Véres tüske a csehek talpában: száz éve futamította meg Balassagyarmat az idegen megszállókat

Ezen a héten volt száz éve, hogy 1919. január 29-én a Balassagyarmat példát mutatott hazafiságból, hősiességből és önfeláldozásból. Ha akkor nem fognak össze a város szociáldemokrata vasutasai, liberális polgárai és a keresztény-konzervatív katonatisztek, akkor ki tudja, megmaradhatott volna-e magyarnak Nógrád második legnagyobb települése és a megye déli része, vagy ugyanúgy idegen uralom alá került volna, mint a Felvidék egésze.

Elvész a Felvidék

A cseh megszálló csapatok, melyek a világháborúban az olasz és az orosz fronton dezertőrökből alakult, harcedzett és jól felszerelt csehszlovák légiók embereiből, szokolistákból (csehszlovák ultranacionalisták), szlovák nemzetőr alakulatokból és katonaszökevényekből verbuválódtak, 1918. november 11-én, Morvaországból és Sziléziából három irányból lépték át első ízben a történelmi Magyarország határát.

Bár a hadmozdulatokat komoly cseh propaganda, nemzetiségi izgatás és agitáció előzte meg, az ottani magyar és szlovák nemzetiségű lakosság és katonaság több helyen is tömeggyűlésekkel és fegyveres ellenállással tiltakozott az ellen, hogy lakóhelyüket Csehországhoz csatolják. A Zólyomban alakult karhatalomnak már november 16-án sikerült Rutkáról és Zsolnáról kiszorítania a betolakodókat.

A csekély számú, mindössze 4000 fő gyalogságot, némi lovasságot és pár üteget számláló ellenség módszere jellemzően a következő volt:

a helyismerettel rendelkező, előretolt nemzetőr bandák és a szabadcsapatok révén megszállták a főbb vasúti csomópontokat, ahová aztán gyorsan mozgó, nagy tűzerejű és jól fölszerelt páncélvonatok fedezete alatt nyomultak be a főerők; a lakosság ellenállását pedig túszszedéssel és statáriummal törték le, illetve előzték meg.

A közhiedelemmel ellentétben a Károlyi-kormány nem maradt tétlen és megfelelő számú, ám a pacifista propagandának, a tapasztalt tisztek elmozdításának és az alakulatok teljes erkölcsi lezüllesztésének következtében silány minőségű fegyveres erőt vezényelt a térségbe. A megfelelő vezetés és motiváció nélküli alakulatok sorra tagadták meg a szolgálatot és széledtek szét. De a magyar erők megjelenése még ilyen állapotok között is elegendő volt ahhoz, hogy a cseheket november 25-éig elriassza a további előrenyomulástól.

A szlovákság egyébként eleinte hallani sem akart az elszakadásról, ám a cseh agitátorok valamint a csapatokat követő hivatalnokgárda működése és az egyes magyar alakulatok minősíthetetlen viselkedése, sőt helyenkénti fosztogatása miatt egyre nagyobb szimpátiával viseltettek a csehek iránt. December 6-án már gőzerővel folyt tovább az offenzíva - immár az antant engedélyével -, amit az egyre nagyobb számban dezertáló katonák képtelenek voltak és idővel nem is nagyon akartak megfékezni.

Galánta és Szene lakossága hiába nyilvánította ki néphatározatban tiltakozását a megszállás ellen, 1919. január 1-jén pedig hiába tartottak "impozáns népgyűlést" Jókán az észak-csallóköziek és hiába határozta el Pozsony, Komárom, Esztergom, Nyitra és Bars vármegye 250 magyar települése, hogy a csehek előretörésének akár fegyverrel is ellenáll, január 3-án már Losonc, Besztercebánya, Selmecbánya, Zólyom és Ipolyság is elesett. Január 16. után már 18 megye volt teljes egészében cseh kézen.

Január 20-ától az új hadügyminiszter, Böhm Vilmos erélyesebb katonai fellépést sürgetett, a kormány pedig intézkedéseket tett Salgótarján katonai megerősítésére.

Hódítók a hősök városában

A csehek január 10-én lépték át a demarkációs vonalként kijelölt Ipoly folyót, 15-én pedig már elfoglalták Drégelypalánkot, majd egy nagyjából 40 fős különítménnyel bevonultak Balassagyarmatra.

