Franciaország külpolitikai lépéseit figyelve egyértelműen kirajzolódik, hogy Európából egyedül Emmanuel Macron és kormánya mutat valódi politikai hajlandóságot és katonai erőt a kontinens déli- és délkeleti határait övező konfliktusos területeken. Francia egyenruhások vannak a Száhel-övezetben, hadihajókat vezényeltek Krétához a török-görög tengerjogi konfliktus miatt, aktívak Líbiában, és az érdekeiknek megfelelő új kormányt próbálnak összehozni Libanonban. Fejérdy Gergelyt, a Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatóját kérdeztük arról, hogy nevezhetjük-e Franciaországot Európa csendőrének?
Franciaország nagyhatalom, vagy inkább csak egy regionális, kontinentális erő?
Attól függ, milyen szempontból vizsgáljuk. Ha az Egyesült Államok és Kína szintjén nézzük nem nagyhatalom, de nem szabad elfelejteni a múltjából is adódó jelentős hatalmi potenciált. Sokan nem tudják, de Franciaország a második legnagyobb önálló tengeri területtel bíró hatalom, ami önmagában is világpolitikai tényezővé teszi. A másik, hogy Franciaország az ENSZ-ben állandó BT-tag, és számos egyéb nemzetközi szervezeten belül is jelentős szerepet vivő állam. Európában és a világban erős hatalomnak számít katonailag is, persze az Egyesült Államok, Kína és talán Oroszország is más történet. Összességében azt mondanám, hogy Franciaország egy erős középhatalom, amely elsősorban az Európai Uniót próbálja a világhatalmi ambíciói kiteljesítésére használni.
Berlinnel azonos szintű vezető az Európai Unióban?
Az EU-ban tradicionális, hogy a politikai oldal inkább Párizsé, míg a gazdasági Berliné. A politikai aktivitást elsősorban Párizs indítványozza, az EU-n belüli jelentősebb politikai lépéseknél az első lökést Franciaország adja meg, például a Covid-válság kapcsán létrejött helyreállítási alap is Macron kezdeményezése volt. A francia elnök személyétől sok függ, Macron maga is a politikai oldalt erősíti, ahogy Sarkozy, Mitterrand, vagy De Gaulle, velük szemben például Hollande nem ilyen volt. A Berlin-Párizs tengely egymás nélkül viszont működésképtelen, ez a nemzetközi politikában jól látszik. Sokszor van köztük érdekütközés, de a kompromisszum továbbviszi az európai kérdéseket.
Macron többször is beszélt már arról, különösen biztonságpolitikai síkon, hogy közeledni kell Moszkvához. A párbeszédet közben megakasztják olyan események, mint például a Navalnij-ügy. Milyen most a viszony?
2019-től komolyabb dialógus indult el, de korábban is tapasztalható volt, hogy Macron nagyobb nyitást kezdeményezett. Ennek több oka is van, az egyik, hogy a Kína erősödésével szemben meg akarja akadályozni, hogy Oroszország ázsiai irányba lépjen Kína felé, de közelebbi politikai kérdések is vannak, például a török-francia szembenállás szempontjából le szeretné választani Moszkvát a török kérdésről. A dialógus Macron idejében kezdődött, Hollande alatt megkeményedett a viszony, az utóbbi években ez olvadásnak indult. Ennek konkrét jele volt a védelempolitikai kapcsolatkeresés, de a 2020 őszére bejelentett találkozókat a francia fél lemondta. A Navalnij-ügy és a fehérorosz helyzet is terheli a kapcsolatot, és ukrán viszonylatban sem ellenezték a franciák a szankciók meghosszabbítását. Összességében az elinduló olvadás megállni látszik.
Milyen a kapcsolat Kínával?
Ellentmondásos. Franciaország ellenzi az agresszív, főleg gazdasági kínai nyomulást. Macron egyik alapelve az európai szuverenitás, nagyobb függetlenség az Egyesült Államoktól és Kínától is. Szeptember 14-én tartották a Kína-EU csúcsot, ami komoly visszhangot váltott ki Franciaországban is. Nem szeretnének teret engedni az agresszív nyomulásnak, de a francia gazdaság rászorul Kínára. Az 5G-hálózat kiépítése komoly vitákat szült, Macron épp a közelmúltban jelentette be, hogy a hálózatot a kínaiaktól függetlenül szeretné létrehozni. Kibertámadások is érték Franciaországot, egyre inkább fokozódik az ellenérzés Kínával szemben. Az a naivitás, ami Európát jellemezte Pekinggel kapcsolatban, Párizs részéről is érezhető volt, de ez már megszűnőben van. Sokkal keményebbé és határozottabbá válik a Kína-politika, bizonyos határok meghúzásával.
