Az első előadáson Pervainé Hangodi Ágnes (Dány jegyzője), Gálné Czeglédi Henrietta (a Dányi Bóbita Szociális Gyermekjóléti és Alapszolgáltatási Központ intézményvezetője), dr. Kovács Krisztina (a BAGázs felnőtt projektjeinek szakmai vezetője), Bozsik Laura (a Párbeszéd a roma nőkért projekt önkéntese), Kanalas Aranka (telepi lakos, a Párbeszéd a roma nőkért projekt résztvevője) és Kanalas Linda (telepi lakos, a Párbeszéd a roma nőkért projekt résztvevője) beszélgetett Szabó Beáta pszichológus moderálásával.
A kilátástalanság vezet a droghoz
Kanalas Aranka, a dányi csoport tagja elmondta: településükön nagyjából öt éve jelentek meg a dizájnerdrogok, a helyzet egyre durvább. A szerhasználók szinte mindenre elszántak, hogy hozzá tudjanak jutni az újabb adagjukhoz: lopni, betörni járnak, előfordult már olyan is, hogy valaki eladta a hűtőjéből az összes ételt, hogy drogot tudjon venni.
A telepen a herbál, a kristály és a fű terjedt el, leginkább a 15 év feletti férfiak körében.
Kovács Krisztina, a BAGázs egyik vezetője elmondta: szervezetük néhány éve jelent meg Dányban, ahol a helyzet még messze nem olyan súlyos, mint a bagi telepen. Az okok azonban mindkét helyen ugyanazok: az alacsony iskolázottság, a munkanélküliség, az egzisztenciális kudarcok olyan mértékű kilátástalansághoz vezetnek, melyből sokan csak a drogot látják kiútnak.
Gálné Czeglédi Henrietta, a családsegítő szolgálat vezetőjeként viszont azt mondja, bár tisztában vannak a helyzet súlyosbodásával, a hozzájuk befutó jelzések alapján ez egyáltalán nem látszik. A tavalyi évben mindössze egyetlen jelzés érkezett, az három családot érintett, náluk nemcsak a fogyasztás, hanem a kereskedelem gyanúja is felvetődött, ám természetesen tagadták az érintettségüket. A gyermekeket védelembe vették, de nem igazolódott be a felvetés valóságossága. A Gödöllői Rendőrfőkapitányság Gálné beszámolója szerint azt mondta, a dizájnerdrogok nem mutathatók ki vérből vagy vizeletből, ezért nem tudnak hatékonyan nyomozni. Az előadás során egyébként kiderült, hogy ez az állítás nem igaz, a szerek igenis kimutathatók. Megemlítette viszont, hogy bár droggal kapcsolatos jelzéseket nem kapnak, a betörések száma egyre növekszik.
A gyereket küldik a dílerhez
Pervainé Hangodi Ágnes, a település jegyzője elmondta: a helyzet súlyossága miatt a település lakói már aláírásokat gyűjtöttek a hatóságok erőteljesebb fellépéséért, igaz, az önkormányzat ezzel nem tudott mit kezdeni, továbbították a petíciót a rendőrségnek. Onnan viszont azt a választ kapták, hogy ők nem a kisebb dílereket szeretnék elfogni, hanem a "nagyhalakat". A jegyző szerint viszont egyre komolyabb az ellentét a cigány és a nem cigány lakosok közt, a betörések mellett egyre több a gyorshajtás is, mikor a fiatalok bedrogozva, esetenként egyébként is jogosítvány nélkül vezetnek, a közbiztonság pedig egyre csak romlik.
Kanalas Aranka szerint a gyakoribb lopások mögött is a drog áll: ha nem jutnak anyaghoz, törnek-zúznak, bármit megtesznek, hogy pénzhez, majd kábítószerhez jussanak. Hallott olyan történetről is, mikor
a drogos apa a gyermekét küldte el a dílerhez a szokásos adagjáért.
