Mindannyiunk Joe bácsija

Biden
Joe Biden megválasztott amerikai elnök beszél a Georgia állam demokrata párti szenátorjelöltjeit, Jon Ossoffot és Raphael Warnockot támogató kampányrendezvényen a georgiai Atlantában 2021. január 4-én.
MTI/EPA/Edward M. Pio Roda

(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)

Szerdán megkezdte elnöki szolgálatát Joe Biden, az Amerikai Egyesült Államok 46. elnöke. Közhelyesen minden választás alkalmával, amikor még a politikusoknak fogalmuk sincs, mit rejtenek a szavazóurnák, olyan nyilatkozatokat szoktak közreadni, hogy bármilyen eredmény születik is, ez a nap a demokrácia ünnepe. Hiába közhelyes, és válnak monotonná, majd üressé ezek a frázisok, igazak. Sőt. Ha valóban komolyan vesszük azt, amit a demokrácia jelent, nem is vagy nemcsak a választást neveznénk a demokrácia ünnepének, hanem a megválasztott hatalom felesketésének napját. Nyilván a vesztes félnek nehéz ünnepelnie, de ez a felülemelkedés jelenthetné egy demokrácia erős alapját. Hiszen a választáson megnyilvánuló népakarat szentesül a felesküvéssel.

Lassan másfél évszázada már vége van a romantikának, a minden egészt eltörő huszadik század óta nem sikk lelkesedni politikusokért. Méregetjük azokat a véleményformálókat, akik egy-egy üggyel azonosulnak. Ritkán tételezünk fel gyermeki lelkesedést, inkább párt- vagy egyéb anyagi érdeket szimatolunk.

Általános körünkben Kölcsey „bölcs az, mindent, ki megvet” hozzáállása.

Az a hozzáállás, amit Himnuszt író költőnk a Prédikátorok könyvéből vett kölcsön. A Prédikátorok könyvét a Bibliában azonban az Énekek éneke követi. Kölcsey Ferenc pedig az egyik, ha nem a legerényesebb magyar politikusunk volt a magyar politikatörténetben, szenvedélye hazája iránt a Himnuszunkban pedig örökké ég. Nem az a bölcs, mindent ki megvet, hanem az a bölcs, aki szeret. Ő azonban gyakran elfásul, és bölcsebbnek tartaná a közönyt, mint a kereszt cipelését.

A megélt szeretetnek, irányuljon személyre vagy közösségre, van gyermeki arca, tud lelkesedni, van benne bizalom. Szent Pál gyönyörűen összefoglalta jellemzőit a Szeretethimnuszban. Örömét az igazság győzelmében leli. Ez azonban nem azt jelenti, hogy mindig búskomor, aki szeret, mert az igazság gyarló világunkban sose győz. Nem. Az igazság győzelme nem az élére vasalt hibátlan tökéletesség előtérbe kerülése, mert ilyen sose lesz, és annak nincs is köze az igazsághoz. Az igazság szerethető, de gyarló, hús-vér emberek bukdácsolásán keresztül győz a világunkban. Apró pici lépésenként. Ezek a hétköznapok kis győzelmei, nem pedig a fanfáros népünnepélyek, mégis olykor óhatatlanul megadatik az, hogy közösségileg is átélhetünk ilyen pillanatokat. Óhatatlanul, mert muszáj néha együtt átélnünk ezt az örömöt, különben nem lennénk nemzet, különben nem lenne nép, különben egyikünk sem mondhatná magáról, hogy hazaszerető polgárai vagyunk országunknak. Néha tudnunk kell meglátni szomszédunkban a honfitársat, néha fel kell, hogy szakadjon arcunkról a cinizmus maszkja, különben nem szeretjük Magyarországot, különben nem szeretjük az emberiség hatalmas nagy családját, különben nem szeretjük annak örökkön lüktető Alkotóját.

