(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)
George Clooney Magyarországot érintő interjúja, valamint a ZDF német közszolgálati tévé Heute Show című műsorában Orbánon élcelődő paródia után Ferenc pápa könyve is önvizsgálatra indíthat minket. Róma püspöke december 1-én megjelent könyvében neveket és konkrétumokat nem említ, az általa ostorozott politika jellemzésekor azonban ráismerhetünk a magyar kormány politikájára.
Ferenc pápa Álmodjunk együtt – Út egy jobb jövő felé címmel írt könyvében fordul a hívőkhöz és a nem hívőkhöz egyaránt. Austen Ivereigh újságíró kérdései mentén korunk legaktuálisabb jelenségeiről mondja el a véleményét, rögtön a vírus miatti korlátozások közös átszenvedéséből elindulva. Szokatlanul friss hangvételű írás ez egy egyházfőtől. A kötet üzenete egybecseng az október elején megjelent Mindnyájan testvérek (Fratelli tutti) kezdetű enciklikájával. Az interjúban szó esik a menekültválságról, a klímaváltozásról, a #metoo és a Black Lives Matter mozgalomról, de konkrét gazdasági kérdésekről is. A kötet vége felé radikális javaslattal is él, felveti a munkaidő-csökkentést és az általános alapjövedelmet is. A média Ferenc pápa aktuálpolitikai véleményét szemezgette ki a könyvből, én a magyar közélet számára tanulságos üzeneteit mutatom be a cikkemben.
Könyvének kiinduló alapvetése az, hogy egy válságból mindig más emberként jutunk ki. Lehetünk rosszabbak, lehetünk jobbak, de nem leszünk ugyanazok. Ferenc pápa gondolataival abban akar segítségünkre sietni, hogy hogyan kerülhetnénk ki a mostani válságos időszakból jobb emberként. Személyes vallomással megoszt velünk egy idézetet, amely erőt adott számára már sok ilyen helyzetben. Egy Hölderlin verssort.
Amikor olvastam, önkéntelenül eszembe jutott Örkény híres egypercese a zsidó munkaszolgálatosról és a német őrről. Az előbbi az utóbbit vizsgáztatná német kultúrából – elégtelenre, amiért az őr dühből megöli a munkaszolgálatost. „Hölderlin ist ihnen unbekannt?” – kezdődik a képzeletbeli párbeszéd. Azért emelem ki Hölderlint, és idézem az Örkény novellát, mert mennyi szidalmat kap Ferenc pápa vélt tiszteletlensége miatt az „európai” kultúrával szemben. Sokan – különösen Magyarországon sokan – eljutnak a keresztényietlen jelzőig is. A migráns jelzőt élből megkapta már a kormány egyik megmondóemberétől.
A kormányhoz tartozó Magyar Nemzet számára pedig elég volt egy kis amerikai blog írása ahhoz, hogy súlyos ítéleteket adjanak közre róla bárminemű enyhítő kommentár nélkül. A pápa hasznos idióta, globalista, marxista, ellenzi a nemzeti szuverenitást, majd a cikk végén azt a költői kérdést teszik fel a blog íróját idézve, hogy azt, hogy „hülye vagy gonosz” mindenki egyénileg döntse el. Hasonló cikkeket írhattak a korabeli Szabad Népben majd Népszabadságban XII. Piuszról, XXIII. Jánosról vagy VI. Pálról is. A különbség „csak” annyi, hogy a korabeli Szabad Nép és Népszabadság tulajdonosai nem nevezték magukat kereszténydemokratának.
Mielőtt elmerülnék ismét a belpolitikai lövészárokban, inkább visszakanyarodok Ferenc pápa könyvéhez, és ahhoz az idézethez, amelyből ő erőt merít: „De ahol veszély fenyeget, fölmagaslik a menedék is.” (Az idézet Hölderlin Patmosz című verséből származik.) A koronavírus-járványt a mi Noé-pillanatunknak nevezi a Szentatya, ha kiútként megtaláljuk a szeretet és a közös hovatartozás bárkáját.
Az első lépés, amit meg kell tennünk, az a nyitottá válás. Nyitottá válni arra, hogy embertársaink szenvedése megérintsen bennünket. Ferenc pápa Istent nem a kereszténység roppant épített örökségébe, nem „a megőrzendő kultúrába”, nem a hagyományok közé, hanem a peremre szorultakhoz helyezi. Ha képessé válunk az együtt szenvedésre, akkor találjuk meg Istent. Mennyire más szemlélet ez, mint amit sokszor hallunk ma politikai proklamációkban!
