Az Európai Unión belül sok döntéshez a tagállamok teljes egyetértése kell, például ahhoz is, hogy jogokat vonjanak el egy EU-s értékeket megtagadó tagállamtól. Egy illiberális rendszer kiépítése pedig elkerülhetetlenül ütközik olyan eszmékkel, mint a demokrácia vagy a jogállamiság. Ám amikor az EU szabályait lefektették, arra nem gondoltak, hogy egyszerre két tagállam válik feketebáránnyá, melyek megvédik egymást bárminemű büntetéstől. Úgyhogy nem éppen az évszázados lengyel-magyar történelmi barátságra, hanem az EU-s szabályozás kiskapujának közös kihasználására támaszkodik ez a véd- és dacszövetség.
A dacszövetség gyenge pontja
A felvázolt szövetség jól is működhetne, azonban van egy Achilles-sarka: Oroszország. A lengyelek számára Moszkva mindig is az első számú potenciális fenyegetés volt: elvégre a két ország határos, nem mellesleg az oroszok hosszú ideig uraltak lengyel területeket, ahol a lengyel nemzet eltüntetésére törekedtek. Ez a veszélyérzet 2014 óta fokozottan igaz a lengyelekre, hiszen akkor Oroszország nyílt agressziót követett el Európában: annektálta a Krím-félszigetet és polgárháborút szított Ukrajnában. A teljes képhez azonban hozzátartozik, hogy Ukrajna a Szovjetunió felbomlása óta Nyugat és Kelet közt sodródik, amiben az oroszok mellett a nyugati külpolitika és titkosszolgálatok keze is benne van.
2014 eseményei a csúcsát képezték az Ukrajnáért folytatott geopolitikai küzdelemnek, ahol az oroszok végül túl messzire mentek. Emiatt minden, Oroszországgal határos nyugati államban komoly aggodalmak ébredtek. Azóta Skandináviától a balti államokon át Lengyelországig mindenki arra törekszik, hogy egymással összhangban fejlesszék védelmi képességeiket. Emellett folyamatosan kérik a NATO-t (és legfőképpen az Egyesült Államokat), hogy adjon több biztosítékot megvédésükre. Nem véletlen, hogy Andrzej Duda lengyel köztársasági elnök egy új katonai bázis létrehozását javasolta az amerikaiaknak, Fort Trumpot.
Mikor Duda a bázis létrehozását kérte, akkor azzal érvelt, hogy ez elrettentené Oroszországot a további agressziótól a térségben. A lengyeleknek nagyon kell ez a támaszpont, amit bizonyít, hogy két fontos, Donald Trumphoz köthető dolgot is kihangsúlyoztak. Egyrészt a bázis fenntartásában nagy szerepet vállalnának (az amerikai elnök szövetség-politikájának fontos eleme, hogy rávegye a szövetségeseit a nagyobb hadi kiadásokra), másrészt a nárcisztikus hajlamú elnökről neveznék el a bázist, ami nyilván szimpatikus neki.
Mindeközben az orbáni külügy úgy viselkedik, mintha Oroszország egy békés és barátságos ország volna, amelytől kicsit sem kell tartani. Persze az igaz, hogy nincs közös határunk, de csupán egy ország választ el minket. Ez az ország Ukrajna, ahol orosz támogatással éppen polgárháború folyik, és ahol jelentős létszámú magyar kisebbség él, amely szintén megszenvedi ezt a konfliktust. Tehát a magyar nemzet kárpátaljai tagjai is károsulnak attól, hogy Oroszország agresszív eszközökkel védi az érdekeit (vagyis Ukrajna nyugati integrációjának a megakadályozását). Persze a kárpátaljai magyarok helyzetét tovább rontja, hogy Ukrajna ugyanúgy viselkedik velük, mint a keleten élő oroszajkú kisebbséggel, holott a magyar közösség még soha nem nyúlt az erőszak eszközéhez.
Egyértelmű, hogy hatalmas ellentét van a lengyel és magyar külpolitika Oroszországhoz való viszonyulásában. Míg a lengyelek létfenyegetést látnak az oroszokban, a magyarok partnert és barátot. A kérdés az, hogy a lengyelek ezt meddig tolerálják és meddig hajlandóak kitartani illiberális társuk mellett. A válasz valószínűleg az, hogy mindaddig, míg nem lesz komoly tétje ennek – például ha Fort Trumpot a magyarok ellen fordulásért cserébe kapnák meg, kétséges a habozásuk. Elvégre a lengyelek valóban államiságukat és nemzetüket érzik fenyegetve, amely hányatott történelmük tükrében érthető.
A mélyebb baj
Látható, Orbán az illiberalizmus mentén keresi a szövetségeseit. Azonban hosszú távon az nem egy erős szövetségi kötelék, hogy együtt rombolják le a demokráciát és a jogállamiságot. Hosszabb távon csak szilárd alapra fektetett együttműködések tartanak ki. Persze, ezzel a rozoga lengyel-magyar szövetséggel biztosítható az, hogy ne büntessék meg Magyarországot, amiért az EU-s értékeket sutba dobja. Azonban amikor végéhez ér a dacszövetség, Magyarország egyedül fog maradni és senki sem fog kiállni mellette – hacsak nem terjeszkedik tovább Európában az illiberalizmus.
Még egy fontos dolog körvonalazódik a magyar külpolitika magatartásában: a NATO és az EU tagállamai irányába a szolidaritás érzésének teljesen hiánya. Még úgy is, hogy az elviekben legjobb barátunk fél az egyik legjobban. Tudunk arról, hogy a történelmi barát lengyel nép fenyegetve érzi magát, tudjuk, hogy az EU keleti határán fekvő országok tartanak az oroszoktól – Orbán mégis vígan elvan Putyinnal. Ez azonban a magyarok felé érzett szolidaritást is kiöli hosszú távon: senki sem segít szívesen annak, aki látványosan nem törődik vele.
Ez az elszigetelődés nemcsak Orbánnak rossz, hanem az egész magyarságnak. Olyan károkat szenvedhetnek a magyar nemzetközi kapcsolatok a jelenlegi külpolitika nyomán, amiket Orbán bukása után is nehéz lesz helyreállítani. Márpedig a magyarságnak nem az az érdeke, hogy Európa közepén egyedül maradjon, hanem az, hogy egy Európát formáló erővé váljon. Látszik, hogy az Uniónak komoly problémái vannak, amelyeket előbb vagy utóbb orvosolni kell. Ebben az aktusban pedig részt kell vennünk, különben fennáll a veszélye annak, hogy az érdekeinket figyelmen kívül hagyják, ahogy most Orbán figyelmen kívül hagyja a többiek érdekeit.
Petróczki Márk