(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)
Az évezred jó hírét kaphatták kézhez a kormány egész országot behálózó propagandamédiumainak szerkesztői, amikor világraszóló szenzációként számoltak be arról hétfőn, hogy immár Orbán Viktor a leghosszabb ideje regnáló magyar miniszterelnök.
Szinte látom magam előtt, ahogy Rogán, Kocsis, Deutsch, Kósa, Németh és Semjén a reggeli kávésbögréjüket szorongatva ülnek az M1 híradója előtt és azt várják, hogy bejelentsék: „a Nagy Vezér ma kezdi meg uralkodásának 5262. napját”. Bögre elejt, könny kicsordul, majd otthonukban egyként felállva a falhoz lépnek – melyen természetesen a Nagy Vezér képe daliásan tekint hű alattvalóira –, és hálás, halk kántálásba kezdenek: „él-jen Viktor! él-jen Viktor!”.
Lehet, hogy ez viccnek tűnik, de a fent ábrázolt jelenet sajnos közel állhat a valósághoz.
Az egykor megnyerő, lendületes, tettre kész és elszánt fiatal, ma már nem más, mint egy hazug, öntelt pojáca, aki bátor harcosnak kiáltja ki magát, miközben már az is eredmény nála, ha kibír 24 órát az államkassza megrövidítése nélkül. De hogyan jutott idáig? Egyáltalán: hogyan juthat idáig bárki?
Orbán Viktor regnálása alatt megtapasztalhattuk milyen az, amikor valami elveszíti közpénz jellegét, de azt is, hogy hogyan tudja elveszíteni a politikus a képviselő jellegét. Néhány évvel ezelőtt Orbán Viktor egy országot képviselve vonult be a Parlamentbe. Egy országnak adott hitet, reményt és erőt. Vajon azért tette mindezt, hogy nagypapa korára visszavegye? Úgy tűnik. A Nagy Vezér ugyanis ma nem ad az embereknek, hanem elvesz tőlük. Teszi mindezt úgy, hogy átveri és megvezeti azokat, akiknek a legnagyobb szükségük lenne a segítségre.
Mi lehetett az a pont, amikor ez az ember úgy döntött: ezentúl nem Orbán Viktor, hanem a Nagy Vezér lesz, aki felelősként százezrek nyomorán huny szemet azért, hogy önmagát, rokonságát és barátait gazdaggá tegye?
Akárhonnan is nézem, én nem látom a sikersztorit a történetben. Csak egy, a végtelenségig kizsigerelt országot, egy, a végtelenségig megvezetett népet látok, és egy miniszterelnököt, akinek gőze sincs a Nagy Magyar Valóságról.
Ezt persze nem lehet leadni az M1-en. Ilyenkor jönnek jól a pártkatonák, akik szórják az igét, mintha nem lenne holnap, elárasztják a közösségi médiát és a sajtót a megváltó miniszterelnök csodatételeivel, majd egy csendes, eldugott irodában titokban lepacsiznak: „ma is sikerült jó nagyokat hazudnunk!”.
E szenzációs bejegyzéseket és cikkeket látván, azért mégiscsak felmerült bennem a kérdés: erre kellett 5262 nap? Mire olyan büszkék vajon? Az elcsalt választásokkal, a maguk kedvére átalakított törvényekkel, a megvett emberekkel bebiztosított hatalmukra? Az ország eladósítására? A növekvő mélyszegénységre? A rohamosan romló oktatásra vagy egészségügyre?
És persze felmerül az a kérdés is: hova vezet ez az egész? Hova vezet, ha 2020-ban, egy Európa szívében lévő ország vezetője mindent és mindenkit eltapos maga körül a család és a barátok érdekében? A vége sajnos az lesz, hogy a „Fényes Tekintetű Vezető” kivezeti Magyarországot Európából. Újra lesz határellenőrzés, vízum meg devizakeret, ha nyugatra akarunk menni. Ugyanis ez a sorsa a diktátorok által irányított „legvidámabb barakkoknak”.
És hogy mi lesz a maradék párszáz napban? Azt egyelőre csak az ég tudja. Pár fideszes még biztos megpróbál majd menekülni az ereszcsatornán. Abban viszont biztosak lehetünk, hogy ez az 5626 már nem sokáig fog nőni. A rekordhosszú regnálás, vagyis a Nagy Vezér uralkodásának napjai a végéhez közelednek, ezért viszont együtt, közösen kell megdolgoznunk.
A szerző Szilágyi György, a Jobbik országgyűlési képviselője