Mióta az Európai Néppárt politikai közgyűlése elsöprő szavazataránnyal döntött a Fidesz tagságának felfüggesztéséről, a kormányközeli sajtótermékekben folyamatosan arról olvashatunk, hogy a Néppártnak (EPP) és csúcsjelöltjének a parlamenti matematika okán (is) milyen nagy szüksége van arra, hogy saját soraiban tudja a fideszes képviselőket. Ugyanezek a cikkek arról is értekeznek, hogy a Néppárt miként „udvarol” leendő „koalíciós” partnereinek, ekképp egyre távolodva a hagyományos, jobboldali (konzervatív, kereszténydemokrata) elvi alapvetéseitől. Érdemes körüljárnunk ezeket a kérdéseket.
Az EP-választáson egy olyan EU-intézmény (az Európai Parlament) összetételéről döntünk, aminek ún. társjogalkotói szerepe van (noha jogszabályt önállóan nem kezdeményezhet), s ami olyan, az európai polgárok számára alapvető fontosságú kérdéseket tárgyal (többek között), mint a munkahely-teremtés, a vállalkozások gazdasági környezete, az európai polgárok biztonsága, a migráció kérdése, vagy éppen a klímaváltozással kapcsolatos teendők. Mivel az egyes pártcsaládok (európai pártok) csúcsjelölteket (ún. Spitzenkandidat-okat) is állítanak, akik a szükséges támogatás elnyerésének feltételével a következő Európai Bizottság (az EU kvázi-kormánya) vezetésére aspirálhatnak, így a választás kiegészül egy tartalmi, programadó, az eltérő Európa-víziók ütköztetéséről szóló elemmel.
Ugyanakkor taktikai szempontokkal is, hiszen az EP legerősebb pártja (képviselő-csoportja) sem rendelkezik abszolút többséggel, így a konfrontáció mellett a konszenzus-keresés is bele van kódolva a rendszerbe. Ez azonban nem jelent problémát, hiszen az európai politikai kultúra (általánosságban) eleve konszenzus-orientáltabb, mint amilyen példának okáért a magyar, így ott a kompromisszumok művészete, az „erőpolitikától” való tartózkodás nem tekinthető „elvtelenségnek”. A „polgári Magyarország” jövőképét „politikai termékként” kezelő, története során éles ideológiai (önmeghatározásbeli) kanyarokat leíró, újabban radikális-populistává vedlett, „eurorealistából” egyre erőteljesebben euroszkeptikussá váló magyar kormánypárt persze élen jár az Európai Néppárt értéktartalmú számonkérésében, szokása szerint identitásválsággal, bevándorláspárti elköteleződéssel vádolva ellenfeleit.
A Fidesz és a Néppárt vitájában a későbbiekben további eszkalációra számíthatunk, mivel az Orbán-kormány működésével összeegyeztethetetlen a konszolidáció igénye, s a kormánypártok politikájának jól érzékelhetően egyre markánsabb eleme az összeesküvés-elméletekkel átitatott, féligazságokra építő, nemzetközi környezetben is zajló ellenségkép-kreálás. Manfred Weber, néppárti csúcsjelölt a német közszolgálati televízió péntek esti adásában már arról beszélt, hogy a Néppárt helye a „politikai közép” („die Mitte” – miként az a Merkel-vezette CDU egyik szlogenje is volt), s ha akár a baloldali, akár a jobboldali szélsőség felé kellene elhajolnia ahhoz, hogy bizottsági elnök legyen, inkább nem vállalná a pozíciót. Kampány során persze könnyű olyan ígéreteket tenni, amelyeket aztán felülírhat a reálpolitika, mindenesetre az ehhez hasonló megnyilatkozások mutatják, hogy Orbán Viktor pártja – a kormánysajtóban sugalltakhoz képest – mennyire nincs zsarolási pozícióban (a Fidesz 12 mandátumot, ugyanakkor rengeteg belső vitát biztosít jelenleg a Néppártnak). Varga Judit államtitkár (egyike a kormány három „bölcsének”) szerint ezzel a nyilatkozattal „ismét bebizonyosodott, hogy Weber a bevándorláspárti baloldal túszává vált”.
