Száz év magány - december elsejei Közép-Európa-sirató

100 évvel ezelőtt ilyenkor már robogtak a vonatok a Bánságból, Szatmárból, Biharból, Máramarosból, Partiumból, a Barcaságból, és a Mezőségből Gyulafehérvár felé. A vagonokat a pacifizmusba ájult budapesti kóklerkormány biztosította, a kocsikban pedig csak román szót lehetett hallani. Siettek a Nagy Nemzetgyűlésre, ahová minden románok királya szólította őket. Károlyiék békés szeretetszeánszra számítottak, a román küldöttek diadalmas ünnepre készültek. Pedig, ami 1918 december elsején történt, az temetés volt.

A halálos sebeket már megejtették Túrócszenmártonban a szlovákok, aztán Újvidéken a szerbek hasonlóképp senki által nem választott és semmire fel nem hatalmazott „képviselői”. December elsején már csak a sírba kellett leereszteni a lemészárolt áldozatot. Amelyet mi egy évszázada Nagy-Magyarországként siratunk, és talán semmi sem jellemzőbb erre a nyomorult száz évre, hogy még a fejfára is rosszul írtuk fel a nevét. Nem csak azért, mert a darabokra tépett Magyarország azelőtt nem kicsi, vagy nagy, hanem majdnem pont ugyanakkora volt, mint ezer esztendővel azelőtt.

Hanem azért is, mert abban a koporsóban nem csak a mi hazánk feküdt. Hanem azoké is, akik leglelkesebb sírásók voltak. Közép-Európát földelték el akkor

A Monarchia szétzúzása óta ez a régió már csak földrajzi fogalom. A Benesék hazug propagandájában szajkózott „népek börtöne” helyett sikerült létrehozni kis nemzetek társbérletét, ahol saját, elbarikádozott, szegényes, huzatos kis szobáinkból egy évszázada méregetjük egymást gyanakvással, rettegéssel, irigykedéssel és megvetéssel. Tejtestvérek voltunk egy ezredéven át, s most egy évszázada győzködjük magunkat, hogy soha, semmi közünk nem volt egymáshoz. 

Száz éve mi mind itt a Kárpátok alatt önállóak, függetlenek, szuverének vagyunk - és rettenetesen magányosak. 

Az évszázada tartó neurózis elől egyik történelmi egy éjszakás kalandból a másikba menekülünk. Idegeneket hurcolunk haza, akik lelépnek a családi ezüsttel, biztonságot, összetartozást ígérő házi zsarnokokhoz bújunk hozzá. A másnapok pedig egyre rosszabbak. S nem működnek a ránk erőltetett csoportterápiák sem, hívják azokat nemzetiszocialista Új Európának, proletár internacionalizmusnak, euroatlanti integrációnak, vagy épp migráció elleni egységfrontnak. 

Magunktól kellene már egyszer leülnünk a közép-európai társbérlet nappalijában, hogy könyörtelen őszinteséggel és eltántoríthatatlan türelemmel végigbeszéljük, vitázzuk, ordítsuk az elmúlt évszázad minden közös nyomorúságát. Kegyetlenül hosszú és kényelmetlen társalgás lesz, lehet, hogy összetörik pár pohár is – de ezt nem lehet megspórolni. Újabb száz év magányt nem biztos, hogy túlélünk.