A kényszerű bezárkózás idején a világra a (közösségi) média vált legfőbb ablakunkká, írja Ferenc pápa. Majd azonnal kitér az „igazság utáni” média problematikájára. Itt ismét fájóan magunkra ismerhetünk. „Egyes fórumok arra használták fel a válságot, hogy meggyőzzék az embereket: a külföldieket kell hibáztatni a járványért, hogy a koronavírus alig több enyhe influenzánál, hogy hamarosan minden visszatér a régi medrébe […]” – részletezi. Előtte pedig a súlyos mondat: „a legkorruptabb médiumok azzal keresik az olvasóik és nézőik kegyeit, hogy saját előítéleteikhez és félelmeikhez igazítva facsarják ki a tényeket”. Nálunk ezzé süllyedt a névleg a köz szolgálatára életre hívott MTVA.
Őszinte és megindító elbeszélésekkel bemutatja saját kríziseit, amelyeket – hogy közösséget vállaljon mostani kihívásainkkal, traumáinkkal – Covid-válságoknak nevez. A beszámoló végén megismétli korábbi tézisét:
„Megtanultam belőlük, hogy sokat szenvedünk, ám ha engedjük, hogy a szenvedés megváltoztasson bennünket, jobb emberként kerülünk ki belőle. Míg ha belemerevedünk a régi sémákba, rosszabb emberként lépünk tovább.”
Ezek után tér át a merevség veszélyeire, és arra, hogy miken is kellene a társadalmainknak változtatnia. Nehemiás könyvét idézi itt fel, amely arról az időről szól, amikor a babiloni fogság után Izrael visszatérve ősei földjére, hozzálátott újjáépíteni lerombolt és elhagyatott otthonát. Ott szerepel egy fontos felszólítás a kormányzótól: „Menjetek és egyetek zsíros ételeket és igyatok édes italokat! Küldjetek belőle azoknak is, akik nem készítettek! Ez a nap ugyanis szent a mi Urunknak. Ne szomorkodjatok, hiszen az Úrban való öröm az erősségetek.” (Neh 8, 10) Minden ízében reményteli. És az örök igazságot hirdeti, hogy aki Istenhez közel kerül, az közel van embertársaihoz is. De Ferenc pápa különösen is kiemeli az öröm motívumát, sajnálkozva azon, hogy ma az emberiség híján van az örömnek. Ezer okunk van az aggodalomra, de erőt a reményteli jövő felé mutató örömből meríthetünk a változáshoz.
A kötet második fejezetében tovább konkretizálja a választási lehetőségeket és a változás módjait. Szintén visszhangra lelhet napjaink magyar közbeszédére Ferenc pápától egy következő gondolatsor: „Ebben a válságban a remény jele a nők vezető szerepe”. Azon országok – folytatja –, ahol nők töltötték be a politikai vezető tisztségét, jobban és gyorsabban reagáltak, valamint emberségesebben kommunikáltak a koronavírus okozta válságban. Felidézi az evangélium nő alakjait, azt, hogy a feltámadás első tanúi is nők, és ezek mentén arra ösztönöz bennünket a Szentatya, hogy a nők mostani szerepvállalásában vegyük észre a Szentlélek jelét.
Szintén közéletünk jelenségeire rímelve egy nagyon izgalmas észrevételt is tesz Ferenc pápa. A kísértések természetéről. „A kísértéseket a változatlanságukról és az egyformaságukról lehet megismerni. Amikor a Szentlélek jelen van, mindig megtapasztalható az elmozdulás a versus in unum, az egység, de sohasem az egyformaság felé. […] ha egy személy vagy egy csoport ragaszkodik ahhoz, hogy egy jelet kizárólag az ő módszerükkel lehet »olvasni«, az óvatosságra intő jelzőlámpa.” Óhatatlanul is a kormányzati propaganda jut az eszembe. Mert ha én nem úgy olvasom az európai folyamatokat, esetleg magát a Szentírást sem, mint ahogy a számba adják, akkor máris megkérdőjelezik hazaszeretetemet és hitemet is.