A hódítók a már bevált módszerük szerint megszállták a vasútállomást, a postát és a laktanyát, ellenőrzésük alá vonták a város vasúton túli részét és százméteres sávban az úgynevezett Sivító-telepet. Miután az alig 35 fős, Vizy Zsigmond százados parancsnoksága alatt álló magyar katonaság a kormány utasítására - és az ekkor még a fegyveres ellenállást elutasító lakosság helyeslése mellett - egy puskalövés nélkül Aszódra majd Magyarnándorra távozott a városból, a kis létszámú nemzetőrséget a megszállók lefegyverezték.

A város hatékony védelmének megszervezése eleinte számos akadályba ütközött, a döntéshozókat elsősorban politikai és közéleti csatározások bénították meg. A város szociáldemokrata politikusai, akik jó részt a helyi vasutasokra és iparosokra támaszkodtak, folyamatos harcban álltak a Károlyi-párti Rákóczy István kormánybiztossal. Utóbbi ugyan a kormánynál és helyben kibocsátott falragaszokon is tiltakozott a megszállás ellen, ám ennek nem sok foganatja lett. Ahogy annak sem, hogy az akció ellen Károlyiék is szót emeltek az antantnál.

A csehek elsősorban a fontos vasúti csomópont miatt akarták bekebelezni a települést, ezért rohamtempóban igyekeztek azt a csehszlovák közigazgatás hatálya alá vonni. Az új rendnek akadtak ugyan támogatói Balassagyarmaton, de a túlnyomó többség nem szimpatizált a betolakodókkal. Az utolsó cseppet a pohárban dr. Bazovszky Lajos zsupán, teljhatalmú csehszlovák tisztviselő, volt losonci ügyvéd megjelenése jelentette: a vezető hivatalnok január 25-én közölte Rákóczyval, hogy a város, ha tetszik a helyieknek, ha nem, a csehszlovák impérium része.

A katonaság eközben este 9 órától zárórát és kijárási tilalmat vezetett be és elrendelte a fegyverek beszolgáltatását (Balassagyarmaton nagyjából egy zászlóaljra való hadianyagot dobáltak szét a hazatérő katonák, amelynek zömét a lakosság szedegette össze). Miután a fegyvereket nem adták le az emberek, a csehek házkutatásokba kezdtek, ám ennek sem lett sok eredménye.

Együtt a közös ellenséggel szemben

Január 27-én tiltakozó gyűlést tartottak a helyiek a vármegyeházán, itt képviseltették magukat az állásukat és hazájukat féltő vasutasok, iparosok, postások, köztisztviselők és a polgárság. Kihirdették, hogy az új hivatalnok kiskirály parancsa ellenére január 31-én nem tesznek esküt hivatalosan még létre sem jött csehszlovák államra.

Többségük katonaviselt ember volt, a polgárőrök mellett pedig szociáldemokrata - a csehek által szintén feloszlatott - munkásőrség is működött a városban. A minden eddiginél kétségbeejtőbb helyzet súlyossága arra késztette az addig kérlelhetetlen politikai ellenfeleket, hogy félretegyék világnézeti különbségeiket és fogjanak össze az közös ellenséggel szemben. Ennek jegyében Pongrácz György, Károlyi-párti vármegyei főjegyző és Schmuch Itsván szociáldemokrata mozdonyvezető ünnepélyes kézfogással tettek pontot egy nagyon régi torzsalkodás végére. A városban immár száznál is több cseh katona ellen közösen szervezték az ellenállást.

28-án a helyiek folytatták a szervezkedést, a lakosság tettre kész fele felmérte, hogy mennyi elrejtett fegyverrel rendelkeznek. A csehek által különösen terrorizált vasutasok pedig küldöttséget menesztettek a Magyarnándorban állomásozó 38. és 16. gyalogezred vezetőihez, Bajatz Rudolf és Vizy Zsigmond századosokhoz, akik már amúgy is spontán akciót terveztek a megszállók ellen. A 16-osoknak már volt némi tapasztalatuk a cselákokkal szemben, 20-án ugyanis vonaton kellett kimenekíteniük az ezred pótzászlóaljának készleteit az ellenség orra alól Zólyomból, így szívesen adták vissza a kényszerű menekülés kölcsönét.

A tervek

A 16-osok ezredtörténete részletesen leírja, hogy Vizy Zsigmondék hogyan képzelték el az akciót:

"A vállalkozást arra alapítva, hogy a városban levő cseh század nem biztosítja magát, éjjeli rajtaütéssel akarták végrehajtani. A vállalkozás főerejét képező 135 főnyi 38-as századnak és a 45 főnyi (közte 15 tiszt) 16-os szakasznak a laktanyában levő cseh főerőt, kisebb osztagoknak a városban levő cseh őrségeket kellett leküzdeni. A vasutasoknak a kővári hidat, a Pálmay százados Rétságon levő nemzetőreinek a Gyarmat és Ipolyság közti vasúti állomásokat kellett birtokbavenniök."

