Erő és intelligencia, szövegekben és zenében - 35 éves az Oi-Kor zenekar

Néhány hete – a Hadak Útja Kiadó gondozásában– jelent meg az óbudai Oi-Kor új nagylemeze, Az utolsó napon címmel. Az idén 35. születésnapját ünneplő legendás zenekar öt évvel legutóbbi stúdióalbumát követően jelentkezett a 12 új szerzeményt tartalmazó, korrekt külcsínnel bíró, digipak kiadásban napvilágot látó koronggal, igaz, közben, 2013-ban a 30 éves jubileumi bulijukat megörökítő DVD-vel is megörvendeztették rajongóikat. A nemzeti színtér egyértelműen leghitelesebb és legtechnikásabb formációja egy jó ideje már trióban tolja, ezt a friss dalcsokrot is hárman – Zala ének/basszusgitár, Ducó gitár, és Kicsi dobok – játszották fel, némi vendégvokál segítséggel.

 Kissé formabontó módon a lemez legvégével kezdeném, mert a súlyos sorokat tartalmazó, és egy borult szólóval is megspékelt Az utolsó napon címadót egyértelműen összekötném az előző album A becsület nem eladó nyitódalával. De, hogy tovább csapongjak, a Ducó énekével elővezetett – és egy imidzsvideóval is megtámogatott – „horror”-nóta A bosszúkivetítő és a 2013-as Az utolsó áldozat között is párhuzamot húznék.

 A bő negyves perces anyag amúgy a Te csak állj fel! lendületes trekkel indul, egyből (jó) irányba is állítva a hallgatót. A sziger jegyében megszólaló dalok, az izmosan döngölő Erőnek erejével, a – külsős szövegíró által jegyzett – Fenyvesek láncfűrésze, a lemez legtempósabb tétele, a Fizetni fogsz, illetve az utolsó előtti, szintén videóként is publikált, zaklatott Akkor majd megérted a kőkemény valóságra respektáló (vagy azt felvázoló) komoly mondanivalójú, elgondolkodtató szövegű szerzemények számát gyarapítják.

Zala azonban, a hagyományokat követve, a szokásos bulizós oldalról sem feledkezett el. Ilyen a cimborákhoz szóló, felszabadult a Sörből mindig ötöt kérj!, ami a 2013-as korong – nem csak címében hasonlatos – Kérnénk még öt sört! egyértelmű ikertestvére. Vagy a hatodikként érkező Tudom bébi!!!, mely zeneileg leginkább megidézi a trió legnagyobb kedvencét, de ez egyértelműen tiszteletadás, sem mint koppintás. Illetve, az utolsó harmadban felhangzó Öt perc alatt íródott rock and roll-os lüktetésű nóta is.

 Utópisztikus (vagy ironikusnak is mondható, kinek melyik szimpatikus) soraival kissé meglepetés az Így szeretlek!, viszont számomra a legnagyobb dobás az Egy új harcos születése, ami akusztikus bevezetőjével, és szinte lírainak mondható dallamaival, a lassan besúlyosodó, de a végére vissza lenyugvó előadásával – nem mellesleg Geri vendégénekével – óriási katarzis. Mesterien felépített tétel! Én mindenképpen készíttetnék hozzá legalább egy szöveges videót.

 Igaz, Az utolsó napon már a második stúdióalbum, ami Dudi nélkül készült, de a történet mostanra ért teljes egészében körbe, hiszen – a bő két évvel ezelőtti doboscserének köszönhetően – itt most ismét ugyanaz a három zenész játszik együtt, mint anno az 1993 és 1998 működő, és ez idő alatt két zseniális lemezt készítő Panzerfaust-ban. És már-már ugyanaz a kemény, agyas, és technikás a muzsika is, mint akkor, azaz nem kimondottan a klasszikus Oi-Kor zenei világában születtek ezek a friss dalok (sem). A csapat munkásságát, és főleg az utóbbi kiadványokat ismerőknek ez nem újdonság, az elmúlt esztendőkben bőven volt idő „megbarátkozni” a változással, amit én inkább egy nyílegyenes ívű fejlődés eredményeként jellemeznék, ami ráadásul a mai kor kívánalmainak is teljes mértékben eleget tesz.

Ugyanis mindegyik nótát az alaposan átgondolt és feszes játékstílus jellemzi (aminek minden érett muzsikus számára evidensnek kellene lennie). Kicsi határozott játékára magabiztosan építhet a két „öreg”, Zala több számban is hallható basszuskiállásai pedig megerősítik, hogy most egy picit a modernebb hangzás felé is elmozdult a csapat. Ducó játéka viszont maradt a „régi”, kilométerekről felismerhetőek a markáns riffjei, a jellegzetes szólói és a sound-ja, üdítő élmény hallgatni. Nem véletlenül birtokolja a színtér legtechnikásabb és legegyedibb gitárosa címet már sok-sok éve.

 

 Ezzel a lemezanyaggal az Oi-Kor nem csak az elvárt magas szintet hozta, hanem egy újabb mesterdarabbal gyarapította diszkográfiáját. Vesszőparipám, hiszen már korábban, több felületen is hangot adtam annak, hogy ha egy kicsit is nyitottabb/befogadóbb lenne a mainstream rock/metal hallgatóság (és a szakma), akkor tömegek avathatnának „új” kedvencet. Így viszont gőzük sincs arról, hogy miről maradnak le…

Isten éltesse a zenekart!

koncertképek: AncsaPhoto