Kovács Krisztina elárulta: a hozzátartozók ilyen esetben általában tehetetlenek, az érintetteknek pedig fogalmuk sincs arról, kihez fordulhatnának segítségért. A szegregátumokban sokáig tartotta magát az a nézet is, hogy a leszokás biztosan drága dolog, amire úgysem lenne pénzük. A szervezeteknek így felelősségük van abban is, hogy alapvető információkkal lássák el a helyieket, például arról, hogy a drogrehabilitációs intézetekbe ingyen be lehet jutni. A BAGázs egyesület ezt megteszi, ám a probléma az ország számos szegregátumára jellemző, civil szervezetet pedig nem mindenhol találni. A jelenlegi intézményrendszer sem képes kezelni a problémát, hiszen az önkormányzatnál és a családsegítő szolgálatnál sem addiktológiai szakemberek dolgoznak. A civil szervezetek előnye az is, hogy nem bírnak hatósági jogkörrel, viszont hosszas munkával bizalmi viszonyt alakítanak ki a helyiekkel, így közvetítő szerepet képesek betölteni.
Ha helyi a rendőr, fél
Dány jegyzője elárulta: az önkormányzat úgy gondolta, ha több rendőr jelenik meg a településen, az visszatartó erő lesz majd. Tévedtek: a helyzet nem javult, ráadásul a helyi illetőségű rendőrök sokszor óvatosan avatkoznak be, mert tarthatnak a bűnözők vagy drogosok haragjától. Ugyanez a félelem jellemzi a szakembereket is, akik sokszor bosszútól tartva nem merik jelezni a problémákat, nem járnak el a szabályoknak megfelelően. Elmondta egyébként azt is, hogy mivel hozzájuk sem érkeznek jelzések, az előadáson szembesült a probléma súlyosságával.
Kovács Krisztina szerint fontos feladat az is, hogy a közösséget felkészítsék arra, hogy támogassák a lecsúszott társaikat. Aki el is jut a rehabilitációs intézetbe, egy-másfél hónap után visszatér a lehúzó környezetbe, ahol ráadásul megvetés fogadja. A rehabilitációs intézetekre információk híján sokan úgy tekintenek, mintha börtönök volnának. A legnehezebb feladat pedig épp az újrakezdés lenne, ám munka és pénz továbbra sincs, a kilátástalanság pedig újra visszaeséshez vezet.
Épp ezért fontos kiemelni, hogy a szegregátumokban kialakult droghelyzet egy tünet, a megoldás pedig nem a tünet kezelése volna.
Hasonló tapasztalatokról számolt be Kanalas Aranka is, aki szerint a rehabról visszatérőket a haverok újra beleviszik a rosszba. Ő a jegyző keserű tapasztalatai ellenére úgy gondolja, több járőrre volna szükség, és a kisebb dílereket is le kéne buktatni. A drogosok szerinte maguknak sem látják be, hogy problémával küzdenek, ráadásul nincs is olyan, akihez bizalommal fordulnának. Ezért látja fontosnak a civil szervezetek szerepét, a BAGázs révén például neki is van mentora, a beszélgetések pedig sokat segítenek a mindennapokban.
A BAGázsnál egyébként úgy látják, a nőkkel könnyebben megtalálják a hangot, a cigány kultúrában a férfiak ugyanis nem szívesen nyílnak meg, nem mutatják ki az érzelmeiket.
Össze kell fogni a szereplőknek
Gálné Czeglédi Henrietta arról beszélt, hogy akik néhány száz forintért vásárolják a dizájnerdrogot, azok akár el is buszozhatnának Gödöllőre, hogy szakemberhez forduljanak, ám mivel nem látják be, hogy segítségre szorulnak, ez fel sem merül. Jelezte azt is, ők a családsegítővel nem tudnak napi 10-12 órában ott lenni a családok mellett. Pervainé Hangodi Ágnes az önkormányzat tanácstalanságáról számolt be. A települést például elkezdték bekamerázni, de míg azon megy a vita, hogy egyáltalán ki nézheti majd meg a felvételeket, nem is biztos benne, hogy megold-e ez bármit is. Úgy látta, valamiféle protokollrendszert kell megalkotni, mely alapján egyértelmű lenne, hogy egyes esetekben kinek és hogyan kell eljárnia.
Kovács Krisztina szerint kiemelten fontos a tájékoztatás, a bizalomépítés az intézményrendszer irányába. A szakemberek folyamatos képzése mellett az összes szereplő összefogására, együttes fellépésére is szükség van. El kéne érni azt is, hogy a problémáról nyíltan lehessen beszélni, ne legyen többé tabu.
