A hazai rock/metal színtér egyik legikonikusabb énekese, frontembere Kalapács József jó néhány hónapja egy új szerepkörben teszi próbára képességeit, és teszteli a hozzá bejelentkező vendégek fájdalomküszöbét, hiszen a koronavírus miatti koncertmentes időszakot kihasználva – egy briliáns ötletet követően – egy péceli tetoválószalonban saját kezűleg varrja fel autogramját a vállalkozó kedvűekre. Néhány héttel ezelőtt pedig egy majdani önéletrajzi könyv elkészítéséhez kérte rajongói aktivitását, hogy az Insta-oldalára feltett posztokhoz érkező személyes élmények megosztásával, vagy e-mailben elküldött sztorikkal, fotókkal segítsenek beindítani, illetve még hatékonyabbá tenni a visszaemlékezést.
- Pár hete adtad hírül, hogy önéletrajzi könyv írásába kezdtél. Honnan jött az ötlet ehhez, és miért most van itt az ideje?
- Ez a könyvet már nagyon régóta tervezem, csak mindig azzal halasztgattam, hogy majd hatvan évesen… De jövőre már annyi leszek, úgyhogy nincs mese, el kell kezdeni. (nevet) Az ötlet az enyém, de természetesen megkérdeztem a kiadómat, a H-Music igazgatóját, Hartmann Kristófot is, hogy mit szól hozzá, neki meg tetszett az elképzelés. Elkezdtünk beszélgetni, hogy mikorra kellene nekem előállni a kézirattal, hogy ez jövő május 26-ra megjelenhessen, és azt válaszolta, hogy legkésőbb decemberben. És ahogy nézegetem, hogy Rudán Joe barátomnak is mióta íródik a könyve… de én nem akarok ennyit piszmogni vele. (nevet) Az biztos, hogy ugyanazt az időt bele kell rakni, csak jóval rövidebb távon.
- És ezt te írod vagy van külső segítséged?
- Bizonyos részfeladatokra van külsősöm, de egyelőre még nem leplezném le a személyét. Nehéz ügy, mert nem akarok olyan könyvet csinálni, hogy megszülettem ekkor és itt, anyámék elváltak, stb. Nyilván valamennyit a magánéletről is csöpögtetni kell, mert sokan arra kíváncsiak. Viszont nem szeretnék senkivel sem tiszteletlen lenni, azokkal, akikkel bizonyos időszakokban együtt töltöttem az életemet, tehát olyan dolgokról nem fogok mesélni, amelyek nekik kellemetlenek lehetnének. Ezért ezeket a részeket elegánsan át fogom ugrani. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem lesznek benne szaftos részek, csak ezek majd név nélkül kerülnek megemlítésre. Nem tudom, mit bír a papír - majd a kiadó megmondja, hogy meddig lehet elmerészkedni. (nevet) Egy biztos, sztori van bőven! Aki bármikor, bármelyik rock and roll zenekar környékén akár egy kicsit is megfordult, vagy tevékenykedett a bandák körül, az tudja, hogy számos „történések” adódtak…
A külsősre meg azért van szükségem, mert nem akarom, hogy ez kizárólag egy engem magasztaló könyv legyen. Természetesen szeretnék egy nagylátószögű anyagot magamról, és ezt már az elején, hogy esetleg további emlékeket felhozzon, és azt is, hogy aki hajlandó megnyilvánulni velem kapcsolatban, az bármit mondhasson. Tehát nem akarom sehogy sem cenzúrázni, úgyhogy az esetleg kevésbé szimpatikus részek is bekerülhetnek majd.
- Akkor elvileg úgy épülne fel, hogy lenne egy veled készült átfogó interjú, aztán egy olyan rész, amit te írsz meg – akár egyedül, akár segítséggel – illetve, lesz egy olyan blokk, ahol több szereplő rólad mesél?
- Igen. És tabuk nélkül, a lehetőségekhez képest minél őszintébben.
- A rajongóktól ahhoz kértél segítséget, hogy vagy fotókkal, vagy konkrét visszaemlékezésekkel segítsenek úgymond beindítani a múltidézést.