Civitas Fortissima

A január 29-én hajnali 4 órakor kezdődő akció azonban korántsem indult szerencsésen, ugyanis a csehek tudtak a szervezkedésről, így készenlétben várták a magyar katonák felbukkanását.

A más források szerint csak nagyjából 120 főnyi támadóerő derékhadát alkotó 38-asok nem ismerték ki magukat a városban, sem a számukra idegen laktanya épületében, így a csehek hatékonyan el tudták barikádozni magukat. A 16-osok Vizy parancsnoksága alatt a főbejárat felől, a 38-asok Bajatz vezetésével a hátsó udvarról rohamoztak. Egy harmadik csoport pedig a vasútállomás birtoklásáért kezdett öldöklő küzdelembe, a vasutasok pedig a kóvári hidat vették birtokukba.

A laktanyáért küzdők betörtek az épületbe, a 38-asoknak pedig az emeletre is sikerült feljutniuk. A kialakuló közelharcban ekkor esett el a csehek parancsnoka, Lauka (Lanka) Gusztáv főhadnagy. A támadók között azonban zavar keletkezett, a bajtársak egy része összetévesztette egymást a csehekkel, így inkább visszavonultak.

Bajatz ezután egy cseh vasutast küldött be az ellenséges katonákhoz, hogy szólítsa föl őket a megadásra. Az országbitorlók ki is tűzték a fehér zászlót, ám a közeledő honvédeket sortűzzel fogadták. Az erős ellenállás elvette a komoly veszteségeket szenvedett katonák kedvét a további próbálkozástól, egyes szakaszok megtagadták az engedelmességet, arra a téves hírre pedig, hogy az Ipolyon túlról további cseh egységek indultak meg Balassagyarmat felé, egészen Magyarnándorig vonultak vissza.

Vizy Zsigmond emlékirataiban így írta le a visszavonult katonák általános hangulatát, miután ismét a csehek ellen akarták küldeni őket:

"Közölve megmaradt tizenöt emberemmel, hogy újból és azonnal megkezdjük az előrenyomulást Balassagyarmatra, embereim kissé vonakodtak ugyan és tettek észrevételeket, többek között hivatkoztak rendkívüli kimerültségükre, de mégis megnyugodtak parancsomban. Bajatz emberei azonban, amidőn a parancsot kihirdette követelő hangon léptek fel és a leghatározottabban kijelentették, hogy nem fognak tovább harcolni. ... Bajatz magából kikelve ordította: Ha így beszéltek, takarodjatok haza, egy percig sem akarok tovább veletek lenni! Erre harsány éljen volt
a válasz..."

A sikertelen próbálkozás ellenére a Baráti Huszár Aladár vármegyei másodfőjegyző, városparancsnok által megszervezett és fölfegyverzett helyi polgárság és diákság egész nap folyamatos tűz alatt tartotta a laktanyát és járőrözésbe kezdett a városban, illetve elvágták az Ipolyságra futó távíró- és telefonvezetékeket. Így sikerült elhitetni a laktanyát tartó csapatokkal, hogy a magyar haderő még mindig a városban tevékenykedik.

Kora délután a hadügyminiszter parancsára végül befutottak a városba az iglói géppuskás tanfolyam egységei, Kattaner Rudolf főhadnagy vezetésével. Telefonon azonnal felszólították a helyettes cseh parancsnokot a megadásra, majd a nyomaték kedvéért támadást intéztek a laktanya ellen. Az esti órákban végül az életben maradt 75 (más források szerint 78) cseh és szlovák katona megtört a nyomás alatt és megadta magát. Ezt követően az iglóiak még aznap elhagyták a várost, hiába kérlelte őket a városparancsnok, hogy maradjanak.

A rétsági nemzetőrök közben visszafoglalták a Balassagyarmat és Ipolyság között fekvő vasútállomásokat, így a csehek már nem tudtak vonaton erősítést küldeni a megtámadott csapatokhoz.

A 16-osok ezredtörténete szerint, bár a területrablók 30-án Losonc, 31-én pedig Ipolyság felől kísérelték meg ellentámadással visszafoglalni Balassagyarmatot, a város védői és az idő közben beérkező katonai erők nem csak visszaverték, de bőven az Ipolyon túlra kergették az immár tüzérséggel is megerősített ellenséget. Útközben ráadásul a folyó túlpartján fekvő Kiscsalomját is felszabadították és további 16 foglyot ejtettek, de nagy értékű hadianyagot is sikerült zsákmányolniuk. A sikerek azonban nem maradtak tartósak.