A résztvevők egyébként mindannyian egyetértettek abban, hogy a drogfogyasztó szülők családjából ki kell szakítani a gyermekeket.
Vígaszt nyújtó méreg
Ezt az előadást kötötte össze a következővel Dr. Sivadó Máté rendőrőrnagy, PhD tanársegéd. A stigmatizációról szólva elmondta, hogy a magyar társadalomban a „börtönviselt” után a „drogos” a második legelítéltebb személytípus, az emberek pedig többnyire erre is az erős rendőri jelentétben keresik a megoldást, de ez nem fog működni; ott van a jól ismert Hős utca esete is. Valójában a szervezetek összefogására és koordinálására van szükség, mert egyenként nem fognak eredményeket elérni sem a rendőrök, sem a szociális munkások. Rámutatott, hogy a drogprobléma általában a krízisnek csak egy kis szelete: szegénység, lakhatási szegénység, egészségtelen életmód, munkanélküliség mellett nyílik meg a kábítószerek útja. Ezek az emberek
„el nem ítélhető módon szeretnék valamivel jobban érezni magukat annál, mint amire a helyzetük jogosítja őket, így automatikusan megjelennek a valóságból való menekülést jelentő szerhasználatok.”
Szabolcs megyei szegregátumokban végzett kutatások szerint a 10 és 15 év közötti gyerekeknek fele érintett a kábítószerhasználatban, de még rengeteg ilyen hely van az országban – mutatott rá Sivadó Máté.
„Akkora a probléma, hogy fel sem bírjuk mérni” – mondta, hozzátéve, hogy az ellátórendszer szinte a nullával egyenlő, és éppen generációk nőnek fel olyan dizájnerdrogok közepette, aminek hatásairól semmit nem tudunk.
Negyven főre jut egy díler
Ezután a konferencia második felvonásában színpadra lépő szakemberek az ellátórendszer hiányosságait mutatták be. Többek között felvázolták, hogy a civil szervezetek és az állami szervek közötti együttműködésben hol vannak hiátusok, és ezek miatt hol, hogyan akadhatnak el egy függő fiatal ellátásában. Ezen a kerekasztal-beszélgetésen Nyíri Noémi addiktológiai konzultáns volt a moderátor, a rendőrségtől Kovács Dorottya főhadnagy vett részt, mellette a BAGázs elnöke, dr. Both Emőke kapott helyet, valamint Burai Csabát hallhatuk, aki a ráckeresztúri Fiatalkorúak Drogterápiás Otthonának szociális munkása és esetkezelő mentora.
Both Emőke a korábban elhangzottakra reflektálva azt mondta, a dányi állapotok még nem szélsőségesek, sokkal rosszabb a helyzet például a szintén Pest megyei Bagon: itt a kábítószer annyira átvette a hétköznapok feletti uralmat, hogy a verekedések, dílerek kötötti leszámolások mindennaposak:
a 350 fős településen 8-10 díler teríti az olcsó anyagot, a kábítószerfogyasztás pedig már egyáltalán nem az utca, hanem az iskola problémája is, ahol fokozottan nőtt a diákok agresszivitása.
Ugyanakkor a civil szervezet elnöke szerint a társadalom csak akkor kezd reagálni az ehhez hasonló problémákra, amikor azok elhagyják a szegregátumokat, és többé nem lehet falusi cigánykérdésként szőnyeg alá söpörni a kríziseket. A szakember úgy véli, rendkívül fontos ezekre a területekre is kiterjeszteni a minőségi prevenciós munkát, mert a munkanélküli, drogfüggő szülők gyermekei sok esetben már 8-10 évesen követni kezdik az otthon látott példát, és kábszerekhez nyúlnak.
