Van számunkra a METAL-nak egy értékrendszere, afféle becsületkódexe – Stonedirt interjú

Széllel szemben… sorozatunk legújabb részében a fővárosi székhelyű, már 2005 óta működő Stonedirt a vendégünk, akiknek a Nail Records gondozásában szeptember közepén jelent meg a harmadik nagylemeze. A Backlash-Zone címet kapott anyag nagyrészt a csapat eddig megismert zenei világát tükrözi, apróbb változtatás/fejlődés, hogy az első album southernes, stoneres megoldásai, illetve a második korong jóval tüskésebb, karcosabb témái itt hátrébb szorultak. A szigorúság megmaradt, de a mostani 9 tételt (is) jellemző rendkívül izmos és agyafúrt gitártémák, az átgondoltan felépített bitang szólók, és a változatos, de fogós énektémák legnagyobb része a groove-os/thrashes megszólalás jegyében zúzza le a hallgatóságot. A hazai underground metal színtér egyik legkiemelkedőbb, leghitelesebb, és legvagányabb bandája november 18-án, a Dürer Kertes Pro-Pain bulin játszik, így az alkalmat sem kellett tovább keresni, hogy átküldjük kérdéseinket Kemencei Balázs alapító/gitárosnak, hogy megismerkedhessünk velük. Az alábbi interjúból az alapos bemutatkozás mellett az is kiderül, hogy mi az a joygrind, hogyan születik meg egy-egy Stonedirt dal, miért nem való mindenkinek a szerzői kiadás, illetve, hogy befolyásolják-e őket a visszajelzések, miként vélekednek a kortársak nagy részéről, illetve a saját pozíciójukról, eredményeikről.

 - Milyen célkitűzésekkel indultatok a kezdetekkor? Volt-e netán valamilyen minimális, illetve maximális elérendő végpont, vagy, ahogy sok esetben szokott történni, eleinte szimplán az együttzenélést, bandázást tartottátok a legfontosabbnak?

 - Amikor az első próbán elkezdtünk jammelni, éreztem, hogy ez nagyon rendben lesz, és a többiek arcán is ugyanezt láttam. Utána természetesen volt és azóta is van célkitűzés, de nem hatalmas dolgokra kell gondolni, hanem arra, hogy inkább mindig kis lépésekben haladunk előre. Először szerettünk volna egy lemezt, összejött. Aztán jó lenne játszani itt és itt, összejött. És így szépen lassan mindig van valami, ami mozgat minket, hogy menjünk tovább az úton. Ha a nagy dolgokra koncentrálnánk, abba szerintem bele lehetne őrülni, mert nagyon messze van, hogy összehozd és végül talán be sem jön. Szóval, alapvetően a bandázás és a zenélés a cél, de amennyire lehet, teljesen tudatosan próbálunk előrébb is jutni.

 - Az már a legelején teljesen egyértelmű volt, hogy angolul szólalnak meg a dalaitok? Miért?

 - Igen, mert szerintünk ez illik igazán ezekhez a számokhoz. Ahhoz, hogy magyarul jól szóljon, olyan szintű szövegek is kellenek, és sajnos az nekünk nem megy. Mindenesetre nem tudnánk azon a színvonalon, amiért érdemes lenne. (Endre: - Legalábbis a Stonedirt zenéjéhez passzoló témákban). Endre pedig szerencsére tökéletes az angolt tekintve, és a szövegírás is tök jól megy neki így. (Endre: Ez így egy kicsit túlzás…)

 - Stabil a csapat felállása. Sokan a házassághoz hasonlítják egy zenekar belső „életét”, és ha ezt veszem alapul, akkor egyesek szerint a boldog, hosszan tartó együttlét egyik titka, hogy nincsenek állandóan sülve-főve egymással a felek. Nálatok mi a trükk?

 - Hát, stabilnak azért nem mondanám! (nevet) Nem, amúgy igen, az. Nincsen recept. Régen mindannyian zenéltünk együtt kibírhatatlan seggfejekkel. De mivel nehéz olyan csapattagot találni, aki nemcsak a hangszerén van rendben, de emberileg is jó fej, és még a kémia is működik, azt meg kell becsülni, és a „trükk”, hogy tolerálni kell. Nálunk is voltak komolyabb „hetekig nem szólunk egymáshoz” helyzetek, mert néha az egy helyben topogás, a „nem történik semmi évek óta” szituációk fel tudják őrölni az embert. De valahányszor zenéltünk, mindig leszartuk ezeket, és ez egyszerűen felülír minden mást. Az évek alatt pedig kiismertük egymást annyira, hogy nem vesszük fel, ha esetleg a másik feszültebb vagy hülyébb, mert rossz napja van. Nekünk azzal sincs bajunk, ha sülve-főve együtt vagyunk, és azzal sem, ha nem találkozunk. Csak simán elfogadjuk egymást olyannak, amilyen, még ha néha ez tényleg nehéz is, már csak abból kiindulva, hogy például én milyen seggfej tudok lenni. De a többieket se kell félteni e tekintetben! (nevet)