Joe Biden elnöki beiktatását egy ilyen pillanatnak tartom. Ahogy ilyen pillanatnak tartok utólag sok-sok történelmi eseményt. A rendszerváltás kevés, mégis megadatott ünnepi mozzanatait. A fal leomlását, az Unióhoz csatlakozásunkat, annak létrejöttét. Olyan kegyeleti pillanatokat, mint II. János Pál bocsánatkéréseit vagy Ferenc pápa magányos imádságát a karantén miatt üresen kongó Szent Péter téren. Számomra – és talán a zsidó népen túl sok keresztény társam számára szintén – ilyen pillanat Izrael állam kétezer év utáni újjászületése, feltámadása is. Sok-sok olyan mozzanat, amelynek rengeteg apró vagy testesebb emberi hibája volt, amelynek ezerféle történészi és millió politikai olvasata van és lesz is, mégis közösségi katarzisokat rejt.

Okkal róhatják fel nekem kritikusaim, hogy ezek a pillanatok megosztók is lehetnek, nem okoztak mindenkinek katarzist, vagy nem úgy okoztak, ez azonban nem zárja ki azt, hogy bennük valamiképp mégis az igazság moccant meg a Földön. Emlékezzünk arra, hogy szenthagyományunk szerint hányan tudtak a Messiás születéséről! Pár nincstelen pásztor, aki épp arra járt, néhány bolondnak hitt bölcs tudós, aki egy csillagot üldözött. Jászolban született, nem erkéllyel felújított márványos kolostorban. Utólag bölcsen mondjuk ezeket a jellemzőket, de a jelenben vajon észrevesszük-e? Vajon képesek vagyunk-e észrevenni?

Keresztények és konzervatívok sokasága most könnyezik, mert Biden majd betelepít, Biden majd szabadjára engedi a szabadosságot, az abortuszt, a nemváltást, és betiltja a kereszténységet. Ezzel szemben Joe Biden első elnöki beszédében Szent Ágostont idézte, az egyik legkeményebb keresztényt. Csöppet sem gondolom Bident sem kis Messiásnak, sem hibátlannak, de azt érzem, és azt remélem, hogy ezt ő is tudja magáról. Tudja, hogy a világnak nem népvezérekre, hanem békére van szüksége. Igen, lehetséges az is, hogy Trump volt az, aki nem indított háborút, és lehet, hogy Biden fog, de azt remélem, ha idáig fajul egy konfliktus, ezt nem felelőtlenül fogja majd tenni.

Biden beiktatásakor azonban nem Bident ünneplem. Biden mondott szép szavakat beszédében, amelyek lehetnek őszinték, lehetnek frázisok, ezt nem tudhatom (még). Nekem különösen tetszett az a mondata, amikor Lincolnra támaszkodva kijelentette, hogy nemzete egységbe forrasztásával akar csak a történelemkönyvekbe kerülni. Ez azonban puszta egyéni szimpátia a részemről, történelmi ünnepélyességét beiktatásának nem ebben látom. Azért tartom katartikusnak Joe Biden elnökké választását és válását, mert ebben ő épp’ mellékszereplő, és úgy érzem, ezt a mellékszereplői mivoltot ő is elfogadja. Győzelmében a normalitás győzelmét látom és ünneplem. Akkor is, ha sok normális ember szavazott ellene, és ha ezeknek a Trumpra szavazó jószándékú embereknek sok igazsága volt is.

Ronald Reagen gyermeki egyszerűséggel nevezte Amerikát a jónak, a történelmet jó és gonosz küzdelmeként láttatva. De ebben a gyermeki egyszerűsítésben akkor is van igazság, ha egy történelemtudós sosem nyilatkozna így. A történelem ugyanis valóban a jó és a gonosz küzdelme. Isten városának küzdelme és épülése, ahogy arról Szent Ágoston írt, de ez a küzdelem Isten városán belül is zajlik. Legfőképpen pedig az egyéneken belül. Csak ezért csalóka jókra és gonoszakra felosztani a történelmet, nem azért, mert ne lenne jó és gonosz. Van. Nemrég volt a doni katasztrófa évfordulója, a németek kitelepítésének emléknapja, és mindjárt itt van a holokauszt-emléknap. Van gonosz. De van jó is. Bölcs az, aki tudja, hogy benne mindkettő jelen van, és tudja azt is, hogy embertársában is. Ellenfelében is ott a jó, társában is ott a gonosz. Ebből a tudásból fakadó alázat tehet bennünket egy nemzetté, és formálhat testvériséget az emberiségből.