A rendőrségnek is jutott kritika
A BAGázs vezetője az ellátórendszer súlyos hibáiról beszélt, szerinte az megengedhetetlen, hogy egy drogfüggő 13-14 éves, hajléktalan gyerek ne tudjon ellátás alá kerülni. Tőle is elhangzott, hogy ők civilként a különböző szervezetek közötti együttműködést próbálják segíteni, de nem tudta kritika nélkül hagyni a rendőrség munkáját, aminél sokszor „el vannak akadva”, mert előfordul, hogy még a hívásokra sem reagálnak. Személyes, tapasztalati példaként azt hozta fel, hogy amikor egy tömegverekedést ötven gyerek néz végig a telepen, akkor gyorsan kellene reagálni, de hiába hívják a rendőrséget, nem küldenek ki senkit. Erre kénytelen volt reagálni Kovács Dorottya főhadnagy, aki szerint jelzés esetén tíz percen belül a helyszínen vannak, de ez a sablonválasz nem osztott nagy sikert, miután a helyben dolgozó szakemberek együttesen csóválták a fejüket, hogy
ez legfeljebb papírforma szerint történik így.
Huh. – vette át a szót a kissé kellemetlenné alakuló helyzetben Burai Csaba ráckeresztúri szociális munkás, aki ugyan nem akarta a rendőrség hatékonyságát kifogásolni, de neki is voltak rossz tapasztalatai. Visszatérve az ellátórendszerhez és az állítólagos cigányproblémához, Burai szerint a keresztúri drogterápiás otthonban kétszáz ember fordult már meg, azoknak hetven százaléka nem cigány volt, és még csak nem is szegregátumból érkezett. Ráadásul azt mondja, tapasztalataik szerint az első szerhasználat kilencven százalékban az iskolában történik meg, az idősebbek rántják be a fiatalabbakat, aztán azok párszáz forintért a netről is megrendelhetik maguknak az anyagot, amit
„ha gyorsan akarnak megkapni, plusz 500 forintért még aznap kihozzák”.
Ő is kifogásolta az ellátórendszer tagjainak gyenge együttműködését. Meglátása szerint egy kamasz magától nem fog elvonóra menni, de mire az első jelzéseket megkapják a szakemberek, és mire lépni is tudnak, akár hosszú hónapok is eltelhetnek. Ennek ideje függ a családtól és a helyi segítőktől is, akik szerinte nagyon elkülönülve működnek, tehát nagyobb koordinációra lenne szükség.
Both Emőke ehhez hozzátéve arról beszélt, hogy a 13-14 éves gyerekeken, akiknek súlyos függőségük van, de még nincsenek a „legmélyén”, tudnak ugyan segíteni a gyermekrehabilitációs intézményekben, de a drogfüggő szülőknél sokszor csak a gyermekek kiemelése hozza el azt a fordulópontot, amikor a szülői ösztön erősebbé válik a szerhasználatnál, és megpróbálnak változtatni az életükön, mondjuk végre elmennek rehabra.
Hiába jön le a cuccról, ha a haverok ugyanúgy tolják
Megint már kérdés, hogy az innen visszatérő személyek utógondozása mennyire fontos terület, hiszen egy fertőzött közegben nehéz tisztának maradni, és nem visszacsúszni a régi életritmusba. Éppen ezért fontos az is, hogy az ellátórendszerbe bevonják azokat, akik már sikeresen feladtak a szerfogyasztással, nekik kell motivációt adniuk sorstársaikanak, hogy erősek maradjanak.
Both szerint a legjobb megoldás egy ex-szerhasználó család esetén a teljes kiemelés lenne, hogy új életet kezdhessenek, és ne kerüljenek vissza a továbbra is drogfüggőkből álló környezetbe, mert akkor hamar visszaesnek ők is. Ezt azonban nagyon nehéz, szinte lehetetlen egyik pillanatról a másikra kivitelezni.
Burai Csaba a kamaszok szempontjából megközelítve a rehabilitációt arról beszélt, hogy náluk a felnőttekhez képest sokkal nehezebben jön el a mélypont, ahol már maguktól segítséget kérnek, hiszen jellemzően nem kerülnek utcára, legfeljebb intézetbe jutnak, nem veszítik el állásukat, nem kell eltartaniuk a családot, stb. Emiatt a tetteik következményeit nem tudják annyira felfogni sem, a szembesülés inkább akkor jön el náluk, már szakemberek küldik őket a rehabra.
