(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)
Reichert János múltheti írásának demográfiai apokalipszisünkkel kapcsolatos része késztetett válaszra. Noha jól tudom, hogy - Fekete Gyula óta – az, aki a népesedési trendek alapján kibontakozó összetett válsághelyzettel szembesít, szinte predesztinálva van arra, hogy kivívja az igaztalan billogot, a „comme il faut” skatulyából való kieséssel járó szélsőliberális fatvát: nacionalista, rasszista…
Hazánkban már 1958 óta tart a demográfiai hanyatlás, hiszen a teljes termékenységi arányszám először ekkor csökkent a reprodukcióhoz elengedhetetlenül szükséges 2,1 alá, azaz született kevesebb gyermek, mint amennyi a népesség szinten tartásához elegendő lett volna. Tehát a válság már 1978 előtt két évtizeddel elkezdődött. 1962-ben pedig a népesség számához viszonyítva már nálunk született a legkevesebb gyermek az egész világon. A társadalmi-nemzeti tudatban bekövetkezett rombolás, a társadalom szövetrendszerének atomizálódása, a többgenerációs, differenciált munkamegosztású nagycsaládok szétverése-szétesése, a családbarát foglalkoztatáspolitika hiánya, a társadalomra veszélyes devianciák járványszerű terjedése, a gyermekneveléshez szükséges feltételrendszer bizonytalanságának fokozódása és a társadalmi méretű anómia növekedése miatt csupán négy évben, 1974 és ’77 között reprodukálta magát a népesség. Magyarország lakossága az 1980-as 10 millió 700 ezres szintről mostanra 9 százalékos csökkenéssel alig 9 millió 700 ezerre süllyedt, s ha a jelenlegi tendenciák nem változnak, akkor a század közepére a trianoni csonka-Magyarország lakossága még az optimistább becslések szerint is 7,5 millióra fog csökkenni.
Hogy legalább a puszta túlélés érdekében tudjuk-e tompítani a népesedési szakadék betonkeménységű aljába történő könyörtelen becsapódás elkerülhetetlen hatásait, erősen kérdéses. Az viszont nem, hogy legszentebb kötelességünk értelmes közpolitikákkal mindent megtenni ennek érdekében. Ennek egyik vetülete, hogy tisztán lássunk annak az etnikai átrendeződésnek a kérdéskörében is, ami olyan szenzitív téma, amihez kevesen mernek nyúlni. (Más terminológiát használva beszélhetnénk egyébként roncstársadalmi lesüllyedésről is. Mindez viszont nem változtat azon, hogy - igazságtalan dolog vagy sem -, de a közbeszéd bizonyos magatartásformákat és életmódot hajlamos etnicizálni…)
Tény, és Reichert János is rávilágít, a cigányság körében egészen más népesedési folyamatoknak lehetünk tanúi, mint a magyarság esetében. Míg az 1980-as 10 millió 700 ezres lakosságból a népszámlálók besorolása szerint mintegy 341 ezer fő, tehát 3,2 százalék lehetett a cigánysághoz tartozók aránya, addig a mostani népességnek már hozzávetőlegesen tíz százalékát ők teszik ki. A többségi nemzetrészek népesedési agóniájával párhuzamosan a cigányság aránya fokozatosan nő, és ennek törvényszerűen komoly politikai, kulturális, gazdasági és szociális következményei lesznek. Egyfelől egy fiatal, dinamikusan erősödő, másfelől viszont egy végzetesen megroppant korfa. Egyszerű matematikai aránypárok felállításával láthatóvá válik, hogy azon a településen, abban a régióban, ahol a cigányság aránya eléri a lakosság 20 százalékát, ott arányuk a 14 éven aluli korosztályok esetében hozzávetőlegesen már 50 százalék körül mozoghat, ahol pedig számuk eléri, megközelíti az összlakosság egyharmadát, ott a gyermekkorúak körében már kétharmad lehet az arányuk. Az ebből fakadó döbbenetes kihívásokról kellő tapintattal, de kendőzetlenül beszélni kell, mert a jövő már rég elkezdődött.
