Demkó Attila: a székely autonómia sokkal inkább román érdek, mint amennyire magyar

Fotó: Béli Balázs/Alfahir.hu

Egy évvel ezelőtt, március 10-én, a Székely Szabadság Napján jelent meg a Máglyatűz című regény, amely ma már bestseller, harmadik kiadása nemrég került a boltokba. A Trianon-szindróma egy nagyon veszélyes, de sajnos közel sem lehetetlen kifutásáról szóló geopolitikai thriller szerzőjével, Demkó Attila történésszel, a Honvédelmi Minisztérium volt védelempolitikai főosztályvezetőjével beszélgettünk.

Hány autonómia-felvonulás lesz még a jövőben a Székely Szabadság Napján?

Azt hiszem még sok. Nem nagyon látszik, hogy Bukarestben felismernék, hogy a székely önrendelkezés alapvetően román érdek. És sajnos azt sem, hogy nyugati szövetségeseink megértenék, mennyire fontos lenne ez számukra is. Egy marosvásárhelyi olvasóm úgy fogalmazott:

"mi egy hosszú távon végrehajtandó halálos ítélet alatt állunk".

Ezt nagyon sokan érzik az elszakított területeken. Egyértelmű, hogy a kérdést nem sikerült rendezni, a jelenlegi status quo nem tekinthető stabil berendezkedésnek. Tény, hogy a '89 előtti rendkívül sötét helyzethez képest számos előrelépés történt – ezek azonban bármikor visszavehető jogok. Erre nagyon jó példa az ukrán nyelvtörvény és oktatási törvény, de Románia is megkezdte a jogok szűkítését.

Akkor az autonómia-küzdelem egy reménytelen harc?

Semmiképpen sem. Rövid távon nem látok esélyt a sikerre, de a történelem azt tanítja nekünk, hogy csak az vész el, amit feladunk, amiről mi magunk mondunk le. Nem szabad feladni. Már csak azért sem, mert ez nem csak magyar, de európai érdek is. 

Ha én most egy brit vagy amerikai diplomata lennék, és tíz mondatban kellene meggyőznie, hogy a határon túli magyarság önrendelkezése és jogainak rendezése az én hazám érdeke is, mit mondana?

Voltam már ilyen helyzetben nem is egyszer. Teljesen világos, hogy őket egy kicsit sem érdekli, hogy lesz-e magyar kultúra száz év múlva a Felvidéken, Erdélyben, Délvidéken vagy Kárpátalján. Ezzel nem is érdemes érvelni. Ami viszont számukra fontos, ahhoz nem kell tíz mondat, elég három kérdés is:

"Akar-e egy erős, kívülről nem megbontható NATO-t? Akar-e egy erős, kívülről nem megbontható EU-t? Akar-e gazdasági stabilitást és fejlődést a térségben, ahová hatalmas nyugati befektetések érkeztek az elmúlt évtizedekben? Ha ezekre a válasz igen, akkor egyértelmű, hogy támogatniuk kell a székely autonómiát, és a többi elszakított magyar közösség helyzetének tartós rendezését is. "

A Máglyatűz eseményeinek egyik fontos mozgatórugója Moszkva, a borítóról is Vlagyimir Vlagyimirovics néz vissza ránk.  Erre gondol a "kívülről megbontható" NATO és EU kapcsán?

Erre is. De hosszabb távon nem csak Oroszország akarhatja megbontani a nyugati szövetségi rendszert. Persze ameddig erre rálátásom volt, nem láttam arra vonatkozó közvetlen jelet, hogy az oroszok beavatkozásra készülnének a régióban. Kárpátalja kapcsán viszont láthattuk, hogy figyelnek, és ha lehetőséget látnak rá, megpróbálhatják felhasználni a helyi magyarságot saját érdekeik mentén.

"A Máglyatűz elején nem véletlenül van egy Putyin-idézet, amelyben Magyarország és Románia viszonyában beszél Pandora szelencéjéről".

