Illetlen levél a Mesterhez

Tekintetes diósadi Ady András Endre Úrnak, saját kezéhez

 

Hallom, Mester, hogy meghaltál. S már száz esztendeje. De hát az nem lehet. Hiszen a Disznófejú Nagyúr és az Ős-Kaján most is itt röhög a nagy magyar kocsmában, itt húzatják rossz mulatós nótáikat a perc-emberkék, és seregesen jönnek a senkik a pulthoz. Az elviselhetetlen és elhagyhatatlan Léda asszony ott vár a szeparéban, a csehó előtti koszos utcán ott álmodik ma is a nyomor. Egy évszázad telt el, mióta elhunytál és eltemettek - és amióta nem haltál meg.  

Tudom, illetlen, már-már arcátlan vagyok. Magáznom kellene Téged. Ha a sokadik konyaktól felbátorodva a New Yorkban imbolyogtam volna oda az asztalodhoz, hónom alatt a firkálmányaimmal, Te is bizonyára elvártad volna, hogy minimum Tekintetes Uramnak szólítsalak. Pedig gyűlölted a rangokat – de a saját rangodat megkövetelted mindenkitől. Szóval igen, magázni illene – de én barátokat csak tegezni vagyok képes. S Te, Mester, a barátom vagy. Azóta a döbbenetes, lúdbőrös, mámoros és ijesztő szeptemberi délután óta, hogy hazahoztam az iskolai olvasókönyvet, és szembejöttek velem az első verseid. Akkor éreztem először, hogy nem vagyok egyedül.

Hogy van – nem volt, van! - valaki még rajtam kívül, aki egyszerre érzi magát hitvány rongynak és gőgös félistennek, de genere törzsökös magyarnak és örökké bolygó idegennek.

(Látod, ha Rólad írok, akaratlanul is jönnek azok a rímek, amikért máskor, ha tényleg verset akarok faragni, meg kell gebednem.)

Nem tudom, te mit hallasz felőlünk. Hogy látod-e az utcaneveket meg szobrokat, és letépnéd, ledöntenéd-e őket, ha tehetnéd – vagy azért mégis csak jólesik a "hódolás és csönd", amit úgy tudtál parancsolni a senkiknek, gnómoknak, nyavalyásoknak és talmiknak, hogy akkor is térdre rogytak előtted, ha késsel indultak feléd.

Nem tudom, szorítasz-e az iskolásoknak, akik a bemagolt és félig sem megértett verseidet mondják fel reszketve magyarórán. Nem tudom, hallod-e a mázsás frázisokkal telepakolt pelyvasúlyú beszédeket, ahol egekbe magasztalnak, zseninek, vátesznek neveznek azok, akiknek Te legfeljebb egy félsornyi úri pofont osztottál volna ki. Nem tudom, olvasod-e a cikkeket rólad, amelyek átlagos esztendőkben éppen úgy ritkák és szegényesek, mint szobraid előtt a koszorúk, és évfordulók alkalmával éppen úgy megszaporodnak, mint azok. 

Nem tudom, eljut-e hozzád, hogy szorgos világnézeti szakmunkások készítik a megrendelő igényei és saját ízlésük szerinti halotti maszkodat. Az egyikről a világ- és nemzetmegváltó, tévedhetetlen szent vátesz, a másikról a Sátán szolgájává szegődött, nyomorult, hazaáruló erkölcsi hulla néz ránk.

S míg az egyik ideológiai kocsmában egy Téged kritizáló félmondatért is meglincselnek mint a magas művészetet ugató ostoba barbárt, addig a másikban a Rólad szóló minél zaftosabb magán- és közéleti tunkolásokért osztogatják az ingyen piát.

Az egyik krimóban orrnyeregre tolt szemüveggel lobogtatják írásaidat: lám, Ady is látta, micsoda romlott, ostoba, gyáva, gonosz és hátperszehogyantiszemita ázsiai söpredék ez a magyar. S közben sunyin a pult alá rejtik, amit a semmirevaló gácsokról, svábokról meg zsidókról írtál, akiket ugyanilyen irgalmatlan dühvel tudtál öklözni.

S erre a másik csehóból vagy csak egy foghegyről odaböffentett hazaárulózás a válasz, vagy – s ez talán még ennél is rosszabb – a lelke mélyén büszke, igazmagyar Adyt siratják, aki persze rendes jobbos gyerek volt, csak írt pár libsi hülyeséget is, de azzal nem kell foglalkozni. 

Pedig nem történt itt más, mint hogy egy óriás járt a törpék között. S az óriásoknak mindenük hatalmas: a tehetségük, a küldetésük, az önérzetük, a büszkeségük, az igazságaik és a tévedéseik is.

Szerintem. És hát persze én is csak alulról tudok felfelé hunyorítani, és ki tudja, látok-e bármi igazat. 

De az biztos: nagyon bemennék egyszer ezekbe az állott levegőjű, fullasztó magyar szellemi becsületsüllyesztőkbe Veled, hogy beválthasd, amit ígértél:

"Egy szép délutánon
kemény lesz az öklöm
(Jaj, be, szánom-bánom,)
S szétverek majd köztetek."

De az a délután már soha nem jön el. Te már nem csapsz szét köztünk. Ez a meló ránk vár. Ha ugyan nem én kapnám az első szilágysági parasztlengőt Tőled, amiért van pofám azt hinni, hogy jogom van bármit is folytatni, amit Te kezdtél. Nem tudom, van-e. Nem tudom, kell-e hozzá jog. Csak azt tudom, hogy muszáj. Akkor is, ha Tőled tudjuk

"Nagy rokkanásom kinek se fájjon,
Nem első hullás ezen a tájon:
Ki magyar tájon nagy sorsra vágyik,
Lalla, lalla,
Rokkanva ér el az éjszakáig. 

(...)

Ám néha mégis szóljon az ének
Bús ég-vivásnak, átok-zenének,
Csalogatónak. Hadd jöjjön más is,
Lalla, lalla,
Rokkanjon más is, pusztuljon más is."

Jövünk, Mester, jövünk. Álmodni, küzdeni, dühöngeni, és rokkanni, és pusztulni. Pedig csak élni szeretnénk - emberként, európaiként, magyarként. Addig még lesz pár hullás ezen a tájon. S ha miénk lesz a következő, hát legyen! Addig is, mi, törpék kapaszkodunk beléd, az óriásba. Nem azért, hogy felkapaszkodjunk a nadrágszáradon, vagy hogy a hátadon vigyél bennünket. Csak azért, hogy ha hullani kell, tudjunk úgy hullani, ahogyan Te.