos kínai hozzáállást. „Phenjant kockázatnak, tehernek, nem pedig erőforrásnak tekinti” – tette hozzá Tsugami Toshiya.
„Kettős fedezék”
Japán szerepét több elemző is kulcsfontosságú tényezőznek tartja a kínai regionális hegemónia kontrollálásában. E tekintetben az Egyesült Államok legfontosabb térségbeli szövetségese. Bár Abe Sindzót szokás túlzott nacionalizmussal vádolni, lépései arra engednek következtetni, hogy Japán önvédelmi politikájának megerősítése mellett (amelynek eleme a Japán Önvédelmi Erők szerepének beemelése az alkotmányba), elsősorban a határozott, de együttműködésre irányuló diplomáciai cselekvéseket helyezi előtérbe. Vagyis úgymond „kettős fedezékre” építi Japán védelmét. Vannak azonban olyan elemzések is, amelyek szerint az alkotmány módosítása felgyorsíthatja a fegyverkezést a térségben, háttérbe szorítva a békés diplomáciai tárgyalásokat és megoldásokat, kiélezve a konfliktusokat. Nagy eséllyel Abe Sindzónak 2021-ig lesz ideje rögös útján terelgetnie Japánt, és ezzel hatást gyakorolnia a régió erőviszonyaira.