Az elmúlt hónapok egyik legizgalmasabb, és szerencsére komolyan feltörekvő kezdeményezése lett az Örökbe fogadok egy ovit. Barát Hella ötlete egyszerű, és éppen ezért nagyszerű: halmozottan hátrányos helyzetű (rövidítve HHH-s) települések óvodáit kapcsolja össze a neten keresztül örökbefogadó civilekkel, akik a későbbiekben jó minőségű használt játékokat, ruhákat küldhetnek a gyermekeknek; de ha az óvodának ezeken kívül tisztítószerre, fogkefére vagy akár toalettpapírra lenne szüksége, az intézmény által küldött „nincs lista” alapján könnyen fel lehet mérni az igényeket.
Szélsőséges helyzetekben azonban az óvoda támogatása is jelképessé válik. A téli hidegben ugyanis –szerencsésebb környezetben elképzelhetetlen módon- a gyermekeknek nem csupán arra van szükségük, hogy óvodájuk jól felszerelt legyen, hanem arra is, hogy legyen meleg cipőjük, kabátjuk, sapkájuk, amiben egyáltalán bejárhatnak.
Ez ugyanis messze nem annyira egyértelmű, mint mi gondolnánk: a HHH-s gyermekek egy részét fagyoskodva, alulöltözötten viszik be szüleik, amit lehet magyarázni mérhetetlen szegénységgel vagy szocializációs problémákkal is, de mivel szülei életéről egyik kisgyermek sem tehet, épp ezért most nem a problémák forrásával, hanem a következmények enyhítésével kell foglalkoznunk.
A hidegebb hónapokban rendszeresen előfordul, hogy
Szerencsésnek mondhatom magam, hogy barátaimmal részt vehettem, és részt vehetek ebben az akcióban. Egy név alatt, de valójában egy kisebb csoportként fogadtunk örökbe egy Hajdú-Bihar megyei kis faluban működő óvodát, ahol közel hatvan, többségében mélyszegénységben élő gyermek tölti mindennapjait.
Az örökbefogadás könnyedén ment: regisztráció után automatikusan kiosztottak nekem (nekünk) egy óvodát, az óvodavezető elérhetőségével és a felmerülő igényekkel. Néhány telefonbeszélgetést követően már gyűjthettük is az adományokat, amiket futárszolgálattal elküldtünk nekik. A dolog operatív részétől tehát nem kell megijedni, a rendszer jó, gyors és egyszerű. Ami maradandó élmény, az az emberi reakciók sora.
Miközben nagyjából egy tucatnyian ruhákat, játékokat kezdtünk gyűjteni vagy éppen vásárolni, netán egyszerűen előkerestük az otthon már nem használt és méltatlanul „kacattá” minősülő dolgokat, olyanoktól is segítséget kaptunk, akikre az elején nem is számítottunk.
Váratlan társak
Az egyik utam során taxiznom kellett, és ha már így alakult, vittem magammal három nagy táska ruhát, játékot is. Úgy terveztem, hogy dolgom végeztével tömegközlekedésre váltok, úgy viszem tovább a csomagokat azokhoz a barátainkhoz, akiknél a későbbi postázás miatt egybegyűjtöttünk mindent. Amikor a taxis az eredeti út végéhez közeledve, beszélgetésünk során megtudta, hogy adományokat viszek, ragaszkodott hozzá, hogy az órát leállítva, ingyen vigyen tovább. Váratlan, de szép gesztus volt, és elképesztő élmény megélni, hogy egy negyed órája még nem ismert idegen egyetlen pillanat alatt hogyan vette ki részét a mi kis akciónkból.
Pár nappal később, amikor a csomagok postázását vállaló barátom átadta a dobozokat a futárszolgálatnak, újabb kis csoda történt. A cég ugyanis átvállalta költségeket, az óvodába ingyen vitték el a jelentős mennyiségűre duzzadt adományainkat. Ezzel közvetve, de ők is a csapatunk részévé váltak, hiszen amit a futárra költöttünk volna, legközelebb cipőre, ceruzára, fogkrémre költhetjük; igaz, itt nem is feltétlenül a pénzről, hanem az emberi gesztusról van szó, ez az, amit valójában értékelnünk kell.
De a kis csoportunk más úton is szélesedett. Nem egy, nem kettő olyan ember jelentkezett nálunk, akik valamilyen Facebook-poszton keresztül értesültek róla, hogy adományokat gyűjtünk. Ismerősök ismerősei, számunkra teljesen idegen emberek keresték elő, pakolták össze, adták ide azokat a játékokat és ruhákat, amikre nekik már nem volt szükségük, de tudták, hogy másnak még óriási segítség lehet.
Az Örökbe fogadok egy ovit Facebook-oldalán, nem sokkal karácsony előtt megjelent poszt szerint már mintegy 350 óvoda részesült adományban, több mint 2000 örökbefogadótól (ami valójában több is lehet, ha abból indulunk ki, hogy nekünk mennyien segítettek egyszeri adományokkal).
A mozgalom egy videóban foglalta össze tevékenységét:
És hogy mi lesz a folytatás? Ezekben az adományokban az a jó, hogy a túlpörgetett fogyasztói társadalomban kitermelt és félredobott, de kitűnő állapotú termékek szinte mindig rendelkezésre fognak állni. Gyermekeinknek továbbra is lesznek ágy alatt heverő, elfelejtett de új állapotú játékaik, polcra tett plüsseik, vagy kinőtt ruháik.
Éppen ezért, ahogyan a mozgalom is zászlajára tűzte, az örökbefogadók lehetőségeikhez mérten, de soha nem kényszerítve vagy feléjük támasztott elvárásokkal küzdve, hosszú távon vállalják az adott óvoda segítését, ezzel szebbé, boldogabbá, élhetőbbé és egészségesebbé téve olyan kicsik mindennapjait, akik sem az ország, sem szüleik esetleges hibáiért nem lehetnek felelősek. Ha otthon nem, legalább az oviban legyen számukra minden megfelelő, legalább ott gondoskodjunk róluk úgy, ahogyan csak lehet. Ismeretlenül is.
„Alig bírtam a könnyeimmel, amikor egy fotón láttam, hogy egy kislány azt a macit öleli, amit mi raktunk a dobozba”
- idézem csoportunk egyik tagját. Nem mellékesen az óvoda vezetőjétől tudjuk, hogy volt olyan gyermek, aki már az adomány megérkezésének napján az egyik új ruhában ment haza, mert az melegebb volt, mint amiben reggel érkezett.
Ezt az önmagában is felemelő érzést már csak tovább fokozza a körülöttünk lévő, oly sokszor elítélt világ szebbik arcának felfedése: a taxisé, a volt kórházi szobatársaké, a futárcégé, az ismerősünk ismeretlen ismerőséé, a rokonoké, s mindenkié, aki habozás nélkül segítségére kel egy távoli vidék szebb jelent és jövőt érdemlő kisgyermekeinek.
Mert néha megéri az igazán fontos dolgokkal is foglalkoznunk.