A harcokban összesen 4 magyar katona és 6 civil halt hősi halált, 12 katona és 9 polgár megsebesült, a csehek közül kilencen estek el, heten pedig megsebesültek. Érdekesség, hogy a Világ február 3-ai száma a környékbeli hadműveletek kapcsán 800 fogságba esett cseh katonáról ír, akiket később fogolycsere útján engedtek vissza a sajátjaikhoz.

Kőszikla az áradatban

Sajnos a hősies ellenállás csak arra volt elegendő, hogy némi reményt adjon és kissé fölrázza a környéken élőket. A csehek hódító ambícióit nem sikerült letörni vele, az ellenség óvatosabban ugyan, de egyre beljebb nyomult az országba, a Károlyi-kormányzat pedig továbbra is béna kacsaként vergődött.

Február 7-én a csehek egy páncélvonattal akarták visszafoglalni a várost, ám az érsekújvári vasutasok bátran megtagadták a szolgálatot, így a terv meghiúsult. A megszállók cserébe egy engedetlen mozdonyvezetőt eszméletlenre vertek.

Eszenyi László, a Magyar Királyi Honvédség későbbi vezérkari tisztje, aki gyerekként élte át a sorsfordító napokat, a Trianoni nemzedék című visszaemlékezésében a következőképpen írja le a további harcokat:

"A fegyverek nem sokáig hallgattak. Az Ipoly túlsó partján lévő cseh egységeket fokozatosan feltöltötték, és bár nálunk is megindult a toborzás, a csehek egyre nagyobb fölényre tettek szert. Több helyen megkísérelték az áttörést, de próbálkozásaik rendre megtörtek védőink szívós ellenállásán. Először csak puska- és géppuska tűzváltásra került sor, később mindkét oldalon beavatkozott a tüzérség is. A cseh ütegek a szőlőhegyeinkben voltak felállítva, a mieink előbb Szügy, később a városhoz közelebb fekvő Nyírjes területén.

A várost a tüzérségi párbaj során több találat érte, s olykor nehéz volt eldönteni, hogy honnan küldték a gránátokat. Ma is élénken előttem áll annak a hatalmas gránáttölcsérnek a képe, melyből a sár a Palóc Múzeum tetejéig csapódott fel.

Találat érte az evangélikus templomot és az iskolánk szomszédságában álló katolikus templom tornyát, amelynek egyik oldalpillérét ütötte ki egy cseh gránát. Az első gránát vijjogó hangjára hazaengedtek az iskolából. A házak védelmében csoportosan mentünk haza legidősebb tanuló vezetésével, mint kis katonák, hogy azután ki-ki a maga környékén háborúsdit játsszon."

A csehkiverés emlékezete

Balassagyarmat védőinek helytállását elsőként az elesettek temetéséről és a katonai akcióról beszámoló újságcikkek örökítették meg. A Nógrádi Hírlap február 2-ai száma a következőképpen méltatta a csehkiverés végrehajtóit:

"Örök dicsősége marad Balassagyarmat városának, hogy a nemzeti öntudat itt öltött először alakot, itt lépett először a komoly  cselekvés terére, hogy széjjeltépje azt a kegyetlen rabláncot, mellyel ádáz ellenségeink megfojtani igyekeznek. Örök dicsősége marad Balassagyarmat városának, hogy itt a társadalom minden rétege összeforrott a hazaszeretetben, és hogy az összeforrott társadalom itt megtalálta a nemzeti boldogulásnak elengedhetetlen feltételét, az egyetértést, mely ha megvan magyar testvér és testvér között, a magyar nemzet nem veszhet el soha."

Érdemes kiemelni, hogy a kommunista és szociáldemokrata lapok kizárólag a vasutasok és "a proletariátus érdemeként" igyekeztek beállítani az eseményeket, megalapozva ezzel a helytállás osztályharcos értelmezését.

A város első ízben 1920. január 18-án emlékezett meg a csehek megfutamításáról, a két világháború között pedig az esemény a hősökről való megemlékezés mellett a trianoni diktátum elleni tiltakozást is jelentette. A csehkiverés dicsőségét megörökítő emléktáblát 1922-ben, Horthy Miklós kormányzó jelenlétében avatták föl a városháza nyugati falán.

