Kimatekozhatatlan, melyik ellenzéki párt nyert a legnagyobbat vasárnap, de legalább tökmindegy is

Kimatekozhatatlan, melyik ellenzéki párt nyert a legnagyobbat vasárnap, de legalább tökmindegy is

A vasárnap esti – politikai ízlés szerint -  sokk, vagy eufória adrenalinfröccsének elapadása után megindult az önkormányzati választások eredményét keretező narratívák versengése. Azzal ugyanis a Fideszben és az óbaloldalon is tisztában vannak, hogy miként jelentős rangadók, úgy a választások után is van harmadik félidő. Csak ezt nem az utcán és a kocsmák környékén játsszák le, hanem a tévéstúdiókban és az elemzések sorai között.

Annál ugyanis, hogy mi történt, csak egy dolog fontosabb: hogy ki meséli el és hogyan. E tekintetben pedig meglepően jelentős átfedéseket találunk a kormánypárti és a baloldali-liberális narratíva között.  

Nagy Ervin a Magyar Hírlapban Gyurcsány Ferenc vigyorától viszolyogva temeti a Jobbikot. Az egykor szebb napokat látott filozófus nehezen követhető agymenése szerint a volt miniszterelnök „a magyar politika nagy túlélője”, aki ebben a sportágban „minimum feketeöves”, a Jobbik viszont csendesen „elvonul a haldokló elefántokkal a dombok mögé”. A Pesti Srácokon Huth Gergely gyomorideges öklendezésben siratja a „hazaszeretet értékrendjét”, amelyet a „gyurcsányista ellenzék” „tobzódó csatornavilága” sodort el. S  e képletben persze nem is juthat más szerep a Jobbiknak, mint, hogy mögéjük bújva a „szoci nómenklatúra” tér vissza. 

De a valósághajlítási versenyből azért a baloldal sem akar kimaradni. Gyurcsány Ferenc hétfőn az ATV-ben „a baloldali-liberális erők főváros- és a megyei jogú városok-beli előretöréséről" beszélt. Ez a főváros tekintetében nagyjából még igaz is, ám a tíz, ellenzéki vezetőt választott megyei jogú városból kettőben (Egerben és Dunaújvárosban) jobbikos lesz a polgármester, Hódmezővásárhelyen meg a valóban régi vágású, valóban kereszténydemokrata Márki-Zay Péter. Ha pedig egy szinttel lejjebb megyünk, akkor már egészen más kép rajzolódik ki. De erről majd egy kicsit később. 

Előbb vegyünk szemügyre, Magyarország kezdőlapja, a szuperfüggetlen Index szuperobjektív elemzését, amelynek címe szerint vasárnap

„A Momentum és a DK lettek az ellenzék erős pártjai”

Erre a következtetésre a megyei listás eredmények értő és alapos vizsgálata után jutottak. Csakhogy éppen ezek azok az adatok, amelyek egy kicsit sem támasztják alá e vélekedést. 

Szerencsére Dobos Zoltán kollégám már tökéletesen szétszálazta a teljes és részleges összefogások miatt számos helyen csak igen nehezen értelmezhető számokat. Ezekből pedig a napnál is világosabban kiderül, hogy vasárnap az ellenzék együtt erősebb volt, mint az elmúlt évtizedben valaha, de 

2019-ben az ellenzéknek nincsenek „erős pártjai”. 

A DK, a Momentum és a Jobbik pár ezer voksnyi különbséggel holtversenyben állnak, és a megyei erősorrendek is teljesen váltakozóak. A magyar politika ellenzéki térfelén álló tömegek tehát a megyei listás eredmények alapján kifejezetten egyenletesen oszlanak el. Az Index alaposan mellé lőtt címadásával ellentétben tehát a valóság az, hogy ezen a választáson egyetlen, Orbán-rezsimmel szemben álló párt sem emelkedett ki a többi közül.

