- Egy nagyon korrekt és információ dús bemutatkozás megtalálható a Facebook-oldalatok névjegyében, így én nem is ennek pontos felmondását kérném tőletek, hanem csak bele-bele kérdeznék egy-két dologba… Először is a felől érdeklődnék, hogy ha visszatekintünk a kezdetekhez, minek a hatására fogtatok hangszert a kezetekbe, illetve hogyan állt fel a Dystopia?
Bajusz Péter: - Egy kis baráti társaságból alakult a zenekar 2003 nyarán, ahol igazából az volt a cél, hogy csináljunk pár feldolgozást, játsszunk jól és legyenek fellépéseink. Akkoriban tizenpár évesen nem volt nagyon nagy célunk az egésszel. Amikor elkezdtünk saját dalokat írni, és Szegeden egyre sikeresebbek lettek a bulijaink, akkor pár bandával összebarátkozva elkezdtünk saját erőből koncerteket szervezni. Az első stabilnak mondható felállás 2005-re datálható, onnantól vette át Gabi a mikrofont és bizonyos értelemben innen érdemes velünk számolni, mint zenekarral.
Vári Gábor: - Igen, erre mindig azt szoktam mondani, hogy én is csak a hangom miatt nem lettem énekes, aztán valahogy mégis. (nevet) Sajnos, valamiért Szegeden nem tolonganak a szuperképességű énekesek, és anno jobb opció híján én vállaltam a dolgot. Mindig is gitárosként gondoltam magamra, és mind a mai napig igaz, hogy sokkal jobban gitározom, mint énekelek. Amikor úgy éreztem, hogy megrekedtem, vagy ezzel hátráltatom a zenekart, a többiek mindig gyorsan lebeszélnek a kétkedésről, szóval minden az ő hibájuk. (nevet)
Azt hiszem, az utóbbi időben kezdtem igazán elfogadni, hogy nincs más választásom, mint fejlődni ebben az irányban, úgyhogy jelenleg is ezt az utat taposom. Nekem egyébként Kurt Cobain volt az első példaképem, addig nem nyugodtam, amíg az összes Nirvana számot meg nem tanultam édesapám csehszlovák piros-fekete akusztikus gitárján. Ezt követően jött ugyanez a Metallicával már elektromos gitáron, majd a Pantera, aztán jött az internet és elkezdtünk egynél több zenekart is hallgatni egyszerre. (nevet)
- A névválasztást mi generálta?
Gábor: - A zenekar nevével kb. ugyanúgy vagyok, mint az e-mail címemmel: Amikor kitaláltam, még nem tűnt olyan fontosnak ez az egész. (nevet) Viccet félretéve, annak idején én majdnem angoltanár lettem, és angol irodalom órán tanultunk a disztópiáról, más néven negatív utópiáról, mint irodalmi műfajról. Ezek az alkotások engem mindig nagyon foglalkoztattak, és mind a mai napig azt gondolom, hogy az egyik leginkább gondolatébresztő irodalmi és filmes műfaj ez. Én pedig mind a zenében, mind minden más művészeti területen a gondolatébresztő dolgok felé gravitálok, szóval bedobtam, és jobb híján ez maradt. Picit talán negatív a hangzása, ami nem nagyon van összhangban a zenénk alapvetően pozitív kicsengésű jellegével, és valóban rengetegszer felmerült már a névváltoztatás ötlete, de valahogy sosem találtunk olyat, ami mindenkinek tetszett volna, így mindig maradt a jó öreg Dystopia.
- A leendő zenével, stílussal kapcsolatban azonnal közös nevezőn voltatok, vagy akadtak emiatt súrlódások a csapaton belül?
