Ki ne érezné csodának, hogy egy esős, álmos délelőttön elindul néhány fiatal, javarészt huszonéves srác Pest utcáin, hogy aztán néhány órával később egy tízezres tömegnek beszélhessenek a Múzeum kertben, aztán kinyomtassanak egy cenzúra által még csak nem is láttamozott verset és egy követeléssort, amelyet estére el is fogadtatnak a huszonnégy órával korábban még élet és halál urának számító Helytartótanáccsal, amely ekkor már "sápadt vala és rettegni méltóztatott". Ki ne sorolta volna a megmagyarázhatatlan misztériumok sorába, hogy fél évvel később egy három évszázada saját haderővel nem bíró ország hetek alatt felállítja a Honvédséget, úrrá lesz a minden szegletében kirobbanó nemzetiségi lázadásokon, egy év múlva pedig szégyenletes vereséget mér Európa egyik legerősebb hadseregére. Igen, ezek csodák voltak.
De az igazi varázslat nem a pesti utcán, és nem is a csatatereken zajlott – hanem a lelkekben. Az igazi győzelmet nem a Helytartótanács, nem Jellasics, Puchner, vagy Windisch-Grätz felett aratták a magyarok - hanem önmaguk felett.
Mert mindahhoz, ami márciusban Pesten, szeptemberben Pákozdnál, februárban Erdélyben, aztán a dicsőséges tavaszi hadjárat során történt, kellett egy mindegyiknél nagyobb csoda: a nemzeti összefogás. Százhetven év távlatából hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ez akkor evidencia volt. Holott egy évvel a forradalom előtt Magyarország messzebb volt az egységtől, mint valaha. A reformkor nagy nemzedékének egy része a két évtizedes küzdelem, különösen az 1843-44-es országgyűlési kudarc nyomán elfáradt, a többiek között pedig napról napra nőttek a világnézeti, mentalitásbeli, és generációs árkok. Széchenyi rémülten kárhoztatta a lélekben már szabadságharcra (de még véletlenül sem forradalomra) készülő Kossuthot, akit Deák próbált, hol támogatva, hol elkeseredetten vitatkozva visszafogni. A nemzeti szuverenitás hívei a vármegyék autonómiájában találtak fedezéket a bécsi központosító törekvésekkel szemben, közben a centralisták már múzeumba rakták volna az egész, általuk korhadtnak, elmaradottnak tartott vármegyei rendszert. S közben a pesti kávéházakban egyre hangosabbak voltak azok a fiatalok, akik mindannyiukat tehetetlen, gyáva szócséplőknek tartották, és várták az egész rendszert elsöprő nagy forradalmat.
Így érkezett el 1847 március 15-e, amelyről szinte soha nem emlékezünk meg, holott valószzínűleg fontosabb volt, mint az egy esztendővel későbbi. Ekkor alakult meg a változást akarók tucatnyi csoportjából, frakciójából és klubjából az Ellenzéki Párt.
A zászlóbontásnál egy lobogó alá sorakozott Kossuth és Eötvös József, aki az egyesült ellenzék közös lapjául ajánlotta fel azt a Pesti Hírlapot, amelyet három évvel azelőtt csavart ki Kossuth kezéből. Ott volt Batthyány és Petőfi is, aki gyanús, ingadozó arisztokratának tartotta az előbbit. Egy táborba szálltak a vármegyék jogait foggal-körömmel védő municipalisták és a centralisták, akik ekkor már évek óta ekézték egymást a sajtóban.
Ennél ingatagabb, összetákoltabb szövetséget régen látott az országgyűlésnek otthont adó királyi kamarai palota – és mégis ekkor, ezekkel a tétova, gyanakvó kézfogásokkal kezdődött minden, amire ma olyan büszkén emlékezünk.
Ez az Ellenzéki Párt nyerte meg az 1847-es választásokat, ez adta meg azt a többséget, amely a márciusi ifjak követeléseit törvényekké emelte, amely az előző negyed század vágyait, álmait és céljait valósággá tudta tenni.