 - Az eddigi nagylemezek – kisebb-nagyobb eltérésekkel ugyan, de – egy elég jól behatárolható zenei világot képviselnek. Mezei hallgatóként nem igazán egyértelmű, hogy mind a négyőtöknek teljesen megegyező az ízlése, vagy van(nak) a csapatban olyan(ok), akik dominánsak az alkotómunka terén?

 - Ha van valami, ami nem egyezik, az a zenei ízlésünk és a politikai nézőpontunk. (Utóbbiról pont ezért nem beszélünk még próbán sem, és ezt tudom másoknak is javasolni, az előző kérdés kapcsán.) (nevet) Persze, a klasszikus gyökerek mindenkinél ugyanúgy ott vannak és vannak közös találkozási pontok, de olyan eltérések is, ami alapján talán nem is kellene egy zenekarban lennünk. Pontosan ezért nincs is konkrétan stílus megnevezése annak, amit csinálunk, hanem ez csak egyszerűen „joygrind”, azaz örömből zúzás, ami az első demónk címe is volt.
A dalok vázát összerakom otthon, lemegyünk a terembe, és ha úgy alakul, hogy mindenkinek tetszik, illetve, nem nyúltam tudat alatt semmit, akkor kidolgozzuk a dobokat, majd az éneket, a bőgőt pedig menet közben. Ez a dalszerzési struktúra évek óta.

 - Ha arra kérnélek, hogy egy-két mondatban adj már amolyan ajánlót a három lemezanyagról, akkor azok hogyan szólnának?

 - A debütáló nagylemezünk a Redneck Blues volt, és mivel első album, elég sok mindent máshogy csinálnék most már ezzel kapcsolatban, de azért teljesen szerethető. Kicsit középtempós, kicsit groove-os, itt még helyenként stoneres ízek is vannak. Azt hiszem, van pár igazán jó dal a korongon. Ha valaki ezzel szeretne ismerkedni, akkor javaslom a Whiskey, a Redneck Blues, a Bleed As I Bleed, a Like Fire Into the Sea dalokat kezdésnek, de talán ha beszélhetünk slágerről esetünkben, akkor a Wretched Me volt az.

 - Az Inherited Fever volt a második teljes album és ez egy jóval súlyosabb anyag lett. Egyrészt elgurult a gyógyszerünk vagy gyógyszerem, és az idő tájt volt elegem úgy egyébként a zenélés bizonyos körülményeiből, a „nem jutunk sehova, nem játszhatunk nagyok előtt, csak ha sokat fizetünk, de minek fizessünk, amikor az előzenekart úgyse nézi meg senki, nincs egy normális rock klub, nem járnak koncertekre” dolgokból, hát szóval, ez a lemez egyszer csak úgy kijött. Az első album után éveket dolgoztunk dalokon, ez meg csak úgy másfél hónap alatt megíródott. Súlyos anyag, gyors nóták. Amit erről kiemelnék, az mindenképpen a Kingdom of Medusa, illetve a Hellectric Steel, a My Skin, és a Business Is Your Name. Jóval nehezebben befogadhatóbb, mint az első lemez, de ha eleged van és szét akarsz ütni valamit, akkor háttérzenének tökéletes. (nevet)
Óóó és megérkeztünk az új anyaghoz, ami most szeptemberben jött ki Backlash-Zone címmel. A két első album keveréke, ugyanakkor hozzájött egy évek alatt beépült stíluskavalkád. Színes is, izgalmas is, és szerintem elég jól is szól, hála Sohinak (Sohajda Péter, Standing Waves stúdió) és Badarász Béla (Burning Full Throttle) barátunknak.
Összességében mind a három lemezről annyit tudok mondani, hogy ez METAL.

 - A második album környékén olvastam egy olyan nyilatkozatot tőled, hogy áttértek a 4-5 számos EP-k kiadására, mert szinte felesleges egy komplett lemezt összerakni, az már sok az embereknek. A nemrég megjelent anyag ismeretében változ(hat)ott ez a vélemény.