Péter: - A kezdeti szárnypróbálgatásoknál látszott, hogy alapvetően mindannyiunkban volt egy progosabb hozzáállás, nagyon sok olyan kapcsolódási pont volt, aminél tényleg azt éreztük, hogy a zenekartagok zenei ízlése erősíti egymást, mint kioltja. Ezért, szerintem, a saját hangunk, valamint, hogy mit akarunk játszani, viszonylag hamar kialakult. Most hallgattam meg valamelyik nap egy korai demónkat, és már ott is voltak olyan megoldások, amiken magam is meglepődtem, hogy még a mostani anyagainkon is megtalálhatóak. Igazából lemezről-lemezre olyan óriási hatalmas változást nem érzékelek, maximum azt, hogy az általunk már feleslegesnek ítélt sallangokat lefaragtuk a zenéről, és egyre inkább dalközpontúbbá szerettük volna tenni a zenei egységet. Zenei szempontból persze mindig vannak kisebb összezörrenések, de ezek mindig kellenek ahhoz, hogy a végeredmény olyan legyen, ami mindenkinek tetszik.
- Eleve csak angol nyelvű szövegekben gondolkodtatok? Miért?
Péter: - Igen, azt hiszem, hogy az a stílusú zene, amit játszunk, annak a nyelve igazából az angol. Valahogy úgy éreztük, hogy a magyar nyelv prozódiában és a nyelvi bonyolultságával nem annyira illik ehhez a kicsit amerikai vonalas metalhoz… Aztán lehet, hogy az idő ránk cáfol, mert már egy pár gondolat erejéig előkerült, hogy ha nem is teljes lemezt, de egy-két dalt érdemes lenne magyar nyelven megírni, mint ahogy a Way to Unfold albumon hallható Eltávozás.
Gábor: - Szövegírás tekintetében nekem a mostani lemez hozott egy új korszakot. A Way to Unfold korongon és a korábbi anyagokon is zömében Peti magyarul megírt szövegkezdeményeit gyúrtam angol nyelven végleges formába, így lettek ilyen kis közös szöveg-gyermekeink. A Building Bridges esetében sokkal jobban kirajzolódott előttem, hogy mit akarok közölni a zene által, és hogy miről szeretnék szövegeket írni. Valóban jobban esik angolul írni, férfiasan bevallom, hogy egyáltalán nem hallgattam magyar nyelvű előadókat abban a bizonyos szenzitív időszakban, amikor az ember az igazi nagy kedvenceit megtalálja. Mostanában egyébként ezen a téren is nyitottabb vagyok, időnként csak kapkodom a fejem, milyen szépen megoldják ezt a mai magyar előadók néha (persze az ellenkezőjére is kapkodom, csak másképp). (nevet) Szóval azt gondolom, ha megérik bennem egy ilyen igény, vagy elkezdenek jönni magyarul is az ötletek, akkor nem fogom visszatartani.
- Az első anyagotok viszonylag hamar kijött, viszont a már többször emlegetett Way to Unfold lemez csak hét év elteltével jelent meg. Mit csináltatok a köztes időszakban? És kérlek, erről az első két albumról a legfontosabb infókat osszátok már meg velünk!
Péter: - Hogy őszinte legyek, annyi minden történt velünk az első lemez után, hogy nekem igazából csak repültek az évek. Az album 2008-ban jött ki, majd utána tavasszal volt ugye a Subscribe / Road turné. Utána Gabi felkerült Pestre dolgozni két évre. Igazából a „civil” életünk is nagyon sűrű volt, mindenki akkortájt kezdett beleszokni a dolgos élet hétköznapjaiba, és tudtuk, hogy elsősorban ott kell helytállni, így abban az időszakban kicsit háttérbe került a csapat. Érzésem szerint a 2012-es Leander Rising / Rómeó Vérzik turné hozta vissza a lendületet, amit aztán egy huszáros vágással ketté is vágott az, hogy Hajnal Jani, a dobosunk elhagyta a zenekart. Emiatt álltunk megint vagy egy évet, és ekkor döntöttük el, hogy vagy így, vagy úgy, de befejezzük a lemezt. Ebben az időszakban számos dobost kipróbáltunk, pl. a Honeybeast jelenlegi dobosa, Kovács Tamás ütötte nálunk a bőröket a 2014-es lemezbemutatónkon. Ekkortájt került a képbe Rácz Andris, aki azóta is a dobosunk.