Zsirinovszkij többször is nyilatkozott, elég kemény hangnemben ebben az ügyben. Moszkva a múltban is igyekezett manipulálni ezt a kérdést. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy a II. világháborúba való belépésünk előtt Sztálin megüzente: ha nem veszünk részt a Szovjetunió elleni hadjáratban, támogatják az Észak-Erdélyen túli magyar igényeket is Romániával szemben. Régóta tisztában vannak a problémával – sajnos sokkal jobban, mint a nyugati szövetségeseink. 

Mit nem értenek Nyugaton?

Sokszor a legalapvetőbb tudás is hiányzik. Nyugati diplomatákkal beszélgetve kiderült, hogy már a közép-európai nemzetfogalommal, és ezeknek a népeknek a történelmével sincsenek tisztában, nem értik, miért nem hajlandóak szépen beolvadni a magyarok a többségi nemzetbe. A 100 évvel ezelőtti határrendezés igazságtalanságát sem látják. Nem értik, hogy az autonómia, és a nemzetiségi jogok igénye magyar részről nem nacionalista követelőzés, hanem egyszerűen életben akarunk maradni, megmaradni nemzetként. Amit kérünk, az önrendelkezés, az autonómia a megmaradás garanciája.

"Ez az egyetlen ésszerű megoldás, azt nem várhatják el, hogy szépen csendben kihaljunk."

A másik út a megmaradásra az ellenállás, de senki sem akarhatja, hogy egy Máglyatűz-szcenárió valósuljon meg. 1920-ban a Nyugat a magyarság egyharmadát lassú halálra ítélte. Mostanra már csak a magyarság egyötöde maradt meg az elszakított területeken. Lassú, de általános a pusztulás. Nincs hova hátrálnunk, mert így nincs jövő.

"Olyan jogszűkítő intézkedésekből, mindennapos vegzálásokból, amelyeknek az elszakított magyarok ki vannak téve, a Balkánon háborúk lettek volna."

Mi még nagyon türelmesek vagyunk, de a dolgok a mai világhelyzetben könnyen elcsúszhatnak. Akár egy véletlen esemény miatt is.  

És ezzel a türelemmel mi bölcsek vagyunk, vagy balelok?

Nehéz erre egyértelmű választ adni. Egy kárpátaljai ismerősöm mondta:

"Ha teszünk valamit, végünk van. Ha nem teszünk, akkor is."

Nem szerencsés egy kényelmes fotelből ítélkezni. Az biztos, hogy Budapest sokszor balek volt. Magyarország tehetett volna sokkal többet az elmúlt harminc évben, különösen a balliberális kormányok idején. 1994-98, illetve 2002-2010 között ez a kérdés teljesen perifériára szorult, elengedték az elszakított magyarság kezét. A szlovák és a román euroatlanti integrációt szinte mindenféle feltétel nélkül támogattuk. Nagyon csekély áron adtuk a barátságunkat a szomszédos országoknak. Ez történelmi léptékű mulasztás volt.

Én már eleve a "határon túli magyar" kifejezés megalkotását is elhibázottnak tartom a rendszerváltás után. Ha elfogadjuk, hogy az erdélyi, délvidéki, felvidéki, vagy kárpátaljai magyarság valamilyen külön entitást alkot, akkor azzal lényegében elfogadjuk Trianont is.

Egyetlen, egységes magyar nemzet van, amelynek a 100 évvel ezelőtti igazságtalan rendezés miatt több millió tagja idegen országokban kénytelen élni. 

És a hozzájuk való viszonyulás a csonkaországi politikai életet, közbeszédet is végletesen megosztja. Miért nem tudunk konszenzusra jutni ebben az ügyben?

Én azt hiszem, felesleges hazaárulózni azokat az embereket, akik nem fogják fel ennek a kérdésnek a jelentőségét.

"Ez az esetek nagy többségében nem rosszindulatból, hanem ismerethiányból fakad."

