(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)
Mikulas Dzurinda, korábbi (jobboldali) szlovák kormányfő pár hete megjelent véleménycikkében Orbán Viktort a Kreml trójai falovának nevezte. Gulyás Gergely erre a minősítésre azzal reagált, hogy Dzurinda most már Brüsszelben dolgozik, és a brüsszeli érdekek mentén nyilatkozik, nincs itt semmi látnivaló. Engem azonban a kereszténydemokrata szlovák politikus megjegyzése szíven ütött, de nem azért, mert új információval szolgált volna.
Mikulas Dzurinda akkor lett Szlovákia miniszterelnöke, amikor Magyarországot épp egy meglepően fiatal kormányfő vezette, Orbán Viktor. Nemcsak egyszerre vezették a két országot, hanem politikai ideológiát tekintve egy irányba is. Igaz, a magyar miniszterelnök pártjával akkor még épp a Liberális Internacionálé tagja volt, de hamarosan elhagyta azt az Európai Néppártért. Ezzel szemben Mikulas Dzurinda kereszténydemokrataként kezdte, kereszténydemokrata volt akkor is, miközben Orbán kollégájaként politizált, de kereszténydemokrata most is. Jelenleg valóban Brüsszelben dolgozik, ugyanis az Európai Néppárt szellemi műhelyének, a Wilfried Martens Központnak a vezetője. Az ő kormányzásának és gazdaságpolitikai fordulatának gyümölcse az, hogy a „Nyugatot” lassan nem a Lajtától, hanem az Ipolytól kell számítani.
1998 és 2002 között valóban mérsékelten jobboldali, határozottan atlantista, a Nyugathoz zárkózó politikát álmodott meg, és igyekezett megvalósítani, de jelentős és kockázatot vállaló reformok nem kötődnek a nevéhez, szemben szlovák kollégájával. Különböznek abban is, hogy Orbán 2002-ben megbukott, Dzurinda azonban újrázhatott. Soha sem fogjuk megtudni itt a viharvert Kárpát-medence árnyai között, mi lett volna Orbánból, és mi lett volna Magyarországból, ha 2002-ben a polgári kormány újrázhatott volna. Tudjuk és látjuk azonban azt, mi lett belőle így. A Kreml trójai falova, ahogy volt kollégája jellemzi. Egyetlen politikai bukás vajon elégséges magyarázat ilyen mérvű változásra?
Orbán Viktor nemrég hosszú interjút adott egy szlovák lap számára. Mielőtt rátérnénk az elmondottakra, álljunk meg, és időzzünk el azon, hogy a magyar miniszterelnök nem áll szóba saját hazája egyetlen tőle függetlenül működő orgánumával sem, de szóba áll olyan tőle független szerkesztőségekkel, amelyek az országunk határain kívül működnek. Az antidemokratikus gyakorlaton és a hazaszeretet csonkaságán túl ez a gyávaság kategóriájába is tartozik, mert Orbán csak olyan általa nem kontrollálható újságírókkal áll szóba, akik a hazai viszonyokat nem vagy csak korlátozott mértékben ismerik.
Ezzel a politikával ellentétben a szlovák sajtóorgánum kérdésére Orbán azt fejtette ki, hogy ő harcol a liberálisokkal szemben a szabadságért, akik véleményhegemóniára törekednek.
„Ma nem létezik liberális demokrácia, csak liberális nem-demokrácia. Van benne liberalizmus, de nincs benne demokrácia”
– tette még hozzá. Régi énjével harcol tehát, de ezt látjuk és tapasztaljuk is. Amit a liberalizmusról és a demokráciáról ír, az játék a szavakkal. Itthon már megszokhattuk Orbán nyilatkozataiból és a propagandából, hogy a fogalmak jelentését addig deformálják, amíg súlytalanokká válnak.
Erre a belső ellentmondásokkal terhelt kommunikációra jellemző az is, ahogy az interjúban a magyar miniszterelnök a Nyugatról beszél. Kijelenti, hogy tiszteli, de aztán olyan szidalomhalmazt tesz az első félmondatot követő „de” után, amely messze szétfeszíti a tisztelet fogalmának kereteit. A Nyugat nemcsak elvesztette vonzerejét Orbán szerint, de még azt is kijelenti róla, hogy húsz év múlva elrettentő példává válik. Az okot egyértelműen nem fejti ki, az iszlám világ terjeszkedéséről beszél, és feltehetően nem az ő és Erdogan jó barátjának számító Adnan Polatra gondol, aki a Paksi Atomerőmű kapacitásának felét kitevő napelemparkot épít hazánkban egyébként uniós pénzből.
A Nyugat Orbán szerint azért lesz elrettentő példa a magyar gyerekek számára, mert túl sok bevándorló érkezett és érkezik. Még inkább leegyszerűsítve, mert kevésbé lesz fehér. Ezt persze a magyar miniszterelnök nem mondja ki, de a körmondatokból ez következik. Európa nemzeteiről „népekként” beszél, a muszlimokat „elem”-nek nevezi. KISZ-titkárként indulva, liberálisként folytatva, polgáriként hatalomra kerülve, mostanra már a szélsőjobboldal vizein evez Orbán Viktor, aki ebben az interjúban változásait a környező világra fogja. Természetesen magáról a miniszterelnök végig kereszténydemokrataként, sőt, igazi kereszténydemokrataként beszél. Gulyás Gergely bornírt kormányinfón tett brüsszelező reakciója helyett Mikulas Dzurinda markáns véleménycikkére ebben az interjúban reagált valójában a magyar kormányfő.
Megfelelő edzettséggel természetesen legyűrhető ez a belső nyugtalanság, mégis talán pár pillanatra felsejlhetett a magyar miniszterelnök előtt az, milyen országot építhetett volna, milyen politikus, és milyen ember lehetett volna akkor, ha azon az úton marad, amelyen egyidőben Dzurindával közösen járt. Az a kisregény, amit interjú formájában a szlovákoknak Orbán tollba mondott, jó példa arra, hogyan kell a tükör kínzó látomását kiverni a fejünkből. Az én szívem fájdalmát azonban ez nem gyógyítja be, sokkal inkább fokozza: még inkább élessé teszi az ellentétet Orbán Viktor valamikori és mostani arca között.
Most, hogy már Brüsszelben az sem okoz meglepetést, amikor egyedüliként Kína érdekében vétózunk meg EU-s állásfoglalásokat, egyre nehezebb hinnem azt, hogy Orbán Viktornak a polgári konzervatív arca lenne a valódi. A Magyarországot - megszakítással - tizenötödik éve kormányzó politikus épp úgy hűtlen időlegesen vallott értékeihez, ahogy hűtlen szövetségeseihez is. Hozzá lehet hűségesnek lenni egyedül, rejtély azonban, ez mit jelent. Attól tartok ugyanis, hogy nemcsak mi nem ismerjük valódi arcát, akik egyre inkább elképedve nézzük és szenvedjük változásait, hanem saját magának sem sikerült kiderítenie, kicsoda is Orbán Viktor. Belső démonaival folytatott küzdelmének egy ország lesz a martaléka.