Lehet örömünk a politikában?

vita, beszélgetés
Pixabay

„Nincs örömünk a politikában” – nyilatkozta nemrég egy hosszú interjúban Bárdos András, amelyet Veiszer Alindának adott az ő podcastjében. A politika iránt érdeklődők és a politika iránt közömbösek számára sincs benne öröm – fejtegette tovább. Megragadott ez a megfogalmazás. Tinédzserkorom óta érdekel a politika. Napjaim jelentős részét tölti ki, ahogy őrlődöm, fáradozok miatta, de még sose jutott eszemben abban az összefüggésben, hogy öröm-e számomra. És bár Bárdos András, korábbi műsorvezető, kommunikációs szakember ezt negatív formában fogalmazta meg, mégis egy pozitív víziót vázolt föl. Lehetne a politikában öröm is? Hú, de szeretnék egy olyan országban élni!

Az elmúlt időszakban a közéleti viselkedéskultúrával kapcsolatban egy másik podcast másik, szintén a politikától pár lépéssel távolabb álló fontos közéleti szereplő véleménye is megfogott. Bojár Gáboré, aki a Central European Affairs podcastjében Kész Zoltán kérdéseire válaszolva arról beszélt, hogy ő a politika kritikus fogyasztója, amellyel azt igyekszik elősegíteni, hogy annak minősége folyamatosan fejlődjön. Igazi polgári hozzáállás, ahogy Bárdosé is. Mindkét megközelítés mentes a szekértábor szurkolói logikájától.

A szurkolói B-középnek ritkán fontos az, hogy milyen színvonalú a meccs maga. Élvezhető-e. Egyetlen szempont számít, a kilencvenedik perc végén eggyel több szám szerepeljen csapata neve mellett. Ahhoz már nemcsak a csapatot, hanem a futballt magát is szeretni kell, hogy ne csak az eredmény számítson bármi áron. Másfajta szurkoló az, aki gyönyörködni is akar a 90 perc alatt, élvezve a játékot, és másfajta szurkoló az, aki felől a lépét is le lehet rúgni az ellenfél játékosának, mindegy, hogy Eriksen épp haldoklik, csak menjen már a meccs, kit érdekel, hogy fantáziátlan a csapat, csak szerezzen gólt és bekkeljen.

A párhuzam sántít, hiszen a szofisztikáltabb szurkolói mentalitás nem befolyásolja a csapat játékát. De épp ezért bátorító is ez a focis hasonlat, mert rávilágít arra, hogy mi, mint az ország polgárai, messze többek vagyunk lelkes szurkolóknál. Arra vagyunk hivatva, hogy a politika kritikus fogyasztói legyünk, ne pedig kritikátlan szurkolói. A kritikus fogyasztó nem marad csöndben, ha sajátjai rossz fát tesznek a tűzre, hanem akkor kritizál csak igazán, mert szívügye sajátjai teljesítményének a minősége is. A kritikus fogyasztónak a cél sosem szentesítheti az eszközt, mert a cél részben maga az út is. Ahogy Bárdos András fölvetette, örömet is akar találni a politikában.

Ki miféle örömöt tud találni ma a magyar politikában? Miféle eltorzult alkat kellene ahhoz, hogy ma találjon? Most természetesen túlzok, mert ha soha semmilyen örömöm nem származott volna még belőle, rég abbahagytam volna én is, mégis szenvedéllyel vetem magam bele újra és újra. Igaz, én a másik véglet vagyok. Vallásos lelkülettel politizálok, ami mindig veszélyes, én ugyanakkor nem egyik vagy másik oldal mellett vagyok ennyire elkötelezett, hanem meggyőződésem szerint az egész ország sorsa mellett. Ha térdig gázolok is a gyalázkodó reakciókban, ha semmi hasznát sem látom a fáradozásomnak, akkor is újra nekilendülök, mert kötelességemnek érzem. Ez, a talán még jó értelemben vett fanatizmus nem kell, hogy minden polgárt jellemezzen, mert mindenkinek más a hivatása. Fontos azonban emlékeztetni saját magamat is arra, amit Bárdos András felvetett, hogy öröm-e nekem a politika. Ha nem az, teszek azért, hogy az legyen? Vagy én is hozzájárulok inkább ahhoz, hogy a közélet visszataszító képet mutasson ma Magyarországon? Mégis mibe és miért ölöm bele magam ennyire?

Milyen volna az a belpolitikai klíma, ami örömet okozhatna? Ez nem feltétlenül szubjektív. Ahogy azt is meg tudjuk fogalmazni, mert érezzük, melyik labdarúgó-mérkőzés az, amelyet egyik csapatnak sem szurkolva is élvezettel néznénk, ugyanúgy arról is lehet fogalmunk, milyen közélet volna az, amiből örömünk származna. Egy ilyen politikai közegben fontosak volnának a tartalmi kérdések, sőt, azok volnának a legfontosabbak. A bűnöknek, hibáknak volnának következményeik. A másik személyének tisztelete nemzeti minimum volna. A vitákban a tetteket és nem a személyt magát bírálnánk. Elfogadnánk azt, hogy másfajta véleménnyel, másfajta világlátással is lehet ugyanannyira szeretni a hazát. Ezeknek az irányelveknek megfelelve, El Clásico volna minden politikai vita. Izgalmas volna politikai döntéseket elemző cikkeket olvasni. Könnyen járna sikerélménnyel a kis, hétköznapi aktivizmus is.

Ahhoz, hogy valaha is erre a közéleti színvonalra eljussunk, kell a kritikus polgári attitűd. Megkövetelni a politikusainktól a magas erkölcsi és tartalmi színvonalat. Először azt azonban nem a politikusoktól kell elvárni, hanem magunkon kell kezdeni. Izgalmas kihívás, egy szemléletváltás kell hozzá. Fel kell vetni önmagunknak azt a kérdést, hogy örömét lelheti-e más abban, ahogy én részt veszek a közéletben? Úgy fogalmazni meg politikai véleményünket, úgy belefolyni a közéleti folyamatokba, hogy azt „jó mulatság” lehessen fogyasztani. Lássunk hozzá, előttünk egy nemzetnek sorsa áll!