A csoda pedig '48 tavaszán teljesedik ki igazán. Amikor az első felelős kormányba nem csak az ellenzék vezéralakjai, de a tőlük eddigre már jócskán eltávolodó Széchenyi, és legnagyobb politikai ellenfelük, a Konzervatív Párt egyik vezetője, Esterházy Pál herceg is bekerül. Minden idők talán legnagyszerűbb magyar kabinetje áll ekkor fel, amely soha nem jöhetett volna létre, ha az ország politikai elitje nem lett volna képes az előtt és az óta is példátlan önmérsékletre és alázatra.
A polgári, jogállami, szuverén Magyarország megteremtésére sajnos csak néhány békés hónap jut a véres háború kirobbanása előtt. De ez is bőven elegendő arra, hogy a világnézeti és programkülönbségek felszínre törjenek. Lázas, még személyeskedésektől sem mentes viták zajlanak a Redout koncerttermében, ahol az első népképviseleti országgyűlés tanácskozik. A törvényes rend fenntartását létszügségletnek tartó Kossuth egy ingerült pillanatában (és ebből neki nem volt kevés) akasztófával fenyegeti meg a számára túl izgága pesti ifjakat.
Ám amikor a horizonton sűrűsödni kezdtek a viharfellegek, újabb csoda történik.
Kossuth július 11-én feldúlva és szorongva megy fel a szószékre, hogy kétszázezer katonát, és – ami már ekkor is a legnehezebb ügy volt – ennek anyagi fedezetét kérje az ádáz vitáktól szaggatott, egymással küzdő frakciókra szakadt Országgyűléstől. Nehéz, bonyolult alkudozásokra, gyötrelmes győzködésre készülve, messze nem meggyőződve, inkább csak reménykedve mondja:
„Lehetetlen nem hinnem, lehetetlen nem meggyőződve lennem, hogy bármiben különbözzenek is a vélemények e házban, a haza szent szeretete, a haza becsületének, a haza önállásának, a haza szabadságának oly érzete, hogy azért utolsó csepp vérét is kész a ház feladni: ez mindnyájunkkal közös. (…) Azért minden balmagyarázatok kikerülése végett egyenesen, ünnepélyesen kérem, midőn azt mondom, hogy adja meg a képviselőház a 200 000 főnyi katonát s az erre szükséges pénzerőnek előteremtését.”
És akkor felugrik a kormány egyik legádázabb kritikusa, Nyáry Pál, és elkiáltja magát: "Megadjuk!" Pillanatok alatt pattan fel a szélbaltól a kőkemény konzervatívokig, a királynak tett esküjükhöz ragaszkodóktól a legforradalmibb republikánusokig mindenki, és orkánként zúg az egész terem: "Megadjuk!" A csoda ismét megtörténik, Kossuth pedig megrendülten zárja rövidre szavait:
"Ezt akartam kérni, de önök felállottak; s én leborulok e nemzet nagysága előtt, s csak azt mondom: annyi energiát a kivitelben, mint amennyi hazafiúságot tapasztaltam a megajánlásban, s Magyarországot a poklok kapui sem fogják megdönteni!"
E nagyszerű kor vezéralakjai pénztárcánkban, a bankókra nyomtatva, vagy az osztálytermek falára kiakasztva remekül megférnek egymás mellett. A valóságban azonban nagyon sokfélét akartak, nagyok sokféle módon. Küzdöttek, vitatkoztak, olykor bizony még átkozódtak is. És amikor a történelem ébresztőórája megcsörrent, nem azért fogtak össze, mert hirtelen megbékéltek egymással vagy feladták volna elveiket.
Hanem azért, mert a legádázabb pártharcok közepette sem tudták annyira utálni egymást, mint, amennyire féltették a nemzetet. Nem egymást szerették, hanem a hazájukat.
Ha mi, kései utódok csak negyedannyira lennénk képesek felülemelkedni a bálványokká szentelt ideológiáinkon, falakká emelt előítéleteinken és makacsul dédelgetett sérelmeinken, ha képesek lennénk csak egy percre leborulni a nemzet nagysága előtt, akkor valóban büszkén, és nem röstellkedve emlékezhetnénk '48-49 hőseire.
2019 március idusán még nagyon-nagyon messze vagyunk ettől. Ideje hozzá látni a munkához, mert ama poklok kapui régen voltak ilyen közel hozzá, hogy megdöntsék Magyarországot. Őseink legalább megpróbálták, hogy keresztbe tegyenek az Ördög tervének – mi sem adhatjuk alább.