A középosztálybeli tanács nem működik a gettóban
Ismert gyakorlat, hogy a rendőrség is igyekszik kivenni a részét a megelőzésből, jellemzően drogprevenciós előadásokkal. Kovács Dorottya arra hívta fel a figyelmet, hogy minden kapitányságon van drogprevenciós összekötő tiszt, aki leginkább a szülőknek és a pedagógusoknak tud segítséget nyújtani a helyzetkezelésekben. Ezen túl minden településen van kábítószeregyeztető fórum is. Both Emőke viszont ennél jelezte, hogy a szegregátumokban sok esetben olyan gyermekekről van szó, akik otthon, a szüleiktől is drogfogyasztást látnak, tehát ha egy ilyen gyerekhez bemegy a rendőr és előadja, hogy „mondj nemet a drogra”, az édeskevés,
mert ami működhet egy középosztálybeli iskolában, ahol valóban vannak választási lehetőségek, azt ezek a gyerekek lehet, hogy csak kinevetik.
A főhadnagy szerint viszont a rendőrség szociológiai kérdésekre nem tud választ adni, ők csak a prevenciót tudják ösztönözni, valamint a kábítószerterjesztés ellen képesek fellépni. A hangsúly azonban szerintük is azon van, hogy a korai prevenció eredményes legyen, mert az sikeresebb a rendőri jelenlétnél, amit el lehet kerülni két sarokkal arrébb állva.
Burai Csaba ehhez hozzátéve azt mondta, a kínálat csökkentése a rendőrség dolga, a keresleti oldalt viszont nem lehet tagadással elintézni úgy, hogy „a drog az rossz”, és kész.
„Mi nem arra akarjuk tanítani a gyermekeket, hogy ne kábítószerezzenek, hanem arra, hogy ne legyen rá szükségük.”
Azt mondta, a családokat –szegényt és milliomost egyaránt- kilenseknek tekintik, mert a gyermekek elsődleges közegét ők jelentik, tehát rendkívül fontos, hogy otthon jó példát mutassanak.
„Sokan abban a tudatban vannak, hogy lehozzák hozzánk a gyerekeket, mi ott megszereljük, egy-két új alkatrészt teszünk beléjük, és mire kimennek minden megváltozik, nem fognak tovább drogozni.”
A szakember szerint sokszor nehezebb a szülővel dűlőre jutni, mert egy kamasz még hajlandó lehet együttműködni, de a szülő nehezen vallja be magának, hogy valami elcsúszott a nevelésben.
Ahol minden szar, ott csak a drog jelent örömöt
A megelőzési programokkal kapcsolatban a moderátor, Nyíri Noémi addiktológiai konzultáns hozzáfűzte, hogy ameddig valaki úgy érzi, kilátástalan élethelyzete miatt a drog a személyisége egybentartásának legfőbb eszköze, és anélkül szétesik, addig nem fogja érdekelni a legjobb prevenciós előadás sem.
A beszélgetés során felmerült az uniós pályázatok igénye is, de ez a szakemberek szerint vakvágány, valójában meg sem éri pályázni rájuk, mert olyan rugalmatlan feltételeket szabnak a folyamatosan változó körülmények között, hogy a pályázók idővel belefulladnak a számok teljesítésébe, és –mint Both fogalmazott-,
„Ha már nekem lesz fontosabb, hogy ott legyen valaki a képzésemen, mint neki, onnantól kezdve az egész nem ér semmit.”
A szegregátumokban tapasztalható fokozott kábítószerhasználat felszámolásához tehát eleve az életkörülményeken kellene javítani, majd ezt követően nyílhat valódi lehetőség arra, hogy az immár döntési helyzetbe kerülőket prevenciós eszközökkel tartsák távol az önpusztítástól. Ma azonban még ezen a területen is párhuzamos működések jellemzők, a rendőrség, a pedagógusok, a családsegítők, a civil szakemberek, a szociális munkások és más területek képviselői között nincs megfelelő kommunikáció, munkájuk kevéssé fedik egymást.
A konferencia tanulsága szerint teljes szakmai újításra, azaz egy minden illetékes területet összefogó, rendkívül rugalmas ellátórendszerre lenne szükség a gyermekekből zombikat csináló patkánymérgek uralmának felszámolásához.