Macron két nappal a bejrúti robbanás után már Libanonban volt, segítséget ígért és irányváltást szorgalmazott. Az egykori gyarmattartó állam atyáskodása, vagy a francia érdekek képviselete?
A francia érdekek érvényesítése a legfontosabb szempont Libanonban. Ezt a Földközi-tenger teljességében kell vizsgálnunk. A francia beleszólás nagyon mélyen történt, magát a párizsi libanoni nagykövetet javasolták miniszterelnöknek, ez önmagában is jól mutatja, hogy kézben szeretnék tartani az országot. Libanonnál a Kelet-Mediterrán medence és a Közel-Kelet kérdése is a háttérben van. Franciaország egyik utolsó ütőkártyája a térségben Libanon, ezt nem szeretnék elveszíteni, mert enélkül nehezen tudnának jelen lenni a közel-keleti ügyekben. Stratégiai jellegű céljai vannak Macronnak Libanonnal, de nehezen járható ez az út, az új miniszterelnököt ugyan kinevezték, de eddig lassan három hete sem sikerül kormányt alakítania, a történet pedig kétélű, ha nem teljesülnek a francia kérések, Macron kudarcaként is lehet értékelni a végkimenetelt.
Macronék Líbiában, a Száhel-övezetben, és a görög-török tengerjogi konfliktusban is aktívak. Amerikára szoktuk mondani, hogy a világ csendőre, mondhatjuk Franciaországra, hogy Európa csendőre?
Bizonyos szintig igen, de pontosabb a Földközi-tenger csendőrének nevezni, mert a francia érdeklődés nem igazán terjed ki a Balkánra és a keleti régióra. Franciaország számára biztonságpolitikailag meghatározó a Földközi-tengeri térség, ezért itt nem engednek. Ezen kívül a gyarmati múlt és a gazdasági érdekek miatt is aktívak az említett területeken, ezek az ügyek belpolitikai témát szolgáltatnak Franciaországban. A Földközi-tenger térsége viszont nemcsak Franciaország, hanem egész Európa szempontjából meghatározó, például a migráció miatt.
Mennyire stabil Macron belpolitikai helyzete?
A népszerűsége stagnál, például a járvány után némi növekedést mutatott, utána ismét visszaesés következett, általában 30-40 százalék között mozog. Ezt sok tényező befolyásolja, az egyik, hogy Macronnak nincs olyan kihívója, aki jó eséllyel pályázna a helyére. Marine Le Pen jelentősége és ereje nem mutatja azt, hogy le tudná győzni Macront, ráadásul az elnöknek jól is jön, hogy Le Pen a kihívó, mert ezzel újra össze tud fogni minden centrum felé mozgó erőt. A jobboldal mérsékelt szárnyát, a republikánusokat sikerült szétzilálni, baloldalon még nincs meg a felállás. A zöldek viszonylag látványos eredményt értek el az önkormányzati választásokon, de ez relatív, főleg a nagyvárosokban szerepeltek jól. A zöldek egyik legnagyobb problémája, hogy sokszor szélsőségesebbnek mondható baloldali körökhöz kapcsolódnak, legutóbb már olyan polgármesteri kijelentést is hallhattunk tőlük, hogy ne legyen karácsonyfa a főtereken, mert halott fát nem szabad odaállítani. Emellett nincs náluk olyan karakteres vezető sem, aki fel tudná venni a versenyt Macronnal. Ami nehézséget okozhat az államfőnek , az a közbiztonság, ez az elmúlt időszakban sokat romlott. Ha ezen a területen nem sikerül eredményeket felmutatnia 2022-ig, akkor nehézzé válhat számára az elnökválasztás, de az új belügyminiszterrel megpróbálják kezelni a helyzetet, idővel meglátjuk, milyen eredménnyel.
Egyre többször érezhető úgy, hogy Macron jobboldali irányba mozdul, látható ilyen tendencia?
Abszolút. Macron egyensúlyozó politikája a jobboldal felé tolódik, fokozatosan betölti a jobbközép teret. Hiába vannak baloldali politikusok is a kormányában, kicsi befolyást enged nekik, a hangadók a mérsékelt jobboldaliak. Macron megpróbálja szétszedni a republikánusokat, ahogy a szocialistákkal is tette, ha ez sikerül neki, jó eséllyel 2022-től is ő lesz Franciaország elnöke.