Gábor: - Annyi kiegészítés, hogy nálam a dolgos élet hétköznapjai kiterjedtek a hétvégékre is, hiszen a zenekarral majdnem egyidős vállalkozásomat, a stúdiózást csináltam teljes erőbedobással. A budapesti melót is azért vállaltam be, mert ezen a téren óriási tapasztalatot nyújtott, és nem lett volna bölcs dolog kihagyni ezt a lehetőséget akkor. Aztán amikor visszaköltöztem Szegedre, és elkezdtem a stúdiózásból élni, akkor indult csak az igazi daráló, jöttek a meló-hegyek, én meg próbáltam mindent a lehető legtökéletesebben megcsinálni, ami rengeteg időt vett igénybe. Igazából mostanra ért be annyira a dolog, hogy már nem kell napi 20 órában a stúdió ügyes-bajos dolgaival foglalkoznom. Igazi csapatban dolgozunk a Miracle Sound-ban, így sok időm és energiám szabadult fel az utóbbi években. Szóval, végre foglalkozhatok annyit a zenekarral is, amennyit talán korábban is megérdemelt volna.
- 2016-ban megnyertétek a Wacken Metal Battle Hungary-t, aminek folyományaként felléphettetek a legendás német fesztiválon. Az nem lehet kérdéses, hogy ez egy életre szóló élmény lehetett, és nagy valószínűséggel még nagypapa korotokban is erről fogtok mesélni. Ez a lehetőség és szereplés lendített valamelyest a csapat szekerén?
Gábor: - Peti ötlete volt, hogy nevezzünk, és még az is meglepő volt, hogy bejutottunk a hazai versenyre, azt meg, hogy konkrétan mi nyertük a hazai döntőt, alig tudtuk elhinni, hiszen elég erős mezőnyben kellett helytállnunk. Tökéletes felrázásnak bizonyult a dolog, miután visszatértünk, el is kezdtünk dolgozni az új lemezen. Sokszor azt kívánom, bárcsak később jutottunk volna ki a fesztiválra, mondjuk idén, ezzel az új albummal. Biztosan sok minden másképp alakult volna, de az is igaz, hogy az a 4000 őrjöngő metalos akkora energiát adott, ami mindenképpen hozzájárult ahhoz, hogy egyáltalán még itt vagyunk, és megszületett az új anyag.
- Ami Building Bridges címmel HammerWorld magazinos mellékletként látott napvilágot most nyáron. Hogy jött ez a fajta megjelenési lehetőség? Ti láttatok benne fantáziát és szorgalmaztátok, vagy a kiadó javasolta ezt a megoldást?
Péter: - Több cimbora zenekar az elmúlt években így jelentette meg a lemezét. Első körben náluk kérdeztünk utána, hogy ennek náluk milyen feltételei voltak, és ezeknek a beszélgetéseknek a hatására vettük fel a kapcsolatot a Hammer Records-szal. Gabi felment személyesen beszélgetni Hartmann Kristóffal, és alapvetően teljesen nyitottak voltak. Innentől jött a kérdés, hogy mikor jöjjön ki, melyik mellékletben, ekkor öntöttük végleges formába a lemezt, kapott szép borítót, felöltöztettük díszruhába, Gabi még 6000-szer átnézte a hangzást, és mehetett is a gyárba. Hozzánk hasonló zenekaroknak szerintem ez egy olyan lehetőség, amit nem szabad nem kihasználni, ha lehetőség adódik rá. Véleményem szerint jó döntés volt, nagyon sok olyan visszajelzést kaptunk, hogy a mellékletben volt a lemez és imádják, és eddig nem is hallottak rólunk. Nagyon nehéz eljutni a közönséghez, ezért ez volt az egyik legfontosabb szempont, hogy egy olyan terjesztési módszert találjunk, ahol a „végfelhasználónak” a kezébe lehessen adni a produktumot, és lehetősége adódjon egyből meghallgatni. Az is jó ebben, hogy végre a magyar, sajnos egyre szegényedő CD disztribúciós hálózatában is lehet kapni az albumot.