Akármennyire túlnyerheti magát a Fidesz májusban, a magyar kormány illiberális, különutas politikája még az euroszkeptikus pártok öt évvel korábbihoz képest jobb választási eredménye esetén is egyre fokozódó diplomáciai elszigetelődést hozhat. Ezt a magyar miniszterelnök is jól érzékeli, amikor azt kívánja, „jöjjön már végre egy nagy ország […] amelyik azt mondja, amit mi, mert az energiáink végesek”. Persze az orbáni magyarázat szerint ez a törésvonal tisztán a bevándorlás és társadalomszervezés kérdéseiben manifesztálódik, és döntően Nyugat-Kelet ellentétként jelenik meg.
Miközben a magyar kormány(párt) sakkot adott magának (magyar hangja: „felfüggesztette magát”) az európai játéktérben, az Európai Parlament hivatalos oldalán elérhető, májusig kéthetente, majd a választásokig heti rendszerességgel frissülő mandátumbecslés szerint a Néppárt esélyei a Fidesz felfüggesztését követően (azt nem kockáztatom meg, hogy kizárólag amiatt) javultak. Jelenleg 188 mandátumot prognosztizálnak az EPP-nek a február végi 181 után. Igaz, ez így is visszalépés az aktuális viszonyokhoz képest, hiszen a Néppárt most 218 képviselői hellyel rendelkezik, s a Szocialisták és Demokraták Progresszív Szövetsége birtokol 186 mandátumot (nekik 142-t becsülnek a májusi választások eredményeképp).
Ez is azt mutatja, hogy továbbra is fennáll a koalíciós kényszer. Mivel a Néppárt a polgári liberálistól a keresztényszocialistán, kereszténydemokratán, konzervatívon át több, eltérő ideológiai profilú tagpártot tömörít, így a középutasság, az unió deklarált értékei és az ún. liberális minimum mentén elsősorban a mérsékelt balközép, illetve a liberális pártokkal keresi hagyományosan a szövetségi politikai együttműködést. Ez egyáltalán nem újdonság, legfeljebb annyiban, hogy az egyes tagpártok progresszív irányba történő fokozatos elmozdulásával és a Néppárt relatív többségének szűkülésével a „közös minimum” keresése egyre több pragmatikus kompromisszummal jár.
Manfred Weber jó előre (január 9-én) tisztázta: a jobbközép Európai Néppártnak a következő európai parlamenti ciklusban is a szocialisták és a liberálisok lesznek a természetes szövetségesei, ugyanakkor az ajtó nyitva áll minden uniópárti formáció előtt, amely önmeghatározásában nem integráció-ellenes, és politikája összeegyeztethető az európai demokratikus normákkal. Erről egyébként már 2017 elején, és azt megelőzően is szólt a politikus, így nem beszélhetünk semmiféle fordulatról a néppárti politikában. Ez akkor válik különösen érthetővé, ha figyelembe vesszük, hogy a hagyományos, nagy pártok gyengülésével az új összetételű parlamentben már a jobbközép és a balközép koalíciója önmagában elégtelen lesz az abszolút többség biztosításához.
A Fidesz számára ez a körülmény egy olyan adottság, amelyhez vagy képes hozzáigazítani a politikáját, vagy egy másik, egyelőre marginálisnak mondható (vagy még nem létező) formációhoz csatlakozhat alternatívaként – rengeteget veszítve potenciális befolyásából. Nem is beszélve arról, hogy ezeknek a formációknak jóval nehezebb összehangolni a politikájukat, vagy e klubok tagjaként hatékonyan fellépni olyan fajsúlyos kérdésekben, mint az EU jövőjét befolyásoló viták, vagy épp az uniós költségvetés-tervezettel kapcsolatos „kötélhúzás”.
