Oké, akkor kezdjük azzal azzal a kérdéssel, amelyet az elmúlt napokban a világnézeti barikádok között ideológiai kézigránátként a legtöbbet hajigáltak át a másik oldalra: Karl Marx felelős volt-e a kommunista diktatúrák rémtetteiért? Erre a válasz rendkívül egyszerű: egy hanyagul kimért tasli és egy jó tanács: ha hülyeséget kérdezel, csak hülye választ kaphatsz rá.
Ordítóan történelmietlen felvetésekre ugyanis a történettudomány nem nagyon tud választ adni, miként a kávéautomatából se kapod meg a napi betevő presszódat, ha apró helyett gombokat dobálsz bele.
Márpedig a múlttal kapcsolatos dilemmákra más tudomány nem nagyon tud választ adni. (Egyes képviselőik persze kitartóan próbálkoznak ezzel, de eddig még nem nagyon jött össze.)
A helyzet ugyanis az, hogy, ha Marx 1883-ban meghalt, a történelem első – sajnos – életképesnek bizonyuló proletárdiktatúráját meg 34 évvel később alkották meg olyan emberek, akik közül a legidősebbek is legfeljebb kiskamaszok voltak a kommunizmus atyjának aktív működése idején, és egyikük sem találkozott vele soha életében – nos, akkor nagyon nehéz bármilyen más következtetésre jutnunk, mint hogy
Karl Marx személyesen nem tehető felelőssé az ő rémtetteikért.
Jó, persze tudom, írt proletárdiktatúráról, forradalmi terrorról, a burzsoáziával való leszámolásról. De ez mind elintézhető annyival, hogy nem tudjuk, mit értett pontosan ez alatt, hiszen hatalmat soha egy percig sem gyakorolt, és különben is olyan jó fej humanista volt, aki biztosan nem helyeselte volna a bolsevik zsarnokságot. A valóság meg az, hogy nem tudjuk, mennyire lett volna valóban jó fej meg humanista Marx – mégpedig pontosan azért, amivel védelmezői érvelnek: nem volt rá lehetősége, hogy a gyakorlatban, számára kiszolgáltatott embereken is bizonyítsa. Úgyhogy erre a kérdésre érdemi válasz a logika törvényei alapján nem adható. A jó hír, hogy nem is kell adnunk. Mert nem ez a lényeg.
Marx ugyanis nem azért felelős, amit Lenin, Trockij, Sztálin, Mao vagy Rákosi tett, még csak azért sem igazán, amit gondoltak – hanem azért, ahogyan gondolkodtak.
És ez bizonyos tekintetben súlyosabb morális teher, mintha a Kommunista Kiáltványba tételesen beleírta volna a GULAG-ot meg a körömletépést. Forradalmi szocializmus ugyanis minden bizonnyal lett volna Marx nélkül is, tudományos szocializmus viszont aligha. A szabad kistermelők társadalmáért küzdő Proudhon, Blanqui szektariánus összeesküvői vagy a radikális anarchisták Marx előtt, illetve nélküle, sőt ellene is járták a maguk útját – amely ugyanúgy ártatlanok vérének ontásába torkollott vagy szinte bizonyosan torkollott volna, mint a marxizmus. Az viszont nem véletlen, hogy éppen Marx tanaira hivatkozva tudtak kiépülni tízmilliókat lemészárló és százmilliókat megnyomorító rezsimek.
Ehhez elsősorban nem maga a tételes ideológia kellett – hanem az a paradigma, ami ennek a tanításnak a keretét, a sarokköveit adja.
Marx éles szemmel, elképesztő elemző és rendszerező képességről tanúbizonyságot téve írta le a piacgazdaság számos működési mechanizmusát és az emberi társadalmakra gyakorolt hatását. Tévedett jó nagyokat is, de mellényúlásainak egy része abból fakadt, hogy nem látott, nem is láthatott előre olyan folyamatokat, amelyeknek az ő életében még nyoma sem volt. (Például a munkásosztály életszínvonalának növekedését vagy a tulajdon koncentrációjának megfordulását, a sok millió kisrészvényes világát.) A kapitalizmus számos igazságtalanságát akarva-akaratlanul keresztény, nemzeti alapon is az ő megállapításainak mentén bírálják, bíráljuk. Nem saját korának jelen idejét látta alapvetően torz módon, hanem a múltat és a jövőt. Mert alapvetően mindkettőt tökéletesen megismerhető és megváltoztathatatlan törvények, a történelmi szükségszerűség mentén alakuló egyenes vonalú folyamatként írta le.
Márpedig ily módon a természet, a fizika, a biológia, vagy a kémia jelenségei vizsgálhatók – de a lélekkel, gondolatokkal, irracionális érzésekkel és vágyakkal bíró emberek közössége nem.
Marx – és ezen a ponton ne vonjuk ki a felelősség alól a munkásságát rendszerező, barátja köré valóságos profán vallást építő Engelst se! – saját téziseit, múltértelmezését és jövendöléseit nem egy lehetséges elméletnek, hanem az egyetlen racionális igazságnak, cáfolhatatlan axiómának tartotta. A „tudományos szocializmussal” saját koordinátarendszert hozott létre, amelyben minden gondolatnak, a történelem, a jelen és a jövő minden szereplőjének helyét ő jelölte ki. Aki bezárkózik egy ilyen zárt szisztémába, azzal nem lehet vitatkozni. És ez még csak a kisebbik baj.
Sokkal veszélyesebb, hogy követőit is bezárja egy olyan szellemi gumiszobába, amelynek a kulcsát aztán eldobja.
Aki elhiszi, hogy saját véleménye maga a tudományos igazság, és minden ellenvélemény vagy kételkedés osztályérdekek vezérelte ármánykodás vagy irracionális ködevés, az elveszti az egyik legfontosabb dolgot, amely emberré tesz minket: a kételkedés képességét.
Marx első körben a hithű marxistákat nyomorította meg, elvéve tőlük a szabad akarat és a nyitott gondolkodás jogát.
Aki pedig erről, meghajolva a „tudományos igazság” és a „történelmi szükségszerűség” parancsa előtt, önként lemond, az többé képtelen lesz megérteni, hogy mások miért ragaszkodnak hozzá.
És így lelkiismeret-furdalás nélkül fogja elorozni tőlük. Hiszen úgyis mind hazudnak vagy tévednek, így elhallgattatásuk az emberiség haladása szempontjából semmilyen veszteséget nem jelent.
Karl Marx nem felelős a GULAG-ért, nem felelős az NKVD-ért, a kuláklistáért, a cári család, a kronstadti matrózok vagy a pesti srácok kiontott véréért. Soha nem írta le tételesen, hogy a másként gondolkodókat el kell pusztítani.
Csak éppen azt, hogy nem lehet másként gondolkodni, és aki mégis másként gondolkodik, azt a „történelmi szükségszerűség” úgyis félresöpri az útjából.
Arról nem tehet, hogy az elmúlt száz esztendőben kik gondolták magukról, hogy barbár könyörtelenségükkel csupán e vastörvényeknek szereznek érvényt. De az irgalom és emberség íratlan szerződésének felmondására ő írta számukra a felhatalmazást.
Biankó csekk volt ez, amelyet végül nem ő töltött ki. De az alján az aláírás az övé.
Márpedig ilyen váltókat kalandorok és szélhámosok szoktak kiállítani. Akiket lehet tisztelni vakmerőségükért, újító bátorságukért, el lehet ismerni azt, amiben igazuk volt – de piedesztált, szobrot, ünnepi beszédet nem érdemelnek.