Főszerepben: Orbán Viktor

Ő a XX. századi magyar történelem utolsó fejezete, és a XXI. század bevezetője. Véleménycikk.

1989. június 16-án, egy tehetséges fiatalember olyan beszédet mondott a mártír miniszterelnök, Nagy Imre újratemetése alkalmából a budapesti Hősök terén, amely az egész országban ismertté tette a nevét, egyben politikai karrierjének alapkövévé vált. Visszatekintve, ma már kissé ironikus, hogy hősünk szavai egyszerre szolgáltak a Kádár-rendszer és Nagy Imre emlékének sírfelirataként, közel harminc évvel a beszéde után ugyanis az egykori kommunista főtitkár, Kádár János szelleme lengi őt körbe, ifjú hódolói pedig kiátkoznák Nagy Imrét a magyar történelem mártírjainak panteonjából. Olyan hévvel és indulatokkal támadják, mint azok, akik végül az 1956-os forradalomban betöltött szerepe miatt kivégezték, aztán kátránypapírba drótozva temették el, majd másodjára arccal a föld felé.

„Barátaim! Mi fiatalok sok mindent nem értünk, ami talán természetes az idősebb generációk számára. Mi értetlenül állunk az előtt, hogy a forradalmat és annak miniszterelnökét nemrég kórusban gyalázók ma váratlanul ráébrednek, hogy ők Nagy Imre reformpolitikájának folytatói. Azt sem értjük, hogy azok a párt- és állami vezetők, akik elrendelték, hogy bennünket a forradalmat meghamisító történelemkönyvekből oktassanak, ma szinte tülekednek, hogy mint egy szerencsehozó talizmánként megérinthessék ezeket a koporsókat. (…) Polgártársak! Ma, harminchárom évvel a magyar forradalom, és harmincegy évvel az utolsó felelős magyar miniszterelnök kivégzése után esélyünk van arra, hogy békés úton érjük el mindazt, amit az ’56-os forradalmárok véres harcokban, ha csak néhány napra is, de megszereztek a nemzet számára. (…) Nagy Imre, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Maléter Pál, Szilágyi József és a névtelen százak, akik előtt ezek az eszmék még ma is sérthetetlenek, meghajtják fejüket emléketek előtt. Nyugodjatok békében.”

Ezekkel a mondatokkal állt ki Nagy Imre és társai öröksége, valamint áldozatvállalása mellett 1989-ben fiatal hősünk. Harmincegy évvel azután, hogy kivégezték őket, és közel harminc évvel azelőtt, hogy kétharmados egypártrendszerének értelmisége újra arccal a föld felé fordítaná Nagy Imre emlékét.

Hősünk bátran szólalt fel az elnyomó rendszerrel szemben, hogy aztán saját magának ácsoljon piedesztált, örökké a szabadságharcos szerepében tetszelegve. Szabad választásokat követelt, ma ő miatta követelnek új választási rendszert. „Nemzeti együttműködésében” tovább örökítette a XX. századi magyar történelem fel nem dolgozott frusztrációit, melyek kiindulási pontja a politikai viszonyításként megteremtett ellenségképek.

Történetünk főszereplője, Orbán Viktor a XX. századi magyar történelem utolsó fejezete, és a XXI. század bevezetője.

Az elmúlt 29 év, amit a rendszerváltás óta eltelt időszakként ismerünk, valójában egyetlen személyről szólt: Orbán Viktorról. Végig az ő harcának voltunk közönsége és eszközei a hatalomért. Egyetlen magyar politikus sem tudta felvenni vele a tempót, egyik sem tudott úgy és olyan gyorsan alkalmazkodni, ahogyan ő tette, hogy végül azzá váljon, ami ellen harcolni kezdett. Ő egy politikai rendszermérnök, aki méricskél, tervez, és ha olykor hibázik is, gyorsan újratervez.

Utólag egész eddigi pályafutása lineárisnak tekinthető, ahogy a lánglelkületű forradalmárból a rendszerváltás idején hivatásos politikussá avanzsál, majd lesz polgári-konzervatív pártvezető, hogy eljusson a miniszterelnöki székig. Bár első kormányának 2002-es választási veresége nyomán a bukás megkísértette, ma már elmondható, hogy az utána következő nyolc évnyi ellenzékiség kellett Orbán Viktor kiteljesedéséig.

Felismerte (vagy legalábbis regnálása illeszkedik a sorba), hogy ennek az elárvult, évszázadokig idegenek által bitorolt és örökölt, majd az I. világháború után megcsonkított országnak szüksége van egy apafigurára. Erről szólt hazánk XX. százada. Horthy Miklós, Rákosi Mátyás és Kádár János. Függetlenül attól, hogyan és milyen körülmények között jutottak hatalomhoz, illetve meddig adatott meg nekik, mind ezt az űrt próbálták betölteni. Magyarországnak nincsenek demokratikus hagyományai.