- Néhány helyen már bővebben elmeséltétek, hogy az önmegismerés folyamatait mutatják be a rajta szereplő dalok, vagyis egy konceptalbumot készítettetek, ami viszont (eleinte) nem is volt annyira tudatos a részetekről. Az alkotómunka során mikor lett először világos a számotokra, hogy ez egy komplett, összefüggő anyag lesz, valamint minek köszönhetően lett ez a témakör a befutó?
Gábor: - Ez az én saram. Ugye már említettem, hogy szövegírás szempontjából új korszakot nyitott számomra a lemez, ami leginkább annak volt köszönhető, hogy az utóbbi éveimben rengeteg (gondolati) energiát fordítottam saját magam megismerésére. Amúgy is nagyon holisztikus gondolkodású ember vagyok, érdekel az összes tudomány, a pszichológia, a filozófia, az irodalom, és mindezek összefüggései. Valahogy mostanra állt össze a kép, hogy a zene és a dalszövegek által prímán ki tudom adni magamból a mondandómat, így meg is ragadtam az alkalmat, hogy a mostanában szintén nagy dózisban rám törő zenei ötleteket megtöltsem ezekkel. Így azt gondolom, hogy minden eddiginél mélyebb, személyesebb és talán hitelesebb anyag született tőlünk. A koncept jellegre akkor jöttünk rá, amikor megpróbáltuk meghatározni a végleges számsorrendet. Nekem sokféle verzió volt a fejemben, de végül Bazsi segítségével tudtuk összerakni azt a sorrendet, ami valóban egy emberi jellemfejlődés útját írja le, és még zeneileg is összefüggő egységet alkot.
- Az előző lemez vendégserege már a múlté. Most szándékosan nem kértetek fel senkit egy kis szereplésre, vagy más miatt alakult így?
Péter: - A Way to Unfold albumnál kézenfekvő volt a viszonylag sok vendég megjelenése, mivel akkoriban turnéztunk együtt a Leander Risinggal, és a Blind Myself-fel is nagyon sokszor léptünk fel. Hallgattuk a dalokat, és igazából egymás után jöttek az ötletek, hogy itt kellene valami olyan megmozdulás, ami szokatlan tőlünk. Akkoriban még nagyon nem tettem magamévá a kiabálós, ordibálósabb éneket, viszont a Shut the Door meg megkívánta, ezért esett abban az esetben Tóth Gergőre a választás. Eredetileg a Leander Risingból csak Vörös Attilát akartuk meghívni egy vendégszóló erejéig, de utána kiderült, hogy pont erre a dalra magyar nyelvű szöveget sikerült írni, ott meg akkor legyen benne Leander is. Amikor meg Jozzy minderről értesült, akkor odajött röhögve az egyik koncert után, hogy akkor hadd legyen már rajta ő is a lemezen, így ő kapott egy olyan instru részt, amire Gabi addig nem írt szólót. (nevet)
Most viszont valahogy nem éreztük azt, hogy szükség lenne vendégszereplőkre, mert nagyon komplett egésznek éreztük így a lemezt. Valahogy az volt a meglátásunk, hogy itt nem érzünk olyan űrt, amire valami rajtunk kívül álló személynél kellene kopogtatni.
Gábor: - Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a jövőben nem várható ilyesmi, de most tényleg arra koncentráltunk, hogy kompakt, ütős, koncertképes nótákat hozzunk össze, amibe az is beletartozik, hogy minden szólamot képesek legyünk élőben is megszólaltatni.
- Professzionális megszólalást kapott a CD, ami nem lehet meglepő, hiszen Gábor kiváló stúdiós szakemberként is erősíti a csapatot. Mennyire és miben jelent „könnyebbséget” esetleg az, hogy egy bevezetett, jó nevű stúdióban dolgozhattok, sokat tapasztalt hangmérnökkel? Értem ezt úgy, hogy csak a lemezfelvételek során melóztok ott, vagy már a dalok formálása, demózása is ott történik?
