(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)
Nem ment oda gratulálni Jakab Péter jobbikos elnök-frakcióvezető Koncz Zsófiához a parlament hétfői ülésnapján, miután az új országgyűlési képviselőt ünnepélyes keretek között beiktatták. Ezzel felborult egy évtizedes szokásjog, rögtön a szívéhez is kapott Nacsa Lőrinc kereszténydemokrata képviselő, majd egyszerűen bunkónak nevezte Jakabot, aki szerinte emberként is megbukott. Eközben a fideszes Budai Gyula kreténnek nevezte Karácsony Gergely főpolgármestert, az ellenzéket pedig csürhének.
Tisztelt Ház! Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt képviselőtársaim! – halljuk a parlamenti felszólalásoknál, mert ez a szokás. Majd a képviselő megrágalmazza, árulónak, személyeskedés szintjén is káros egyénnek állítja be kiszemelt képviselőtársát gyakorta hazug, vagy legfeljebb féligaz módon lejáratva az ország közvéleménye előtt. Persze mindezt szigorúan tisztelettel, mert ez a szokás.
A szokásokkal egy gond van: szokásokat legitim környezetben alakítunk ki azzal a céllal, hogy egyszerűsítsük a hétköznapok döntési helyzeteit. De ha a környezet változik, a berögzült szokás feleslegessé, mi több, hibává alakul. Ha pedig ezt szándékosan nem akarjuk felismerni és orvosolni, azzal személyes funkcióinkat szegényítjük. Nincs ez másképp a magyar Országgyűléssel sem.
Valójában a Háznak sincs tisztelete, mert a tiszteletet nem szokások alapján adja az ember, hanem értékítéletével adományozza. Nincs a házelnöknek sem tisztelete, hiszen ő is csak egy provokatív képviselő a többi közül, akinek megbízatása alapján néha feljebb van a széke a többiekénél. Nincs a képviselőtársaknak sem tiszteletük, mert a hétköznapi gyilkos propaganda során edződött lelkek már rég meggyűlölték egymást, mire a parlamenti patkóig jutnak.
És vajon mi tartozik a Ház annyit hangoztatott méltóságába? Nem méltóságos performanszként bevinni egy zsák krumplit a miniszterelnöknek, kinyilvánítva, hogy ilyen áron tudták elvinni a halmozottan hátrányos helyzetű embereket szavazni? De eközben méltóságos egy szakmai felszólalást érdemi válasz nélkül hagynia egy államtitkárnak, majd azon gúnyolódnia, hogy kinek a pártja mit csinált tíz évvel ezelőtt, mert ugye, ők már csak olyanok? Meg azok is olyanok, akik melléjük állnak valamilyen kérdésben?
Vagy méltóságos úgy válaszolni az írásbeli kérdésekre, hogy abba kötelező elemként beleírnak még egy bekezdésnyi megalázó, személyeskedő, gúnyos kritikát is? Hol van ott méltóság, ahol az érdemi munka becsületét már régen felváltotta a kreatív oltogatásban mért tehetség?
Vagy méltóságnak mindössze azt a gyávaságot nevezzük, hogy ugyan szándékosan, előre kitervelten, pénzt, időt, energiát nem sajnálva teszik tönkre a másik életét, karrierjét, hírnevét, de behúzni nem mernek egymásnak, mert az mégis, milyen lenne már?
Egyáltalán milyen úton jelenik meg bármilyen tisztelet vagy méltóság abban az Országgyűlésben, aminek egyes tagjait jóformán könnyekkel, vérrel, bűncselekményekkel kivajazott úton csúsztatták be az ülésterembe? És miért kellene ragaszkodni bármilyen szokásjoghoz addig, míg az egész rendszer olyan átlátszó színjátékra épül, ahol emberek már előre leírt válaszokkal készülnek a még fel sem tett kérdésekre? Kinek szól ez egyáltalán? Mire jó az, amikor az államtitkárok a válaszaikban olyan kóros szinten térnek el a kérdéstől, hogy a külső szemlélőnek inkább a sarki kiskocsma olcsó vodkával higított, és mindenekelőtt teljesen inkompetens óbégatása jut eszébe, mintsem intelligens emberek kimért, képviselői szemléletű eszmecseréje?
És miért ne kellene tükröznie az országgyűlési munkának az utcai politizálást? A valóságot? Ahonnan végül a mandátumot adó szavazatok jönnek?
Talán az normális, ha az egyik párt aktivistákat küld a másik rendezvényének szétrombolására? Az méltóságos, ha valakit bűnözőnek állítanak be csak azért, hogy ne ő nyerjen a választáson? De az már méltatlan, ha egy politikus ilyen előélet után nem akar gratulálni az ellenfelének?
Ellenfél az egyáltalán, aki nem legyőzni, hanem megsemmisíteni akar?
Majd miután a képviselő egy gusztustalan kampány élén, kihívóját elemi szinten megalázva és mindennemű erőfölényével visszaélve, a választók egy rétegét egyszerűen megzsarolva vagy lefizetve megnyer egy választást, leteszi az esküt. Milyen szép, meghitt dolog. Ünnepélyes, meg minden. Pontosan úgy csinálja, ahogy mindenki, aki később szétlopta az országot. Szóval, ehhez kell tapsolni? Kezet rázni?
És mégis, hol lenne őszinte egy ilyen gratuláció? És ha nem lenne őszinte, akkor miért kellene eljátszani? Miért kellene hazudni még ebben is? Mindig, minden körülmények között?
Az Országgyűlés zárt világa szándékosan nyitja az ollót a kinti és benti élet között. Ennek vannak haszonélvezői és lázadói is. Valahol érthető, ha a rendszer immunreakcióként olyan emberi értékekkel akar manipulálni, mint a tisztelet, vagy a méltóság. Pedig ezektől elég messze áll, és ez önmagában nem feltétlenül baj: csak legalább őszinte lenne.
Gratulálni pedig nem akkor kell, amikor valaki bekerül a klubba, hanem amikor emelt fővel távozhat onnan.