Túlóraország: Így tesznek önmagunk ellenségeivé minket

A magyar ember szeret dolgozni. A gép mellett, a soron, az íróasztal előtt, a volán mögött. Dolgozik hajnalban, nappal, késő éjjel, két vagy három műszakban. Bejelentés nélkül, vagy négy órában, feketén és hétvégén is. A magyar ember észre sem veszi, hogy rámegy az élete, az egészsége, hogy elvesztegeti az idejét, a lehetőségét, hogy rabságba ejti magát. Későn veszi észre, hogy a hitelért, a házért, az 50 négyzetméteres panelért folytatott küzdelemben, bár hónapról hónapra megnyeri a csatát, a háborút elveszti. Azt, amit saját magáért és a családjáért kellett volna megvívnia.

A magyar ember szeret belehalni a munkába, és bele is fog. Az 53 évesen jött első infarktust még kiheveri, mehet vissza gyorsan dolgozni, mindegy-mindegy alapon, a nyugdíjat úgysem várja.

Ez így volt a szocializmusban, és még inkább így van a mi kis piacgazdaságnak nevezett kapitalizmusunkban is. Nyakig merülünk saját kihasználásunkban, amihez most már nemcsak asszisztál a Családok évét hazudó kormány, hanem még rá is erősít.

Túlórázni akar a magyar? Hát tessék, mi semmi jónak nem vagyunk elrontója.

Csakhogy a magyarnak nem túlórára van szüksége, hanem tisztességes bérre. Nem éppen egy agysebészet, láthatóan még sem sikerült felfogni az autóipar bűvöletében nyakig merülő magyar gazdaságpolitikának.

Vagy éppen nagyon is. 

A végletekig szervilis, 1.0-s egyszerűségű magyar elit - a rendszerváltás összes kormányát beleértve - ugyanis még mindig azt hiszi a világról, ha nem biztosítja a multinak a gigaprofitot, ha nem küzdi le egy kellemes afrikai banánköztársaság szintjére a munkavállalói jogokat, ha nem tartja a mélyben - a még épp elviselhető szinten - a béreket, ha nem biztosít gigászi adókedvezményeket, akkor az azonnal fogja a részben az adófizetők pénzéből felhúzott gyárát és továbbáll egy, az öngyarmatosítás magasabb szintjére lépett országba.

A munkaerőhiánytól fojtogatott és köhögő magyar gazdaságnak (és úgy általában Közép-Európának) valójában nem a munkájába beledöglő, önkizsákmányoló melósra, hanem napi nyolc órában, magas hozzáadott értéken dolgozó munkavállalóra van szüksége. Ugyanis, ha valaki még nem vette volna észre, az unió fejlettebbik fele a saját, egyre jobban öregedő társadalmának düledező korfáját a fiatal közép- és kelet-európaiakkal igyekszik megtámasztani, valahogy úgy, ahogyan a magyar kormányok teszik, pontosabban tették azt szép csendesen a határon túli magyarokkal. A múlt idő itt is igaz, az erdélyi, felvidéki, délvidéki és kárpátaljai magyar sem áll már meg München külsőig.

A szalag mellett álló melóst, az irodában éjjel is bent gubbasztó irodistát, a két órára bejelentett fodrászt és az idegösszeomlás szélén tántorgó buszvezetőt pont azoknak kellene megvédeniük, akik német cégvezérekkel együtt parolázva hazudják az arcunkba, hogy túlórák növelése növeli a versenyképességet és megoldást jelent a munkaerőpiaci gondokra.

Nem, semmit nem old meg, csak még inkább ráerősít az önpusztító, önkizsákmányoló életvitelünkre. 

Ha valami, hát ez az igazi nemzetárulás. 

Egyúttal nagyon boldog Családok évét kívánunk minden kedves honfitársunknak, de csak csendesen az ünnepléssel, mert apa hajnali háromkor dolgozni megy.