Mi magyarok olyanok vagyunk, mint a gyerekek, akik sosem akarnak felnőni. Néha rosszalkodunk, feleselünk, forrongunk, mint egy kamaszodó tinédzser, de alapvetően atyai pofonok és szigor útján terelnek minket. Most Orbán Viktornak hagyjuk ezt, vagyis ő elégíti ki azt az ösztönös igényünket, hogy apja legyen gyámoltalan országunknak.

Az elmúlt 29 évből tizenkettőt töltött el miniszterelnökként az ország élén, de forradalma valójában csak 2018. április 8-án fejeződött be. Kiépült, megszilárdult a rendszere: a demokratikus intézményeket elfoglalta és integrálta, saját érdekeihez idomította a választási játékszabályokat, a sajtó nagy részét megszállta, kiépítette a hozzá hűséges és csak tőle függő nagytőkés osztályt. De ami a legnagyobb győzelme: politikai ellenzékét a jelentéktelenségbe züllesztette, és alibiként használja a demokrácia álarcának megőrzése érdekében.

Orbán Viktor azonban elődjei, a XX. század apafiguráival ellentétben, autokratikus jegyeket viselő hatalmát a saját tehetségének köszönheti. Nem háborúnak, nem vérontásnak, nem megszállóknak, hanem gondos tervezésnek és újratervezésnek, mérnöki munkának.

Orbán Viktor megértette - és ez kiemelte őt a XXI. század porondjára -, hogy egy korszakváltás elején van a világ, amelyet sűrűsödő konfliktusok formálnak valami mássá, mint ami a XX. század volt. Ennek európai színterén tényezővé tette magát és Magyarországot. Kilépett a belpolitika keretei közül, és hatással tud lenni kontinensük politikai folyamataira. Erre a XX. században egy magyar vezető sem volt képes.

Ami most következik Orbán Viktor politikai karrierjében, később a mércéjévé válik annak, hogy államférfiként fogja-e őt látni a jövő nemzedéke, vagy egy újabb katasztrofális történelmi bukás okozójaként, bűnrészeseként.

A miniszterelnök tusványosi beszédéből pontosan kiderült, tisztában van azzal, hogy a jövő évi európai parlamenti választás az ő és egész Európa sorsa szempontjából vízválasztó lehet. Az eredmény Európa XXI. századának alapköve lesz. A nyugati liberális demokráciát, multikulturális társadalmat képviselő politikai elit hanyatlóban van, és velük együtt a föderatív Európa gondolata is sírba szállhat. Mi az alternatíva Európa számára?

A nemzetállamiság erősödése –, amelynek Orbán Viktor is az egyik szószólója - önmagában hordozza az Európai Unió felbomlásának veszélyét, de egy konföderatív Európa lehetőségét is. Előbbi történelmi visszalépés lenne és végzetes leszakadás a többpólusúvá alakuló világrendben, utóbbi kétséges politikai-gazdasági vállalkozás. Nem mintha az Európai Egyesült Államok víziója fényesebb jövővel kecsegtetne. „Európa vezetése alkalmatlan, jövőre leválthatjuk a 68-asokat, jönnek a 90-esek” – vélekedett Orbán Viktor Tusványoson. Ha ez sikerül, a magyar miniszterelnök megnövekedett befolyása jelzőtáblaként szolgálhat Európa útelágazásánál, egyszersmind osztozhat a felelősségben a kontinens jövőjének alakításával kapcsolatban.

Nemcsak a nemzetközi színtéren leselkedik kockázat Orbán Viktor számára. Rendszerének végzetes hiányossága, hogy senki nem fér el mellette, az idő pedig (ahogy minden egyszemélyi uralom esetében) ellene dolgozik. Az államszocializmus bukásának okai között tartható számon az a tény is, hogy az elaggott Kádár János mellett csupa idősödő pártkáder állt, akik képtelenek voltak arra, hogy megújítsák a rendszert és válaszoljanak a kor új kihívásaira, miközben a fiatalok, mint Orbán Viktor is, már ott gyülekeztek kalapácsaikkal a rendszer repedései körül.

Történelmi tapasztalat, hogy egy rendszer tűnjön bármilyen szilárdnak is, mindig megszüli saját ellenállását, még ha a mai Magyarországon most éppen az ellenzéki politika marginalizálódásának is vagyunk tanúi. Ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy mindenért, ami ezután történik, Orbán Viktor egyszemélyi felelősséget visel. Nincs helyettese, nincs utódja, magától tett függővé mindent, vagyis pótolhatatlan. Nélküle nem működik a rendszer, így kódolva is van az összeomlása, ami után ismét újra kell majd gondolni Magyarországot.

Most még Orbán Viktor a főszereplő, de meglehet, hogy a történelem szereplőválogatásán már ott várakoznak az olyanok, mint ő is volt a Kádár-rendszer végóráiban. A kérdés csupán az: vajon csak egy új apát emelünk majd magunk fölé Orbán Viktor után, vagy megtanulunk felelősen dönteni és választani?

Fotó: Veres Nándor/MTI