A Fidesz egyik fő szövetségese, a lengyel kormánypárt (Jog és Igazságosság) az Európai Parlament harmadik legnépesebb képviselőcsoportját adó Európai Konzervatívok és Reformisták (ECR) sorait gyarapítja (a csoport jelenleg 75 képviselői hellyel rendelkezik, a legfrissebb mandátumbecslés szerint 53-ra számíthat a májusi választást követően). Matteo Salvini pártja, a bevándorlást és a multikulturalizmust szintén ellenző, az EP-ben jelenleg 6 mandátummal rendelkező Északi Liga a március 26-i előrejelzések szerint 32% körüli szavazatarányra számíthat (ezzel vezeti az olaszországi pártok EP-választási rangsorát), ugyanakkor rossz ómen, hogy a párt ciklusról ciklusra váltogatja a tagságát különböző EP-képviselői csoportokban. Salviniék jelenleg a francia Nemzeti Gyűlés párttal (Marine Le Pen pártja) és az osztrák Szabadságpárttal együtt a Nemzetek és Szabadság Európája (ENF) csoportban tömörülnek, ami a friss előrejelzések szerint 61 mandátumra számíthat a jelenlegi 28 helyett (ezzel 8%-ra növelve 5%-os arányát az Európai Parlamentben).
A 2014-es EP-választáson országában a harmadik helyen végzett holland Szabadságpárt 4 mandátumot biztosít az ENF-nek (az előrejelzések szerint ismét 4 mandátumra számíthat). A Szabadság és Közvetlen Demokrácia Európája csoport gerincét a Nigel Farage nevével fémjelzett brit euroszkeptikusok (UKIP) adták, de soraikban tudhatják még mások mellett az olasz 5 Csillag Mozgalmat, a Svéd Demokratákat és az Alternatíva Németországért (AfD) pártokat. A brit EP-jelenlét kérdésessé vált ugyan, ám a csoport kompenzálhatja magát elsősorban az AfD és az 5 Csillag Mozgalom eredményes szereplése esetén (jelenleg 41 mandátummal rendelkeznek, és a mostani felmérések 30-31 mandátumot jósolnak számukra).
A Fidesz számára a jelenlegi konstellációban még egy meggyengült Néppárt is vonzóbb alternatívát jelent reálpolitikai szempontból, mint a különböző euroszkeptikus csoportok gyakran egymással is nehezen összebékíthető tagpártjainak közösségét gyarapítani. Ez különösképp igaz, ha e csoportok együttesen is csupán az EP-mandátumok körülbelül egyötödét adják. Orbán már egy ideje a „lázadás évét” várja, amikor az európai társadalmak szembefordulnak a regnáló elitekkel, átformálva a jelenlegi establishmentet. Ez egyelőre nem történt meg, a magyar kormányfő – a mostani kivárás mellett – mégis egyre közelebb kerül ahhoz, hogy átlépje a Rubicont, ezzel újrapozícionálva magát és pártját az európai politikai palettán.
Ami a magyarországi pártok esélylatolgatását illeti: a Fidesz-KDNP listája az 5 évvel korábbihoz hasonló eredményt érhet el (12-13 mandátum) az előrejelzések szerint, míg a Jobbik 3-4 mandátumra, az MSZP-Párbeszéd 3 mandátumra, a DK 1 mandátumra számíthat, a Momentum és az LMP bejutása azonban kérdéses. Az arányos rendszerben tartott választáson a listás támogatottság mellett kulcsfontosságú az egyes pártok mozgósítási képessége, hiszen az EP-választásokat a többi országos választáshoz képest mérsékeltebb érdeklődés övezi. Ezen kívül az egyes ellenzéki szereplők más-más téteket jelölnek meg a választás kapcsán, ami nyilvánvalóan kihatással lesz az egyes szavazótáborok részvételi hajlandóságára. Ezek a tényezők nagyban megnehezítik a mandátum-becsléseket.
A Fidesz – a megrovás ellenére – tovább folytatja EU-ellenes kampányát, a bevándorlás mellett immár a Néppárt politikai elhajlását is mantraként szajkózva. Az ellenzéki szereplők továbbra is keresik saját hangjukat (amit a közös ellenzéki lista elmaradása megkönnyít), azonban a mondanivaló, a tétadás (nyugati vagy keleti orientáció, unión belül vagy kívül, jogállamiság vagy önkény, stb.) egyelőre közel sem bizonyult olyan hatásosnak, mint a kormánypártok „ostromlott erőd” szerepjátéka, ahol civilizációs küzdelmet folytathatnak, felülírva a kormányzás objektív szempontrendszerét.