Hamis pátosz helyett szomorú valóság

rendszerváltás

(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)

1990. május 2-a a magyar politikatörténet fontos dátuma. Ezen a napon tartotta alakuló ülését a négy évtizedes kommunista diktatúra után szabadon megválasztott országgyűlés. Az eseményt az egész társadalom figyelme és reménykedése kísérte. Bíztunk abban, hogy ha nem is azonnal, nem is könnyen, áldozatot is vállalva, de megközelíthetjük a nyugati országok szintjét. Szabadságban, demokráciában és mindenek előtt abban a polgári jólétben és biztonságban, amit honfitársaink egy része nem csak filmekből ismerhetett meg, hanem személyesen is. Személyesen, hacsak három évente lépve át a nyugati határt a szűkös valutakeret által korlátozva, esetleg csak Bécsig eljutva.

Reményeinkben csalatkoznunk kellett. Kiépültek ugyan a parlamenti demokrácia és a piacgazdaság intézményei, de ezeket nem a megfelelő tartalommal töltötték ki. Az akkor hatályos alkotmányban is deklarált szociális piacgazdaság helyett rablókapitalista jött létre, a haszonélvezők szűk körével. Ezek közé tartoztak egyrészt az előző rendszer lovagjai, akik „jókor voltak jó helyen” ahhoz, hogy politikai hatalmukat gazdaságivá mentsék át, másrészt a külföldi befektetők. Az ő érdekeiket szolgálta az a privatizáció, liberalizáció és dereguláció, amit egymást követő kormányaink az Európai Unió társult tagjaként a csatlakozás feltételeként elfogadva szolgai módon teljesítettek. A termelő kapacitások külföldi cégek általi – áron aluli – felvásárlása többségében nem az annak további működtetéséből származó haszon érdekében történt. Nem, mert a valódi cél a piac biztosítása volt a saját termékeik számára. Így szűntek meg teljes, egyébként működőképes iparágak, és vesztették el sok százezren addigi munkájukat.

Balczó Zoltán Csurka Istvánnal és Rejtő Lajossal valamikor a 90-es évek közepén.

A rendszerváltás első évtizedének kudarca után még két alkalommal csillant fel a remény a dolgok jobbra fordulását illetően: az EU-hoz való csatlakozásunk, illetve a 2010-es választások kapcsán.

Az uniós csatlakozáskor lehettek valódi reményeink, és voltak a népszavazás igenjének érdekében keltett irreálisak. („Nyithatsz majd cukrászdát Bécsben.”) A remények nem válhattak valóra, mert kormányaink olyan csatlakozási feltételeket fogadtak el, amelyek determinálták, hogy egyhamar nem kerülünk be a közös „európai ház” szalonjába. Magyarország adottságai révén leghamarabb a mezőgazdaságára építve az uniós élelmiszer piacon lehetett volna sikeres. A magyar agrárium lehetőségeivel tisztában voltak az akkori EU tizenötök is, akik nem akartak maguknak erős versenytársat ezen a területen. Magyarország hajlandó volt elfogadni, hogy mezőgazdasági támogatásunk a régi tagországoknak járó szint mindössze 25 százalékáról induljon. (És későbbi céljaik érdekében a termőföld tőke kategóriába sorolását, amelynek szabad áramlását, azaz tulajdonlását biztosítani alapvető tagállami kötelezettség.)

Bal- és jobboldali kormányaink eltérő módon viszonyultak az Európai Unióhoz, annak jövőjére vonatkozó elképzeléseihez. Gyurcsány Ferenc a nemzetek feletti szuperállam létrehozásának lelkes híve volt, és ma is az. Szolgalelkűen tett ígéretet arra, majd teljesítette is, hogy a magyar parlament fogja elsőként ratifikálni a Lisszaboni Szerződést. Azt a szerződést, amelyik az Uniót önálló jogi személyiséggé emeli, alapvető kérdésekben véve el a döntést a szuverén államoktól. És mindezt úgy szavazták meg a Fidesszel együtt, hogy a szerződés egybeszerkesztett dokumentumként nem is állt rendelkezésükre.

Orbán Viktor a nemzetállamok Európa-szerte elismert védelmezőjeként szereti magát megjeleníteni. El kell ismerni, hogy több területen indokolt a kiállása a főáramú felfogással és döntésekkel szemben, ugyanakkor jellemző rá a feleslegesnek tűnő, alkalmanként provokatív fellépés, a konfrontáció keresése. Ennek csak belpolitikai célja lehet: a „Soros György tenyeréből evő brüsszeli bürokraták” ellenségként való beillesztése abba a körbe, amelytől egyedül ő képes megvédeni a magyar embereket. Ehhez pedig nem tekinti áldozatnak, hogy Magyarország elvesztette nemzetközi megbecsülését, aminek konkrét negatív következményei is vannak.

Az uniós pénzek fokozatosan, az évek során a hazai fejlesztések meghatározó forrásává váltak. A bal- és jobboldali kormányok egyaránt preferálták a pénz térkövekbe és betonba öntését, mivel így lehetett azt legkönnyebben elfolyatni a klientúrájuk irányába. Amit ezen a téren a baloldal elkezdett, azt kormányra kerülve a Fidesz iparszerűvé fejlesztette. Vezető közgazdászok – ideológiai oldaltól függetlenül – tizenöt éve állítják, hogy a hazai kis- és közepes vállalkozások szisztematikus támogatására van szükség technológiai fejlesztésük, versenyképességük növelése érdekében. Ez teszi lehetővé működésük során a nagy hozzáadott érték létrehozását, minőségi munkaerő alkalmazását és megfizetését. Nos, a kiemelt támogatást döntően nem ők, hanem a nálunk letelepedett, olcsó munkaerőt alkalmazó nagy nemzetközi cégek kapták meg.