Ha pedig mindenképpen nyerteseket keresünk, akkor azok egyértelműen az országszerte most már mindenhol megkerülhetetlenné vált Momentum és a tavaszi mélypontja után talpra állt Jobbik.  

A DK némi visszaesés mellett alapvetően megőrizte a pozícióit. 
Hogy a városok, vagy Budapest nagy részében mi a helyzet, az persze a széles körű együttműködés miatt a vasárnapi számok alapján egyszerűen lehetetlen megmondani. Márpedig ennek híján semmilyen országos politikai következtetést nem nagyon lehet levonni. 

Mégis látjuk, hogy számosan voltak kormánypárti és ellenzéki oldalon is, akik ezt megtették. És a diagnózis hogy, hogy nem, persze ellenkező előjellel de kísértetiesen hasonló: Gyurcsányék az ellenzék vezető erejét képezik, a Jobbik meg futottak még kategóriába szorult.

És láss csodát, pontosan ez az érdeke Fidesz váltópárjának szerepére bejelentkező DK-nak éppen úgy, mint a kényelmesen elmúltnyolcévezhető óbaloldalt saját ellenfelének kijelölő kormánynak. 

Az ellenzéken belüli lőcsméregetésnek a hamis narratívák evidenciaként való mantrázásán túl egy másik, legalább ennyire kártékony velejárója is lehet: mégpedig az, hogy éppen a lényegre nem figyelünk oda. Arra, ami vasárnap éjjel talán a legjobban fájt a Fidesznek. Orbánék valószínűleg számoltak Tarlós leváltásának lehetőségével és számos kerület, illetve nagyváros elvesztését beárazták (bár ennyiét nyilván nem). Azt azonban rémálmodni sem merték, hogy ennyi vidéki kis-és közepes települést veszítenek el.

Összesen 35, tízezer főnél népesebb városban nyert ellenzéki, vagy független polgármester-jelölt, s Tápióbicskétől Pusztaszabolcson át Encsig országszerte számos ennél kisebb városka, vagy község is elzavarta korábban székéből kirobbanthatatlannak vélt kormánypárti vezetőjét.

Ezek a vereségek elsősorban nyilván nem a hatalom, vagy a pénzügyi források elbukása miatt jelentenek komoly kudarcot a Fidesznek. Hanem mindenekelőtt azért, mert a magyar mezővárosi-kisvárosi világ évtizedek óta Orbánék szilárd bázisának számított. Ezen a színtéren persze most is ők a legerősebbek – de a korábbiakhoz képest  már messze nem olyan kizárólagos a népszerűségük és az uralmuk. S az idő előrehaladtával, a második, majd a harmadik kétharmad megszerzésében a nagyobb községek és kisebb városok feletti hatalom már legalább annyira fontos tényező volt, mint a népszerűség. 

A falvakban most is tarolt a Fidesz, ott pozícióik egyelőre megrendíthetetlennek tűnnek. 

Ám a magyar vidék polgársága (igen, ideje lenne a Körúton belül észre venni, hogy ilyen is van) ébredezik, és vasárnap nagyon sok helyen látványosan lelökte magáról a takarót. 

Ám ennek a rétegnek legfeljebb a pártállása változhat meg, az értékrendje aligha. Ez pedig szociológiai közhelyszámba menően közismerten konzervatív. Jelentős részük éppen azért fordult el a Fidesztől, mert már nem látja őket annak. És éppen úgy lehet őket visszaterelni Orbánék karjaiba, ha nem veszünk tudomást róluk, ha a vasárnapi közös ellenzéki csodát – éppen a hatalom kottájából énekelve -  baloldali-liberális áttörésnek vizionáljuk. Nagyon gyorsan le kellene ugrani erről a vonatról, mert, akik most ellenzékből lelkesen húzogatják a mozdonykürtöt, a következő kanyarban már könnyen arra ébredhetnek, hogy sokkal kevesebb utas van mögöttük, mint az indulásnál.