Péter: - Igen, maga a próbaterem is a Miracle Sound Stúdió épületében van, ott kezdtük el feldemózni a dalokat is, és nem kellett messze menni a végleges sávok felvételéhez sem. Könnyebbség abból a szempontból, hogy Gabi eleve nem csak zenei, hanem produceri tevékenységével is atyáskodik a zenekar és a zenei produktum felett. Igazából hatalmas respekt neki, hiszen időt és energiát nem kímélve vitte végig ezt az időszakot.
- A lemez első felvezetőjeként/előfutáraként már márciusban publikáltátok a Purge Yourself dalhoz készített videót, majd a megjelenést követően a The Remedy Engine-hez forgatott klip is megérkezett. Miért ezzel a két nótával promótáljátok az új anyagot? Szándékoztok-e újabb dalokat így bemutatni?
Péter: - Azért választottuk ezt a két dalt, mert ezek voltak azok, amikről azt gondoltuk, hogy elég fogósak ahhoz, hogy akik először hallanak a zenekarról és beleszaladnak, akkor talán megfogódzkodhatnak benne. Mind a két számban benne van a slágerfaktor, és ugye a bandák nem a legbonyolultabb tételeikre forgatnak videoklipet. (nevet)
Gábor: - Ha megfigyeled, a négy perc alatti nótákra csináltunk videót, ami például biztosan segített abban, hogy a Music Channel is műsorra tűzze ezeket. Illetve, ha jól tudom, rádiók is játszották már, ahol szintén nem szerencsés túllépni ezt az időkeretet. A Way To Unfold idején ez még elképzelhetetlen volt számunkra, ez az anyag azonban teljesen más ebből a szempontból is. Senkinek nem akartunk semmit megmutatni, egyszerűen csak jó számokat akartunk írni. Úgy voltunk vele, ha nekünk beragad egy refrén, akkor talán másoknak is. És nem feltétlenül mocskos üzleti szempontok miatt haladtunk erre, inkább azt gondolom, hogy elkezdtük megérteni, hogy a zene mindenkié, és úgy is lehet dalt írni, hogy másoknak is jó legyen. (nevet) Ez persze nem jelenti azt, hogy nem megyünk bele legközelebb kicsit jobban a zöld erdőbe. Továbbra is szeretjük a komplexebb zenéket is, de valahogy a Building Bridges alkotói korszakában ez jött ki belőlünk.
- Ha már komplexitás, a dalaitok összetettek, több stílust felmutatóak, és alaposan kidolgozottak, amelyeket penge szólók díszítenek. Kik a csapat kreatív agyai, és milyen munkamódszer szerint dolgoztok a szerzeményeken?
Péter: - A zenekarban alapvetően Gabi és én vagyunk a fő dalszerzők már nagyon régóta. Most viszont, nekem a dalírás kezdeti szakaszában nagyon nem akartak jönni az ötletek, ami miatt kicsit meg is rekedtem. Gyakorlatilag minden témám a kukában landolt… Cserébe, mint mondtam, Gabi sorra hozta a témákat, ami megalkotta a lemez nagyobbik felét. Ez a lendület aztán engem is inspirált, így a végén én is hoztam majd három egész számot, sőt Andris is hozott egy gitártémát, amit még kb. 12 éves korában írt egy lestrapált akusztikus gitáron, Ebből lett a Silent Observer gitárdallama. Eddig is nagyjából így épült fel a dolog, vagy Gabi, vagy én hoztunk egy témát, azt négyen megrágtuk, gyakoroltuk, ha nem működött a dolog, kuka, ha jó volt, akkor ment fel a lemezre. A fő rendezői és produceri szerep természetesen megint Gabié volt, hiába mondja mindig azt, hogy többet sohasem. (nevet)
Gábor: - Ezt inkább a hangmérnöki részre szoktam mondani. (nevet) De az is igaz, hogy egyáltalán nem vagyok az a típusú ember (az említett magamba nézés után meg pláne), aki szeret főnökösködni, így ebből a szempontból sokszor alaposan fenékbe kellett rúgnom magam, és így is rengeteg őrlődéssel járt számomra ez az időszak. Viszont sajnos az a szitu állt elő, hogy vagy én vagy senki. (nevet) Ezzel együtt azért igyekeztem úgy csinálni, hogy inkább ösztönözzem a zenésztársaimat, mint a földbe döngöljem. Szerencsére a végére Peti is felszívta magát, sikerült átvennie a lendületet. Ezúttal a Free-fall lett igazi közös gyerek, de a Door that Never Opened és a Stranded and Confined zenei része szinte egy az egyben Petié. A számok szerkezeti véglegesítése és a feléneklések pedig eddig is közösen mentek, mindig figyeltem a srácok véleményére, hiszen most nem volt objektív a fülem, és ezt tudtam is.
