(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)
A magyar gyermekek szexuális nevelése kizárólag a szülők joga – ennyi a magyar kormány egymondatos állásfoglalása, ami szokás szerint csak addig hangzik jól, amíg az ember el nem kezd gondolkodni. Tegnap is elmondták, ma is elmondták, és a választásokig még sokszor el fogják mondani, utána majd az eredménytől függetlenül hirtelen abba fogják hagyni.
Hiszen a jelenlegi, homofób kampány is csak egy grammérlegen kiszámolt politikai húzás, ami azokat a megalkuvó, meleg fideszes és KDNP-s politikusokat is magával rántja, akik kénytelenek napi szinten részt venni az ellenük is szóló hangulatkeltésben. De ez mindig ilyen: nincs háború, ahol a bűnösök és az elnyomottak között ne lenne kapcsolat. A hatalom, az hatalom.
Pedig már maga az üzenet is téves: nevelés, ami kizárólag a szülő joga. Mintha a gyerek nem egy önálló, saját jogokkal rendelkező állampolgár lenne, akinek szüksége van a külső környezet védelmező és tanító ingereire, hanem egy tárgy, amit a szülő úgy formál, ahogy akar. Szexuálisan is, és normák szempontjából is.
Aki nem akar magának hazudni, az pontosan tudja, hogy a szexuális felvilágosítás mint olyan, nem a homoszexualitás propagálásáról szól, hanem legdurvább esetben is arról, hogy elmagyarázzák, mi az. És talán azt is, hogy ezért nem kell bántani senkit, mert azzal csak azt érjük el, hogy végső esetben öngyilkos lesz. Ahogyan sokan azok lettek. Nem a Pride-on, rózsaszín kereszttel a nyakukban, mint ahogy könnyű elképzelni a lelket könnyítő áldozathibáztatás receptjét követve. Hanem sötétben, egyedül, egy vasúti töltésen.
A szülői jog, mint fogalom teljesen értelmezhetetlen és téves, ha csak előjogként közelítjük meg. A magyar kormány pedig ezt teszi az egymondatos világképével, ráadásul súlyos hibát vétve nem tesz különbséget az egészséges környezetet biztosító családok, és a gyermeket eltérő szinten, de veszélyeztető családok között.
Mert kizárt, hogy egy súlyos függőségektől szenvedő, mélyen depressziós, bántalmazó, vagy egyszerűen végtelenül primitív szülői közegben – amit nem szerencsétlen gyermek választott magának – olyan szülői oktatás történjen akár a szexualitásról - vagy mondjuk ki, bármiről a világon -, amivel a gyermek több lesz. Dehogy lesz. Még azt sem fogja érteni, hogy a lába közé nyúlkáló rokon éppen olyat csinál, amit nem kéne. Merthogy senki nem mondta el neki, mert a szülőnek kínos lett volna, vagy eszébe sem jutott ezzel foglalkozni. Ilyen is van.
Többek között a szülők kiegészítésére, támogatására, vagy akár részleges pótlására valók a pedagógusok, a szociális szakemberek, a pszichológusok. Ők azok, akik egy megfelelő szociális védőhálóban megfogják azoknak a gyermekeknek a kezét is, akiken száz méterről látszik, hogy nem kaptak otthon érdemes tanítást. És nem csak szexualitásról van szó, hanem tényleg mindenről: hány olyan halmozottan hátrányos helyzetű család van, ahol még a kézmosást is külső szakemberek viszik be a gyerekek életébe? Vagy azt, hogy mi az a magántulajdon, az empátia, a normák világa? Vagy, ami már tényleg nem pénzkérdés, hogy lehet mosolyogni is a gyerekre, nem csak rángatni a kezét? A kérdéseire pedig tanító válaszokat adni ahelyett, hogy „mert csak”?
Persze, politikailag mindig könnyebb lesz azt mondani a választóknak, hogy övék a döntés, mi nem szólunk bele semmibe. Aztán olyan is lesz a társadalom. Nincsenek véletlenek.
De mit érthet ebből egy olyan ember, aki talán a saját gyermekével sem képes szembenézni?