Negyven éven át, a kommunista diktatúra idején erről mukkanni se lehetett, és 1990 után is nagyon nehezen indult be a párbeszéd erről a témáról. A magyar baloldal nagy része 1945 után magáévá tette azt, hogy mi alapvetően megérdemeltük az akkor már jórészt a Szovjetuniónak "köszönhető" határokat. Ismerek olyan baloldali-liberális gondolkodású értelmiségieket, vezetőket, akik már egész tisztán látják a helyzetet, és át is érzik ennek a jelentőségét. De sajnos nagyon sok az ellenpélda is. 2002-ben és 2004-ben egész gyűlöletkampányt építettek a "23 millió román" hazugságára. De nemcsak cinikus politikai számítás van annak a fejében, aki ezt kitalálta, hanem hihetetlen tudatlanság is. Gondoljunk csak bele: Gyurcsány Ferenc egy alkalommal arról beszélt, Snagovban nem tudta eldönteni, hogy a szembejövő nénike román, német, vagy magyar. Pedig a válasz elég egyszerű: román volt, hiszen ez a város nem Erdélyben, hanem Bukarest közelében van, lakossága 100%-ban román. Ha ilyen alapvető tudás hiányában is miniszterelnök lehetett valaki ebben az országban, akkor nem csoda, hogy ez a kérdés a mai napig ilyen megosztó, sokan nincsenek tisztában az alapvető tényekkel sem. 

Folytassuk az előző szituációs játékot! Most nem nyugati diplomata, hanem román politkai vezető vagyok, Hogyan győz meg engem arról, hogy támogassam a székely autonómiát?

Azt az érvelést, hogy "hadd maradjunk már életben!" ritkán szokták a politikában elfogadni. Nem is Erdéllyel kezdeném, hanem Besszarábiával, amelynek szovjet megszállása, majd '91 után külön állammá válása éppen olyan román fájdalom, mint nekünk Trianon. Bukarestben a mai napig nem mondtak le arról, hogy visszaállítsák az 1920-1941 közötti Nagy-Romániát. Ha azonban ez a céljuk, és ezt békésen akarják elérni, akkor valamilyen megnyugtató üzenetet muszáj küldeniük a Moldovában élő oroszoknak, ukránoknak, gagauzoknak, bolgároknak. Ha Székelyföldön lesz önrendelkezés, akkor joggal mondhatják, hogy nincs mitől félniük az ottani kisebbségeknek. Ez a Máglyatűz egyik fő üzenete is:

"ha ők meg akarják valósítani a maguk nagy nemzeti álmát, akkor ki kell egyezniük a magyarsággal."

A tavalyi 100 éves évforduló a diadal ünneplése, vagy az újragondolás jegyében zajlott inkább Romániában?

Eddig a centenáriumi ünnepségek jóval visszafogottabb hangulatban zajlottak, mint sokan várták, bár most a hír arról, hogy megünneplik Budapest 1919 augusztusi román megszállásának 100-ik évfordulóját, nagyon provokatív.

"Románia elmúlt száz éve messze nem egy sikertörténet, és a lelkük mélyén ezt ők is érzik."

Ma is hatalmas szakadék választja el az erdélyi és a Kárpátokon túli részeket, ezzel a józanabb románok is tisztában vannak. Gondoljunk bele, milyen frusztráció lehet Bukarestből átmenni mondjuk Nagyváradra. A két belváros, a két teljesítmény között ordító a különbség. Európa áll szemben Észak-Koreával. Bukarest történelmi belvárosa felének megsemmisítéséért egy román vezető felel, nem az 1977-es földrengés. Bukarest sztálini házrengetegét Hiroshimának is becézik, kiváló jelképe az elmúlt száz év Romániájának, az elképesztő rombolásnak. Ezt a rendkívül gyenge teljesítményt bizony sok román látja.

"A politikai elitben van egy kőkemény nacionalista konszenzus, de a román társadalom ennél valójában sokkal sokszínűbb, vannak, akikkel lehet párbeszédet folytatni."

Stabil, tartós rendezés a jelenlegi status quóval nem képzelhető el, a történelem nem állt meg. A székely autonómia és a magyarság elfogadása Erdélyben egyenrangú nemzetként sokkal inkább román érdek, mint amennyire magyar.