 - Egészen a felvétel előtt fél évvel még azon gondolkoztunk, hogy EP lesz. Aztán Boldival azt beszéltük, hogy tulajdonképpen még 2-3 dalt kéne összerakni, hogy lemezként megjelenhessünk, és ha már elutazunk napokra felvenni, akkor pár számon már nem múlik. Endre kevésbé örült neki, de azóta már örül, hogy így alakult. Tényleg nem sok értelme van a full albumnak már, de valahogy mégis jobb azt kézben tartani, mint egy kislemezt. Ennek ellenére ismét azt mondom, hogy a következő anyag valószínűleg egy EP lesz... Baromi sok munka és lassú folyamat egy olyan lemezt csinálni, amivel elégedettek vagyunk. Ha van öt jó dal, utána képesek vagyunk éveket csiszolni a maradék három-négy nótán, hogy felérjen a többivel.

 - Még visszatérve az Inherited Fever-hez, újra elérhető, ezúttal kiadós terjesztéssel, digipak formátumban.

 - Igen, ugye az alapvetően szerzői kiadás volt, de most a Hammer Music-nak hála – nem is azt mondom, hogy ismét, mert eddig is kapható volt, hanem, hogy – újra előtérbe került, aminek amúgy azért is örülök, mert szerintem kicsit méltatlanul volt elfelejtve. De hát ez van, ha szerzőibe adod ki és hülye vagy hozzá. Nem jut el emberekhez és azt se tudják, hogy egyáltalán létezel. Óvva intek mindenkit a szerzői kiadástól, ha nincs ideje és elég agya foglalkozni vele.

 - Mindenképpen emeljük már ki, hogy 2012-ben egy nemzetközi, tripla lemezes Ozzy tribute kiadványon szerepeltetek. Hogyan jött ez a lehetőség, illetve az azóta eltelt időben éreztétek-e valamilyen formában ennek bármilyen hozadékát is?

 - Nem olyan nagy szám ez, mint amilyen menőn hangzik. (nevet) Láttam egy ilyen lehetőséget, jelentkeztünk, persze a nagy slágereket lenyúlták a nagyok, mi pedig a My Jekyll Doesn’t Hide-ot dolgoztuk fel és át. Jó poén volt, élveztük csinálni, és jó is időnként kiszakadni a saját zónádból. Megmondom őszintén, a hozadéka annyi volt, hogy azóta is itt áll nálam valahol kb. 15 CD, amihez még tokot se küldtek. (nevet)

 - A Backlash-Zone ugyanúgy sok-sok év elteltével követte a második anyagotokat, mint az a debüt albumot. Semmi esetre sem számonkérésként, de néhány mondatban felelevenítenéd, hogy a mi történt veletek a lemezek közötti szünetekben?

 - Egy-egy album megjelenését mindig egy intenzívebb (már amennyire sikerül) lemezbemutató kör követi, ami kb. egy-két évig elfoglal minket. És általában annyira kiírom magamból a dolgokat, hogy egyszerűen szükség van egy nagyobb szünetre, konkrétan van, hogy egy-egy lemez után sokáig szinte alig fogom meg a hangszert is. Aztán mindig szépen elkezdünk dolgozni az új dalokon, de alapvetően magánéleti dolgok álltak mindig a háttérben, hogy miért nem megy gyorsabban a munka a zenekarral. Szándékosan nem problémákat mondtam, mert ezek teljesen természetes folyamatok, amik mindenki életében benne vannak. Család, építkezés, költözés, más zenekarok stb., és mivel ebből, mint tudjuk, sajnos megélni nem lehet ezen a szinten, ezért a zenekar kicsit másodlagos. Aztán ha úgy jön ki, hogy éppen felváltva csúszik a banda hátra a fontossági sorrendben, mert fél évig mondjuk Endrénél, majd utána Boldinál, aztán Szilinél és végül nálam van valami, ami miatt nem tudunk vele annyira foglalkozni, akkor ha ezt összeadjuk, máris kijön két év, ami alatt nem történt semmi.
Ráadásul addig, amíg nem érezzük úgy, hogy a dalok tényleg jók, soha nem is akarjuk megtartani őket, mennek a kukába és kész. Nem erőltetjük a dalszerzési folyamatot. Amúgy koncerteznénk többet is, ha lenne hol, de legyünk őszinték, lassan próbatermek sincsenek a zenekarok számára, nemhogy klubok. És a legrosszabb, hogy klub lenne, csak közönség nincs, és ez nem csak a mi szegmensünkben van így, hanem mindenhol. Szóval, önmagában az, hogy van egy zenekarod évek óta és nem álltatok be a földbe, már sikerként könyvelhető el. (nevet)

 - Groove-os/stoneres thrash ide vagy oda, bizony sikerült megint jó néhány olyan témát, refrént írni, amelyek már pár hallgatás után beülnek a fülbe. Könnyen jönnek az ötletek, vagy vérrel-verejtékkel születik meg egy-egy Stonedirt dal?