- Büszkén posztoltátok, és teljesen jogosan, hogy nem egy tengerentúli rádió műsorába is bekerült néhány dalotok. Ez mindenképpen elismerésre méltó teljesítmény, és e kapcsán ötlött fel bennem, hogy a Dystopia-val mit céloztatok meg? És hogy érzitek, most hol jártok az úton?
Péter: - Szerencsétlen helyzetek és talán a saját lustaságunk miatt nem sikerült eddig a korábbi anyagainkat annyi embernek megmutatni, mint szerettük volna. Most az a célunk, hogy a lemezt minél többen megismerjék. Ennek érdekében készült el a két klip, és ezért is megyünk most ősszel a Fish!-sel koncertezni, hogy minél többekhez eljuttassuk a zenénket. Az elmúlt években nagyon egy helyben toporogtunk, szeretnénk egy kicsit jobban felkerülni, vagy láthatóbbak lenni a magyar zenei térképen. Most ezen dolgozunk, két-három év múlva fogok tudni arra válaszolni, hogy ez valamilyen formában sikerült-e.
Gábor: - A Wacken után kicsivel jött nekem a felismerés, hogy bakker, annak idején mindig azon panaszkodtunk, hogy csak az tudja tolni a zenekarát, akinek van pénze meg mindenkit ismer. Nem azt mondom, hogy most szétszakad a pénztárcánk, de lényegesen előnyösebb helyzetben vagyunk, mint amikor egyetemistaként elkezdtük ezt az egészet, és emellett rengeteg ismeretségünk is keletkezett az évek során. Szóval, egyszer csak bejelentettem a zenésztársaimnak, hogy a kifogások ideje lejárt, vagy csinálunk valami értelmeset, vagy hagyjuk az egészet. (nevet)
Nem mondom, hogy könnyű 15 év után olykor a feltörekvő kezdő zenekar szerepét felvenni, de szembe kell néznünk azzal, hogy amit eddig csináltunk, az mennyire volt elég. Ezt nem kell személyes dolognak venni, hiszen számtalan hihetetlenül jó produkcióval dolgoztam már a stúdióban is, akiknek szintén nem sikerült széles körben ismertté válniuk. Ez egy másik tevékenységi kör, amit vagy felvállal a zenekar vagy nem. Mi most megnézzük, hogy kicsit nagyobb aktivitással mire jutunk ezen a téren.
- Az év utolsó harmadára milyen terveitek vannak? Mivel idén vagytok 15 évesek, lesz-e például kimondottan szülinapi buli?
Gábor: - Én valahogy nem annyira tudok úgy tekinteni a zenekarra, mint egy 15 éves veretes felállásra. Jóformán ketten maradtunk Petivel abból az időből, amikor elkezdtük, de mint korábban elhangzott, igazából 2005 volt az az év, amikor én kerültem a mikrofon elé, tehát én például onnan számítom a Dystopia történetét.
Péter: - Mint mondtam, most ősszel – magunkhoz képest – nagyon sok koncertünk lesz, többek között egy akusztikus fellépésünk is, aztán az egyik dalunkra forgatunk egy akusztikus videós felvételt, közben bejött egy tagcsere is (Mezey Balázs gitárost Blanár Levente váltotta – a szerk.). Levivel mostanra le is toltunk egy koncertet, tehát a megoldás korábban jött, mint vártuk volna. Megnyomjuk az év hátralevő részét, és már igazából a tavaszt tervezgetjük, a többi legyen egyelőre titok.