Ismét hatalmába kerített az érzés, mikor még általános iskolásként tűkön ülve vártam, hogy év végén vagy a könyvesboltba vagy a moziba mehessek, hogy kielégítsem J. K. Rowling varázsvilága iránti szenvedélyemet. Most a Legendás állatok és megfigyelésük kapcsán fel is merült bennem, hogy ugyan a világ leggazdagabb írónőjének már biztos nincs szüksége arra a pár milliárd dollárra, amit egy újabb könyvsorozat hozna, de én szívesen olvasnám regény formájában is a filmben szereplő Göthe Salamander történetét. Ráadásul ott lenne lehetőség arra is, ami a filmből kimaradt. Ugyanis, ha muszáj lenne kritikával illetnem a sorozat második részét a Grindelwald bűntetteit, akkor az első az lenne, hogy túl gyorsan siklik át olyan dolgok felett, amik a Harry Potter idején még hosszabb háttérsztorit is érdemelhettek volna. Persze ez adódhat abból is, hogy míg a kis Potterrel együtt indultunk el felfedezni a varázslóvilágot és minden újdonságnak számított, addig a Grindelwald bűntetteiben már csak tapasztalt varázslók között mozgunk, olyannyira, hogy néha már zavaróvá is válik, hogy nem tudni a mugli/magnix közösség mit lát mindabból, amit a mozivásznon elénk tárnak.
Korábban nagyon figyeltek arra, hogy a varázstalanok ne szerezzenek tudomást arról a csodákkal teli világról, amiben hőseink élnek. Mi több, a Legendás állatok és megfigyelésükben még a boszorkányüldözők is nagy szerepet kaptak, addig a folytatásban olyan mintha ez senkit nem érdekelne, és nem okozna gondot, hogy óriás kínai varázslények (akit szerintem a Végtelen történet nagy rózsaszín repülő kutyájáról mintáztak) forgatják fel Párizs utcáit.
Igen, Párizsét. New York után a francia fővárosban bonyolódik tovább a cselekmény és az előzetes hírek szerint a széria további három részében még bejárunk néhány európai nagyvárost, ezzel is bővítve a Harry Potter-univerzumot. Szóval, ha valaki oda volt Viktor Krumért és a Durmstangosokért, akkor azt hiszem, már nem kell sokáig várnia, hogy megtudja, hogyan is fest a varázsvilág Moszkvában vagy Szentpéterváron. Aki viszont azt sem tudja, miről hadoválok itt, annak lehet, hogy kínkeserves lesz végig ülni a valamivel több mint kétórás játékidőt.
A Grindelwald bűntetteinek monumentális jelenetei és képi világa ugyan lekötheti a varázsvilágban nem jártas nézőt is, azonban, hogy a történetet megértsük és olyan rajongással és elvarázsolva lépjünk ki a moziból, mint ahogy azt én is tettem, ahhoz komoly Harry Potter előtudás szükségeltetik. Rengeteg olyan utalás van, ami egy rajongónak csemege, míg egy egyszerű, kikapcsolódni vágyó néző számára érdektelen, sőt talán még zavart is kelthet benne egy-egy jelenetnél. Például ha nem tudja, hogy a zöld fény az Adava Kedavra, azaz a gyilkos átok színe, vagy kicsoda Nicolas Flamel, esetleg a Grindelwald bűntetteiben meglepő előtörténetet kapó Nagini.
Mivel spoilerezni nem szeretnék, ezért a cselekményről csak annyit, hogy egyelőre úgy fest, Grindelwald lesz a varázslók Hitlere, és mivel a történet fonalát 1926-tól vesszük fel, gyanítom, hogy a muglik és a varázslók világa közötti párhuzam végig fennmarad. A főgonosz irányítása alatt egy autoriter társadalom kiépülését követhetjük nyomon. Ami ellen az eddig kifürkészhetetlen öregembernek megismert, most azonban Jude Law által testet öltő Albus Dumbledore veszi fel a kesztyűt, akiről sokak bánatára bebizonyosodik, hogy valóban a férfiakhoz vonzódik, ahogyan azt már az írónő korábban is említette. De legalább jó ízlése van. Grindelwald szerepében végre visszakaptuk a pár éve elveszett Johnny Deppet is, aki tökéletesen gerjeszti a feszültséget, ami sokkal sötétebbé teszi az egész filmet, mint az első rész volt.