1931-ben pedig József főherceg részvételével a vasútállomáson állítottak emléket az elesett vasutasok hősiességének.

Érdekesség, hogy a korszak országos sajtójában ennek ellenére sem maguk a balassagyarmati események, sem a hozzájuk kapcsolódó ünnepségek nem kaptak kiemelt hangsúlyt (bár az egykori résztvevők és a különböző politikusok közt olykor-olykor élénk vita dúlt az események pontos lefolyását és a résztvevők szerepét illetően). A Nógrád megyei lapokon kívül igen kevés kiadványt találunk, amely az országrablók sikeres megfutamításával foglakozott.

1931-ben Urmánczy Nándor, a magyar irredentizmus egyik vezéralakja terjedelmes ismeretterjesztő és tisztelgő cikkben emlékezett meg a balassagyarmati eseményekről a Pesti Hírlapban. Ebben úgy fogalmazott:

"A balassagyarmatiak nem tudtak belenyugodni a cseh gyalázatba. Január 29-én kirobbant az ellenállás. A gyáva meghunyászkodás nem lett úrrá fölöttük. Forrásba jött a magyar vér. Cselekedni mert."

1934-ben, a vörösterror elől Balassagyarmaton menedéket lelő írónő, Tormay Cécile által szerkesztett Napkeletben egy rövid, szerző nélküli írás jelent meg a sorsfordító napokról. A feltehetőleg Tormay tollából származó emlékezés a következő sorokkal zárul:

"A láz elmúlt, a beteg Magyarország talpra állt. A gyógyulás első jele Balassagyarmaton fénylett bele a könnytől homályos magyar szemekbe, ígéretnek, biztatásnak, reménysugárnak, 1919 január utolsó napjaiban. Ma, tizenöt esztendő után legyen biztatónk a küzdelmes jelenben: az emlékezés..."

A második világháború után a kommunista hatalom már a történteknek azt az értelmezését sem fogadta el, hogy a vasutasok osztályöntudatból verték vissza a cseh megszállókat, és egy az egyben igyekezett elfeledtetni a történteket. A városháza oldalán lévő emléktáblát megfordították, más szöveget véstek rá, a tetejét díszítő bronz turult pedig eltávolították.

A rendszerváltás után ismét feléledt a csehkiverés megünneplésének hagyománya, a jeles esemény pedig visszaszivárgott a magyar köztudatba. 1994-ben helyreállították az emléktáblát és minden év január 29-én városi megemlékezést tartanak a hősök tiszteletére. 2002-ben adták át Párkányi Raab Péter Civitas Fortissima-szobrát, mely a település főterén kapott helyet.

2005-ben az Országgyűlés emléktörvényt hozott a csehkiverésről, melyben Balassagyarmat hivatalosan is megkapta a Civitas Fortissima, a legbátrabb város címet.

2009 novemberében a helyi születésű Matúz Gábor filmet forgatott a 1919-es történésekről, A legbátrabb város címmel, 2018 novemberében pedig Maradj meg magyarnak címmel jelent meg Kapa Mátyás regénye a gyarmati hőstettről. Idén pedig az önkormányzat jubileumi emlékévvel tiszteleg a magyar helytállás e nagy pillanata előtt.

Források:

  • Barthó Zsuzsanna (2005): A balassagyarmati csehkiverés utóélete az 1945 előtti helyi sajtó és az emlékiratok tükrében. In: Limes 18. évfolyam
  • Deseő Lajos (1941): A m. kir. besztercebányai 16. honvéd gyalogezred története. Budapest: A volt ezred bajtársi szövetsége
  • doberdoi Breit (Bánlaky) József (1928-1942): A magyar nemzet hadtörténelme. Budapest: Grill
  • Eszenyi László (1989): Trianoni nemzedék. Budapest: Magyar Világ Kiadó
  • Juhász Pál Balázs (2004): "Csehkiverés" Balassagyarmaton - 1919. január 29. In: Honismeret 32. évfolyam

Trianon előszobájában: 100 éve kezdődött meg a párizsi békekonferencia

Hivatalosan 1919. január 18-án vette kezdetét az első világháborút lezáró békekonferencia, melynek ebben a szakaszában még csak a győztes országok és a központi hatalmakat eláruló nemzetiségek ülték körül a tárgyalóasztalt. A szomorú évforduló alkalmából álljon itt egy összefoglaló arról, miként fogadta a magyar közvélemény és főleg a sajtó a béke égisze alatt lefolytatott önkényes bíráskodás kezdetét, illetve milyen gondolatok égisze alatt vette kezdetét az elhúzódó procedúra.