- Így van, és elég sok mindent kaptam is már. De az semmit nem segít, ha csak egy dátumot, helyszínt ír valaki, mert erről nekem semmi nem jut eszembe. Viszont, ha leírja, hogy akkor mi történt, ami valamiért emlékezetes, abból már beugorhatnak dolgok. Például jött már olyan, hogy konkrétan meg lett nevezve egy város és egy helyszín, és hozzá lett téve, hogy ott egy évig nem lehetett heavy metal koncertet tartani a mi fellépésünk után. Na, erre így már emlékszem! Mondjuk, az tényleg egy történésben elég gazdag este volt. (nevet)
Az inspiráló koncertélményeket vagy a kalapacskonyv@gmail.com címre várom, vagy az Instagram-oldalamra, ahol hamarosan interaktív módon, élőben kezdem írni a könyvet. Még nem tudom, hogyan, de valahogyan. (nevet)
- És a tetoválás hogyan jött? Autogramot több évtizede, számtalanszor adtál már, de hogy te is üsd fel azt a páciensre, az egy vadonatúj sztori.
- Ez egy érdekes történet. Van az én Virág Kari barátom, aki nemzetközi hírű tetoválóművész. Ő olyannyira barátom, hogy napi kapcsolatban vagyunk, plusz nála, a péceli szalonjában tárolom a berendezéseimet is. De az utóbbi időben elég komolyan el kellett gondolkoznom, hogy ezekből mit adjak el, vagy mit nem, és szerintem nem én vagyok az egyetlen, aki az elmúlt egy évben hasonló problémákkal szembesült. Mondogattam neki, hogy szétpakolok mindent, lefotózom a dolgaimat, aztán meg felteszem a netre, de erre ő meg előállt azzal, hogy ha nagyon megszorulnék, akkor kisegít. Természetesen ezt nem fogadtam el, mert ennek megvan az a hátránya, hogy vissza is kell ám adni, és az valahonnan megint elveszi a pénzt… Úgyhogy poénból azt mondtam, hogy sebaj, majd szorítasz magad mellett egy kis helyet, aztán én is jövök tetoválni. Persze, csak hülyéskedtem. De neki beindította a fantáziáját, és már aznap estefelé fel is hívott, hogy benne azóta is lüktet ez a gondolat, és már ki is dolgozta a megvalósítást. Azt mondta, hogy egy viszonylag rövid idő alatt megtanít annyira tetoválni, hogy ha medvét, szarvast, sárkányt nem is, de a saját aláírásomat fel tudjam varrni, mert szerinte lenne rá igény. Hát, mondom, ez elég izgalmas, ilyen sztoriról még nem hallottam. (nevet)
- Konkrétan mennyit gondolkoztál a végső válaszon?
- Nem nagyon kellett, mert amikor legközelebb benn voltam nála a tetováló stúdióban, akkor csináltunk egy spontán bejelentkezést, afféle „piacfelmérést”. És utána nem sokkal már sorolta is nekem Kari a dátumokat. Úgyhogy eldöntött dolog volt, gyorsan el is kellett kezdeni gyakorolni, jöhettek a banánok, narancsok, műbőrök.