 - Ha leülök gitározni és fél órán belül nincs használható ötlet, nem erőltetem a számírást, akkor inkább gyakorolok vagy tanulgatok valamit. Pont most hallottam egy rádió interjúban egy írónőt, akitől kérdezték, hogy hogyan szokott dolgozni, és azt hiszem, pontosan ugyanazt mondta, ahogyan nálam is működik. Látszólag nem történik semmi, nem jönnek ötletek, van, hogy tényleg baromi hosszú ideig, de az agyad attól még jegyzetel, és amikor ideje kiüríteni, akkor meg gyakorlatilag pillanatok alatt lezajlanak a dolgok. Van persze olyan dal, ami iszonyat kínlódás volt, mert 90%-ban teljesen elégedett voltam vele, de az istenért nem találtam meg azt, amivel jobb lehetne vagy megszűnne a hiányérzetem. De ha elindul a folyamat, viszonylag gyorsan pörög. Ha görcsölni kéne rajta, akkor szerintem nem is lenne érdemes csinálni. Minden olyan dal, ami nem ösztönből indult, hanem agyalással kezdődött, mindig ment a levesbe vagy sosem készült el.

 - Aki csak digitális formában ismeri az anyagot, azok számára vélhetően újat mondunk azzal, hogy a fizikai megjelenés igen egyedi és látványos, hiszen képregény-jellegű a borító és a booklet.

 - A fizikai megjelenés nekünk mindig fontos. Az a generáció vagyunk, akik szerették a lemez hallgatása közben összevissza bújni a borítót meg a bookletet, olvasni a szövegeket, stb. Meggyőződésem, hogy ami a mai zenehallgatási szokásokat rossz irányba sodorta, az például az, hogy felületesen kezeljük a zenéket is. Jó esetben kétszer-háromszor átpörgetjük a lemezt, de tegye fel a kezét, aki tényleg beleássa magát egy-egy albumba, hogy odafigyeljen az apróságokra is. Ezzel a megjelenéssel szeretnénk megteremteni a lehetőséget azoknak, akik még mindig „régimódian” hallgatják az új lemezeket, hogy jó legyen kézbe venni és beleásni magukat az anyagba.
Egerszalókon a stúdióban a falon volt pár igazán szuper jó festmény, ami megfogott minket, így találtuk meg Viszokai „Mr Zero” Krisztiánt. Elmondtam neki, mi lenne a koncepció, és, hogy akkor már egy új logót is szeretnénk, ami jól tükrözi ezt az oldschool, ugyanakkor egyben modern világot, és szerencsére nagyon állatul megcsinálta a frontot. Aztán, miután az alap megvolt, sokat gondolkoztam azon, hogy milyen legyen a belső borító, ami méltó ehhez az egészhez, de szerencsére volt egy Wall Of Sleep buli a Robotban, ahol teljesen beleestünk a koncertről készült képekbe. Így kerestem meg Pandur-Balogh Norbertet (Northern Lights Photo), és megkértem, hogy készítsen olyan fotókat, amivel ezt a fajta képregényes világot meg tudom csinálni. Egyik koncert előtt odajött és szinte hibátlan sorozatot kaptunk. A maradékot pedig összeraktam én, de mivel ilyen frankó volt az alapanyag, elég gyorsan ment. Sokszor az van, hogy megvan a tök jó alapötlet, csak éppen anyagi okok miatt nem sikerül ezt a megfelelő szakemberekkel elvégeztetni. Most nagyon nagy szerencsénk volt, hogy belefutottunk ebbe a két srácba.

 - Az új dalok közül eddig kettőt publikáltatok klipként. Várható még esetleg újabb megfilmesítés?

 - Csak anyagiak kérdése az egész. Szívem szerint mindegyikre lenne külön klip, de jelenleg megint lenullázódtunk a zenekarral.

 - Minden bandának más a működési mechanizmusa, és különböző meghajtó erők üzemeltetik. A zenekari (háttér)ügyekkel közösen vagy egyénileg foglalkoztok, esetleg van-e külső segítségetek ezekhez?

