Százöt évvel ezelőtt nemcsak egy országot, de egy nemzetet is szétszakítottak. A Trianon-kastélyban aláíratott békediktátum által meghúzott új határok nem követték az etnikai határokat, így magyarok milliói kerültek az utódállamok területére.
A szörnyű az, hogy az utódállamokban bizony nem bántak úgy az immár kisebbséggé vált őshonos magyarokkal, ahogy azt a wilsoni elvek rögzítették. A beneši dekrétumok, Ceauşescu magyargyűlölete és a délvidéki nemzettársainkat ért atrocitások mind-mind belevésődtek a közös emlékezetünkbe.
És valóban, nem feledhetjük a kárpátaljai magyarokat ért incidenseket sem. Annál is inkább, mert ma épp Ukrajnát kell pártutasításra utálni. Az kétségtelen, hogy az ukrán államvezetés több olyan intézkedést hozott, melyet vérlázítónak tartunk, és itt nem „csak” az olyan szimbolikus lépéseket kell figyelembe venni, mint például a munkácsi vár turulszobra, de a kisebbségi nyelvhasználat korlátozása vagy a kárpátaljai őshonos magyar közösség elleni fizikai atrocitások súlyosan befolyásolták az ottani nemzettársaink életét. És ez ellen fel kell(ene) lépnünk. Közösen, anyaországiként.
A most zajló „szavazás” Ukrajna esetleges EU-tagságáról azonban mindenről szól, csak épp a kárpátaljai magyarokról nem.
Azt szerintem épeszű ember nem vitatja, hogy Ukrajna jelen pillanatban nem áll készen a közösséghez történő csatlakozásra, sőt arra is nagy összegben lehetne fogadni, hogy öt év alatt sem fogja teljesíteni a feltételeket.
Az adóforintjainkból fizetett kormányzati hirdetések persze túlzóak, hiszen a magyar csatlakozást követően lett részese az EU-nak például Románia vagy Bulgária is, mégsem ment tönkre a magyar nyugdíjrendszer, a gazdák sem kerültek koldusbotra, nem kellett családonként havi több százezer forintokat befizetni. Nyilvánvaló, hogy ha Ukrajna, és ennek részeként Kárpátalja is részese lenne a közösségnek (ceterum censeo: minden feltétel teljesítése után!), akkor sem kellene Kovácséknak sorban állni az államkincstár kasszájánál befizetni a propaganda riogatásában szereplő százezreket.
A kárpátaljai magyarok azonban fájóan kimaradnak az Ukrajnáról szóló „vitából”. Pedig nekünk, magyaroknak különösen június 4-én ez lenne az egyik legfontosabb megközelítése az kérdésnek.
Hiszen kinek kellene felemelniük a szavukat az ottani őshonos magyar kisebbség érdekében, ha nem az anyaországnak?
Úgy vélem, az óriásplakátos-videóposztos propagandából épp ez az, ami rendkívüli módon hiányzik. A magyar kormány olyan kommunikációt folytat, amit az EU bármely országában el lehetne sütni a csatlakozás elleni kampányként. Ami igazán magyarrá, „hungarikummá” tenné ezt, az épp a kárpátaljai magyarok jogainak követelése lehetne.
Nemzeti összetartozás napja, koszorúk, megemlékezések – mind nagyon szép, de csak szimbolikus tettek. Itt lett volna a lehetőség, hogy a diplomácia eszközét alkalmazzák a kárpátaljaiak érdekében. Szomorú, hogy a Rogán-műveknél ez senkinek nem jutott eszébe.