- Ez azért nem semmi, hiszen rajtad nincs egyetlen egy minta sem…
- Többek között azért, mert teljesen tűfóbiám van - nem engedem, hogy engem szurkáljanak. De szerencsére ezzel nem úgy vagyok, mint a tériszonnyal, mert az nálam olyan szintű, hogy az oké, hogy én nem állok a szakadék szélére, de ha mást látok ott, már attól is rosszul vagyok. Amikor például a Meteoráknál jártam, abszolút nem tudtam élvezni, pedig képeken gyönyörű. De én megálltam a legnagyobb tisztás közepén, igyekeztem minél nagyobb terpeszben, sőt, néha még a mellső lábaimat is letettem a földre, hogy még stabilabb legyek… (nevet) És forgott velem a világ, teljesen kivoltam, hogy az emberek kimennek a sziklákra, és ott nézelődnek, fotózkodnak. Ugyanezért nem vettem részt a Grand Canyon túrán, amikor az USA-ban turnéztunk az Atilla Fiai Társulat héttizedével. A többiek mind elmentek felfedező útra, én meg vártam őket egy nagy pláza-wigwamban, ott néztem óriáskivetítőkön a képeket. Úgyhogy láttam az összes szakadékot, sziklát, szurdokot, mindent, amit ők is élőben. De amikor visszajöttek, és megmutatták a saját fotóikat, videóikat, akkor megint rosszul voltam. Mondtam is nekik, hogy teljesen hülyék vagytok? Hogy fejezzük be a turnét hatan? (nevet)
- No, de várj! Egy pár napja láttam egy archív fotót rólad, ahogy egy tapolcai Pokolgép koncerten a hangfaltornyok tetején állsz…
- Ott részeg lehettem. (nevet) És ez a kép azért jó, mert felidézte azt az egész napot. Záhonyban kezdtünk, ahol hajnal kettőkor léptünk fel, vagy fejeztük be a koncertet, már nem tudom pontosan, az biztos, hogy egy fáklyás felvonulás után játszottunk. Aztán átmentünk Tapolcára, nyilván alvás nélkül, ahol összeraktuk a motyót, és délután 3-kor nyomtunk egy bulit, este pedig Rajkán léptünk színpadra. Úgyhogy elég csúnya távolságot tettünk meg egyetlen nap alatt. Amúgy ez egy május elsejei kör volt. De a mostani absztinens korszakomban – ami nem egy ortodox valami, hogy én már soha a büdös életben nem fogok meginni egy sört sem – ez a hangfalmászós mutatvány teljesen elképzelhetetlen.
- Visszatérve a tetováláshoz, kb. hány embert ékesítettél már az aláírásoddal?
- Csak saccolni tudok, nagyjából harmincat, negyvenet. De ezek a tetoválós napok mindig az én, illetve a vendég időbeosztásától függnek, valamint, hogy a stúdióban lehet-e akkor dolgozni. Nyilván most jobban ráérek hétvégenként, így legtöbbször akkor kerítünk rá sort.
- Jelenleg mennyire vagy betáblázva?
- Vannak foglalt időpontok, de ha beindul a rock and roll, akkor már nem lesz erre időm. Mert ez nem egy olyan művelet, mint amikor valaki egy koncert után jön oda hozzám, hogy, na, ide kérek egy aláírást! Rá kell készülni rendesen, de én mindig is Karcsi asszisztálásával végzem a dolgomat: megteremti a megfelelő sterilitási körülményeket, beállítja a tűvastagságot, előkészíti a festéket, intézi a stencilezést, az utólagos sterilizálást, és egy csomó mindent még… Aztán, miután ki van választva és felstencilezve a megfelelő autogram, nekem már csak annyi dolgom van, hogy elkezdjem a tetoválást.
És a szalonban már-már közönségtalálkozó jelleget öltenek ezek az események. Tetoválás közben beszélgetünk, sztorizgatunk, utána meg előkerül az énekcucc, úgyhogy kap egy kis szólókoncertet is a delikvens, de olyan is van, aki velem együtt énekel. Ilyenkor neki is be van üzemelve egy mikrofon, és akár meg is örökítheti a közös produkciót. Úgyhogy ez egy komplett csomag. (nevet)
- Ez egy elég meghatározó élmény lehet a jelentkezőknek…
- Valószínűleg. De én is nagyon élvezem, jó szívvel emlékszem vissza ezekre a bulikra. És mivel nagyon jó arcok jönnek, büszke vagyok arra, hogy ez az egész jó fényt vet az egész heavy metal közönségre, rétegre. Persze, eddig is imádtam ezt a tábort, de most, személyesen megismerve egy-egy rajongót, kicsit közelebb kerül hozzájuk az ember, mint mondjuk egy koncert utáni aláírósdinál. Itt sokkal több mindent megtudunk egymásról, nem csak nekem van sztorim, hanem esetleg neki is, megismerem mivel foglalkozik, mit csinál az illető, milyen családi kapcsolatai vannak, és egy kicsit a stílusát is.