Vastaps zúgott az Országházban kedden. A fideszes kétharmad ezúttal nem egy újabb „szuverenitásvédő”, jogkorlátozó intézkedést vagy Orbán Viktor sokadik külpolitikai témájú világmegváltó eszmefuttatását ünnepelte, hanem a magyar közbiztonságot.
Jól olvassák: a közbiztonságot.
A parlamentben egy olyan problémával szembesítettem a miniszterelnököt, amelyről méltatlanul keveset beszélünk, holott magyar emberek százezreinek életét keseríti meg. Napról napra mélyül a közbiztonsági válság. És hogy ez nem csupán jól hangzó frázis, azt a statisztikák is bizonyítják. 2021 óta másfélszeresére nőtt a bűncselekmények száma. A legfertőzöttebb régiók Nógrád, Heves és Jász-Nagykun-Szolnok vármegye. A helyzetet súlyosbítja a soha nem látott drogjárvány, amely lassan egy egész nemzedéket fenyeget elnyeléssel, különösen Kelet-Magyarországon.
A hatalom előszeretettel mutogat a nyugat-európai nagyvárosok katasztrofális állapotú no-go zónáira. Jogosan. Csakhogy ilyen helyek Magyarországon is vannak, és egyre több van belőlük. A magát oly büszkén „a vidék kormányának” nevező rezsim tizenötödik évében egész falvak, járások válnak no-go zónává.
A bűn áradatával szemben nemcsak a lakosságot, de a rendőrséget is cserben hagyják. Kozmetikázott statisztikákkal próbálják elleplezni a brutális létszámhiányt, amelynek a fő oka az, hogy a rendvédelmi dolgozók megalázóan alacsony bérekért, méltatlan körülmények között kell, hogy küzdjenek a bűnözőkkel. Egyre több rendőr kényszerül másod-, sőt harmadállást vállalni, hogy családját eltartsa. Ilyen helyzetben nem csoda, hogy ez a szép és nemes hivatás elvesztette a vonzerejét.
Lehet addig hegeszteni a számokat a minisztériumban, míg vállalhatóak lesznek. De az emberek ettől még a saját szemükkel látják az üresen kongó körzeti megbízotti irodákat, a 130 bezárt rendőrségi épületet. Tapasztalják, hogy mennyit kell várniuk, ha rendőrt hívnak, és mennyi valós esélyük van arra, hogy ellopott, elrabolt vagyontárgyaikat valaha is visszakapják.
Orbán Viktor az általam bemutatott szomorú jelenre a múltba kapaszkodva válaszolt. Arról beszélt, hogy
16 (tizenhat!) évvel ezelőtt még a mostaninál is rosszabb volt a közbiztonság, és kevesebb a rendőr.
Ismét hallhattuk azt a kormányzati hallucinációt, mely szerint „Európa legbiztonságosabb országa” vagyunk. És persze nem maradhatott el a legaljasabb és legpitiánerebb húzás sem:
a miniszterelnök golyófogóként maga elé húzta a kormány által cserben hagyott és elszegényített rendőröket,
s azt hazudta, hogy én a „rendőrséget támadom”. Holott számtalanszor és most is elmondtam: csak a legnagyobb megbecsülés hangján szólhatunk azokról, akik ilyen körülmények között – amelyekért kizárólag a kormány a felelős – vállalják, hogy szembeszállnak a bűn áradatával.
A miniszterelnök gátlástalan mellébeszélését hűséges parlamenti mamelukjainak vastapsa fogadta. Az Országgyűlésben, a kétharmados szolgahad előtt lehet nagy sikere az ilyen szövegeknek. De arra azért kíváncsi lennék, hogyan fogadnák az emberek, ha az önmaga helyett élő villámhárítóként országos turnéra parancsolt Lázár János másfél évtizedes statisztikákkal és „Európa legbiztonságosabb országával” próbálná leszerelni a jogos elégedetlenséget.
A nagy többségükben vidéki, sokszor a bűnözéstől leginkább sújtott régiókból delegált fideszes honatyák világossá tették: már régen nem képviselik a saját választóikat.
Vagy fogalmuk sincs arról, mi zajlik a választókerületükben, vagy nem merik Orbán Viktor szemébe mondani.
Az Országházban a makacs valóságtagadásnak zúgó vastaps valójában ennek a rendszernek a rekviemje. Mert minden rezsim agóniája akkor kezdődik, amikor már nem tudja, és nem is érdekli, mi zajlik valójában az általuk uralt országban.
Mi viszont ismerjük a valóságot, szembesítjük vele az elitet az Országgyűlésben, a médiában, az utcán, és mindenhol, ahová eljut a hangunk. Erre esküdtünk fel, és ránk számíthatnak azok, akiknek a bizalmából a parlamentben ülünk.
(A szerző a Jobbik frakcióvezetője.)