 - Mindent mi csináltunk eddig is, és nagyon úgy néz ki, hogy ezután is mi fogunk. A borító az élő példa rá, hogy mi van, ha profikkal dolgozol, és nyilván sokkal jobban lehetne csinálni, sőt! Viszont, ez pénzbe kerülne, ami meg ugye nincs annyi, hogy ilyenekre szórjuk, így – ahogy a legtöbb csapat – mindig igyekszünk a tőlünk telhető maximumot nyújtani. Ez ilyen, ha zenekarod van, megtanulsz borítót csinálni, klipet vágni, emberekkel tárgyalni… olyan mint egy vállalkozás, ami mindig szarul megy, és valahogy próbálsz nem becsődölni. (nevet)

 - Ez az interjú a Széllel szemben… elnevezésű sorozathoz készül. Majd’ másfél évtizede van jelen a Stonedirt a színtéren. Hogy látod, itthon mennyire van keletje az angol nyelvű daloknak, és a nem kimondottan hatalmas tömegeket megmozgató zenei irányzatoknak?

 - Sosem foglalkoztunk ezzel, és ha rajtunk múlik, még pár évtized van is a zenekarban, szóval úgyis maradunk „Széllel szemben”. Azt egyértelműen látjuk, hogy mi megy nálunk, hogy működik a magyar szöveg vagy éppen milyen típusú zenekarok működnek igazán jól. Nekünk sajnos ez nem tetszik, szóval nem tervezünk váltani.
Van számunkra a METAL-nak egy értékrendszere, afféle becsületkódexe, és sajna az itthoni metal-színtérnek egy jó része eléggé elment olyan irányba, amihez mi NEM akarunk csatlakozni.

 

 - Mennyire tartjátok fontosnak a rajongói, illetve (ha vannak) a szakmai visszajelzéseket?

 - Természetesen érdekelnek, mindig szeretem elolvasni, ha van valami, akár jó akár rossz. Persze ha rosszat olvasok, az rosszul esik, a másik meg jól, tök logikus, DE befolyásolni nem tud. Külső füleket szoktunk bevonni a felvétel során, Badarász Béla például végigszenvedte velünk a stúdiózást, és nagyon örültem, hogy (megint) jött velünk. Amikor a felvételek alatt éppen emeltem volna fel az ujjam, hogy mondjam, hogy ez vagy az mehetne jobban is, ők Sohival már anélkül is értették és mondták helyettem is. Jó és kell is hogy legyen kontroll, de annyira határozottnak kell lenni, hogy ez nem fordulhat az elképzeléseid rovására, ugyanakkor el kell fogadni, hogy lehet van más, aki jobban látja vagy legalábbis máshogy. De például amikor satu részegen odajön valaki egy buli után, majd kiselőadást tart arról, hogy ő x éve gitározik otthon, és ezen és ezen változtatna a zenekarban, azt agyon tudnám ütni. (nevet)

 - Én eddig veletek kapcsolatban csak pozitív véleményeket olvastam, hallottam, és jómagam is kimagaslónak tartom a tevékenységeteket. Elégedettek vagytok a zenekar által eddig elért eredményekkel, magával a hazai mezőnyben elfoglalt pozíciójával?

 - Ha elégedettek lennénk, az már régen rossz volna, mert nem lenne semmi, ami hajtana minket tovább, és ahogy az első kérdésnél beszéltük, célok mindig kellenek. Azzal viszont elégedettek vagyunk, hogy ez a zenekar változatlan felállásban még mindig itt van, még ha nem is a figyelem középpontjában, de ha valaki tiszta METAL-ra vágyik, akkor lejön a bulira és tudja, hogy nem csalódik, mert ha rajta kívül csak hárman vannak a koncerten, mi akkor is 100 százalékot próbálunk nyújtani. Időnként pedig jövünk új lemezzel, és reméljük, hogy segítünk a hozzánk hasonló arcoknak túltenni magukat a mindennapos szarságokon. Az egyetlen dolog, amit viszont úgy gondolom, igazán megérdemelnénk, az az, hogy időnként pár nagyobb bulira is bekerüljünk, vagy egy fesztiválon mondjuk ne délután 3-kor kelljen nyitni a napot egy 50 fokos sátorban, ha egyáltalán meghívnak.
Szóval, vannak dolgok, amik jobban is mehetnének. Alapvetően egyébként a zenekart magát kevesen ismerik, úgyhogy aki segíteni akar, az csak simán adja oda a lemezeket a haverjának, hátha neki is bejön, amit hall rajtuk. (nevet)