Ferenc pápa később fel is teszi a kérdést, „hogyan cselekedjünk a törzsi megosztottság ellen, amikor a politikánk, társadalmunk és médiánk időnként szemlátomást valamiféle zajos mérkőzést vív”? Megemlíti itt a politikusok és médiumok felelősségét, de hangsúlyt az egyénre helyezi, mert a megosztottság a szívben születik meg. Fájó látleletet ad közéletünkről anélkül, hogy egy szóval is említené Magyarországot, anélkül, hogy tudná, a magyar közéletre aggasztóan igazak a szavai. „A gonosz szellem élvezi a sarkított szembenállást, amelyből megteremti a vádaskodás-viszontvádaskodás lefelé tartó spirálját”.
A lelki életben ismert tézis, hogy a vádlót azzal győzhetjük le, ha nem szállunk vele vitába, Ferenc pápa itt is erre indít minket, „engedjük, hogy a gonosz szellem saját magát leplezze le”. A csöndünket a vádló a gyengeséggel keveri össze, ekkor felbátorodva sokszorozza támadásának intenzitását, és ekkor hull le róla az álarc. Embertársaink között a szélsőséges megosztottságot pedig a másfajta gondolkodásmód iránti tekintettel lehet feloldani. „Gyakorolnunk kell a különböző nézeteket magasabb szinten összegező polgári párbeszéd művészetét.” Gyönyörű.
A harmadik, egyben záró fejezetben a konkrét cselekvés felé vezet bennünket Ferenc pápa. A Fratelli tutti enciklikájához hasonlóan az összetartozásunkat emeli ki. Nem az emberiség, hanem a biblikus nép fogalmát használja. A gazdasági felemelkedés időszakában ott rejlik annak a veszélye, hogy a nép puszta tömeggé alakul át, és a közös alap szertefoszlik. A közös „mi” identitást csak úgy lehet visszaszerezni, ahogyan az valaha megszületett: az „együttes küzdelem és közös viszontagságok árán”. Szemben azzal, ahogy a kormányunk a válságban nem, vagy nemcsak a vírussal hadakozik, hanem ellenzéki politikusokkal, társadalmi kisebbségekkel és önkormányzatokkal, csak együtt tudunk mi is kilábalni a lelki, társadalmi és gazdasági válságból.
A magyar közéletre ismerhetünk abban a pontban is, ahogy a nemzethez tartozás és a kereszténység viszonyáról ír a pápa. „Az elszigeteltség nem része a hitünknek” – írja, majd folytatja: „Isten népe közösség a nemzet tágabb közösségén belül, a nemzetet szolgálja, segít formálni önmaga megértését, miközben tiszteletben tartja más vallási és kulturális intézmények szerepét”. Halljuk? Mennyire más tanítás ez, mint ami a propagandából ömlik ránk. De attól is különbözik, amit a propaganda Ferenc pápa szájába ad. Az idézett Magyar Nemzet cikkben ugyanis az áll: „a Szentatya, ellenzi a nemzeti szuverenitást és a nemzetek jogát, hogy határokkal és belépési szabályokkal rendelkezzenek”. Én nem ezt olvastam ki Ferenc pápa gyönyörű gondolatfűzéséből, ahol pontosan Jézus földi életéből, és saját népéhez, a zsidósághoz való kapcsolatából indul ki.
Könyve végén megnevezi, milyen tudás kell ahhoz, hogy a válságból jobb emberként lépjünk ki. Annak a tudása, hogy valójában egy néphez tartozunk mindnyájan, és a célunk közös. „A világjárvány emlékeztet bennünket, hogy egyedül senki sem nyer megváltást.” A szolidaritás értékének hangsúlyozása mellett azonban nem csak gazdasági programokat javasol, hanem meglepően itt említi meg az abortusz kihívását, hiszen párhuzamba állítja a magzatot a társadalom peremére szorultakkal.
Zárásul Ferenc pápa az önmagunk és a társadalom önközpontúságának labirintusának elhagyására szólít fel bennünket. Ebből a labirintusból vagy fölfelé, tehát önmagunkat fölülmúlva, vagy mint a mitológiában Ariadné fonalára, a Szentlélek intéseire hagyatkozva menekülhetünk ki. A Szentlélek pedig kreativitásunkon keresztül szól hozzánk. Engedjünk magunkat ezen fonál rántásai által vezetni!
Hálás vagyok a Szentatyának, hogy karácsonyi ajándékként a magyar közélet reménytelennek festő megosztottságából segít kivezetni bennünket. Saját véleményeink, világnézetünk labirintusa helyett a másokkal összekötő halványan aranyló fonalat kell követnünk ahhoz, hogy ismét egymásra találjunk. Honfitársakat a szavazópolgárok helyett, népet a szekértáborok helyett. Saját képmásunkat a másik arcában.