2010-ben jött el az újabb lehetőség a dolgok jobbra fordítására. A Fidesz-KDNP pártszövetség kétharmados támogatást kapott a választóktól. Orbán Viktor számára megnyílt a lehetőség, hogy az országot egy új, emelkedő pályára állítsa, és ezen államférfiként következetesen végig haladjon. A kétharmados parlamenti többsége alapján az ellenzékkel való küzdelem helyett, némi gesztust is gyakorolva irányukba, megkísérelhette volna bevonni őket a közös építkezésbe. Politikai hatalma megtartásának biztosítéka a négy év alatt elért eredmény lett volna. Orbán Viktor nem ezt, az államférfiúi utat választotta. Mindent egyetlen célnak, a politikai hatalom megtartásának vetett alá, s ezt kiemelkedő képességű politikai zsonglőrként, a maga sajátos rendszerét kiépítve mindeddig sikerült is teljesítenie. Csak éppen a magyar társadalomnak kell nagy árat fizetnie ezért.

Mi is a baj ezzel az orbáni rendszerrel, amit ő maga hol a keresztény szabadság rendszerének, hol illiberális demokráciának nevez. Mindenek előtt az, hogy valódi tartalmában sem nem keresztény, sem nem demokrácia. Demokrácia helyett a jogállamot, annak intézményeit fokozatosan és tudatosan leépítő diktatúrába hajló rendszer. A hatalom megtartása érdekében kiépítette a maga hűbéri láncolatát, amit egyrészt az uniós források büntetlenséget biztosító elcsalásával, másrészt egzisztenciális fenyegetettségben tartással tart fent. Permanens harcban áll irreálisra nagyított veszélyt jelentő ellenségekkel, és kiszabadította a gyűlölet szellemét a palackból. Gazdaságpolitikáját a nagy, döntően multinacionális vállalatok olcsó és kiszolgáltatott munkaerővel való ellátására építi, ha kell Ukrajnából betelepítve a béreket lenyomva tartó munkaerőt. A médiát extrém mértékű központosítással uralma alá hajtva manipulálja a társadalmat, teszi lehetetlenné a saját propagandájától eltérő vélemények széles körben való megjelenését. A rendszer fojtogató légköre és a minőségi megélhetést biztosító munkahelyek hiánya százezreket, döntően tehetséges fiatalokat, késztetett hazájuk elhagyására. S ami az emberek mindennapi megélhetése szempontjából meghatározó: az életszínvonalat jellemző adatok tekintetében még a Visegrádi országok sorrendjében is az utolsók vagyunk.

Balczó Zoltán szülővárosában, Nyíregyházán 2014-ben.

Nos, ide jutottunk 30 év alatt. Az országgyűlés a május 2-ai évfordulón ünnepi ülést tart, amin az egyetlen felszólaló Áder János köztársasági elnök lesz, valamint elfogadnak egy politikai nyilatkozatot, amit nyolc kormánypárti képviselő, köztük Orbán Viktor és Kövér László nyújtottak be. Ebben a magasztos hangvételű dokumentumban megjelenik még egy, a múltat végképpen lezáró, új korszakot nyitó dátum: 2012. január 1-je. Ez a kormánypárti képviselők által elfogadott, ezért fideszesnek nevezett Alaptörvény hatályba lépésének a napja.

Fel kellett tenni magamnak a kérdést: helyem van-e nekem ezen az eseményen? A döntéshez egy másik kérdésre adott válaszra volt szükségem. Nevezetesen arra, hogy a magyar társadalom többsége lát-e ünnepelni valót ezen a harmincadik évfordulón? Nos, oly sokszor kellett szembesülnöm személyesen is az elmúlt évtizedek értékelésével, a politikai osztályról (ha tetszik, ha nem, hosszú ellenzéki múltammal együtt engem is ide sorolnak) alkotott lesújtó véleménnyel, hogy a válasz nem kétséges: nem, a döntő többség nem lát semmi ünnepelni valót. Ezért, összhangban a Jobbik képviselőcsoport döntésével, nem veszek részt ezen az ülésen. Nem vonulhatok be ünnepelni a parlamenti elefántcsonttoronyba, amikor kint, a való életben az egészségügyi rendszerünk krónikus alkalmatlansága és a felelőtlen döntések következtében ápolásra szoruló betegeket tesznek utcára a kórházakból.

Hozzá kell tennem: a Jobbiknak nincs helye az ellenzéki pártok megemlékezésén sem. A Fidesz által egyfordulóssá tett választási rendszer az ellenzéki pártokat arra kényszeríti, hogy az egyéni választókerületekben ideológiai különbségeik ellenére megállapodásokat kössenek. (2019. október 13. ellenzéki sikere azt bizonyította, hogy a választók elfogadják az ilyen szintű együttműködést.) Ez azonban nem jelenti azt, hogy közösséget vállalnánk olyan pártokkal és politikusokkal, akiket kormányzati szerepvállalásuk okán súlyos felelősség terhel az elmúlt harminc év kudarcáért.

 

Szerző jelenleg a Jobbik Magyarországért Mozgalom országgyűlési képviselője,
korábban a párt EP-képviselője, 1998-2002-es ciklusban a MIÉP országgyűlési képviselője,
1994-98 között a Fővárosi Közgyűlés tagja