Ezen folyamatok dinamikájának minél alaposabb ismerete a jövő tervezése, valamint az ehhez kapcsolódó speciális sajátosságok és feladatok, például az oktatásügy vagy a nyugdíjrendszerrel összefonódó kérdések megoldására kidolgozandó stratégia megalkotása miatt alapvető fontosságú lenne. Az oktatási, munkaügyi és szociális feladatok szempontjából sem érdektelen valós helyzetkép feltárása nélkül a releváns problémákkal történő őszinte szembenézés, azok konstruktív megoldása sem lehet sikeres.
A cigányügy ideológiai terheltsége a kérdésben megszólalók alapélménye, de még a jobboldali elhajlással nehezen vádolható volt MTA-elnök, Glatz Ferenc is úgy vélekedett, hogy a kisebbség és a többség összeilleszkedésének valós szociális, kulturális, szokásrendi nehézségei vannak, és nem az előítéletek miatt van cigánykérdés, hanem a cigányság és a nem cigányság együttélésének valós problémái miatt.
Nekünk ebből a megállapításból, tehát a mindennapok valóságából kell kiindulnunk, ha használható és igaz válaszokat akarunk megfogalmazni az ország egyik, ha nem a legfontosabb 21-ik századi sorskérdésével kapcsolatban.
Mindenekelőtt látnunk kell, hogy a hazai cigányság nem képez valamiféle homogén masszát, mert aki egy cseppet is ismeri őket, az tudja, hogy egy rendkívül differenciált népességről beszélünk. Az etnikai megbélyegzés növeli a közegellenállást, hiszen kényszerű azonosságtudatot épít ki a szociológiai, etnikai, nyelvi, kulturális értelemben távolról sem egynemű cigányságon belül azoknál is, akiknél ez nem immanens szükségszerűség.
Ráadásul, hogy igazán megbonyolítsuk a képletet, utalni kell a „Mitől cigány a cigány?” sokan sokféleképpen magyarázott kérdésére is. Arra, hogy az eredet vagy az életmód a meghatározó? És a diskurzust az utóbbi felfogás felé billenti, hogy a magyar társadalomban a cigányság fogalmához gyakran nem etnikai, hanem életmódbeli kritériumok kötődnek. Ha nem is közismert, de történetileg attól még bizonyított, hogy az asszimiláció nem csak „gádzsósodás”, „parasztosodás” formájában játszódhat le, hanem fordítva is. Ami egészen egyszerűen azt jelenti, hogy eredendően nem cigány származású, de valamilyen oknál fogva marginalizálódott emberek és társadalmi csoportok lesüllyedve bizony „cigánnyá” is válhattak.
Azt sem lehet elhallgatni, hogy a szociokulturális nyomor egyben a bűnözés melegágya is, és a permanens demográfiai robbanás, valamint a folyamatos társadalmi dezintegráció hihetetlenül veszélyes gyúelegyet alkot. Különösen egy olyan ki tudja, hogy milyen súlyosságú gazdasági válságot tartogató időszakban, mint amit a koronavírus járvány miatti időszak a magyar társadalom számára tartogat.
Kivételes prófétai tehetség nélkül is látható, az elöregedés problémája, az ezzel szorosan összefüggő népességfogyás és az ebből egyenesen következő, mind nagyobb arányokat öltő etnikai átstrukturálódás kérdése alapjaiban fogja meghatározni közösségeink sorsát is. Hadd idézzem Az Európa végnapjai című könyvében Pokol Béla professzor által brutális őszinteséggel megfogalmazott paradoxont! „Annak a cigányságnak a vállaira helyeződne a lakosság túlnyomó részét kitevő idősek eltartása, amelynek 80 százaléka már a rendszerváltás óta csak állami segélyekből és családi pótlékból képes megélni maga is.” Mindez nem jelent mást, mint hogy a demográfiai csapda ajtaja döngve rácsapódott az országra. A megrázkódtatás pedig minden bizonnyal megrendítő erejű lesz. És ha nem készülünk, akkor a népesedési kollapszus romjai maguk alá fogják temetni a társadalom sok-sok magyar, valamint cigány tagját egyaránt.
A szerző pedagógus, a Jobbik országgyűlési képviselője, a Kulturális bizottság alelnöke