Ahhoz, hogy 1956 Magyarországán életszerűvé válhasson egy heves tüntetés a Magyar Rádió épülete előtt, szovjet politikai feszültségekre is szükség volt. Nyikita Szergejevics Hruscsov, a Szovjetunió Kommunista Pártjának első titkára ’56 februárjában egy zárt körben előadott beszámolójában a sztálini rendszert bírálta, egyben szakítani kívánt azzal az irányvonallal, ami minden erejével a következő, III. világháborúra készült. Eközben Magyarországon is változások történtek, júliusban szovjet nyomásra lemondott a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) első titkári posztjáról Rákosi Mátyás, és a Szovjetunióba távozott, ahonnan vissza sem tért. Utódja Gerő Ernő lett. A politikai feszültségek az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) berkeit sem kímélték, ráadásul ekkoriban a Magyar Néphadseregből is hatezer katonát akartak leszerelni. A közhangulatot pedig jelentősen megalapozta Rajk László és társainak október 6-i újratemetése, ami után az egyetemisták a Batthyány-örökmécsesnél tüntettek, rendszerellenes hangulatban.
A szűkebben vett kül- és belpolitikai átrendeződések közepette alakult meg 1956. október 16-án a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége (MEFESZ), amit néhány napon belül már több ezer hallgató támogatott, részben azért, mert országos szinten csatlakoztak hozzá más egyetemek diákgyűlései is.
A MEFESZ célja így hangzott:
"A szövetség célja, hogy az egyetemekről és főiskolákról kikerülő ifjúság, mely a nemzet agyát van hivatva képviselni, ne közönyös passzív tömeg, ne gyáva, gerinctelen és önző réteg legyen, hanem népéért, hazájáért, boldogabb jövőnkért harcoló bátor, lelkes sereg. Ne riadjon vissza az igaz szó kimondásától, hanem képzettségével, tudásával, tehetségével népünket, hazánkat szolgálja."
Itt, Szegeden alkották meg október 20-án a későbbi 16 pont gerincét is, melyek ekkor még sokkal inkább szóltak a felsőoktatás reformjáról, mintsem szovjetellenes és szabadságpárti követelésekről. Többek között arra is kitértek, hogy – milyen aktuális lehetne most is- a hallgatóknak túl drágák a lakhatási lehetőségeik, és ebbe be kell avatkozni.
Ez vezetett ahhoz, hogy október 22-én már a korábbinál radikálisabb, politikai változásokat is követelő 16 pontot megszavazták, majd ennek szellemében október 23-ra békés tüntetést szerveztek Bem József szobrához, ami eredetileg a lengyel néppel való szolidaritást szolgálta volna a poznańi munkásfelkelés után.
Nagyításhoz katt a képre:
Október 23-án a tömeg a vártnál nagyobb és gyorsabban növekvő volt, a szervezésben résztvevők szórólapokat vittek a gyárakba, hívták a munkásokat, diákokat, igazából bárkit, akit csak lehetett. A pártvezetés előbb reflexből tiltja, majd végül hosszas viták után inkább engedélyezi a gyűlést: 12:53-kor bemondják a tiltást a rádióban, 13:15-kor ezt megismétlik, majd 14:23-kor végül feloldják a gyülekezési tilalmat, olyannyira, hogy a tüntetésen még a Magyar Rádió dolgozói is engedéllyel vehettek részt. Azt is bemondták, hogy este Gerő Ernő beszédet fog mondani a rádióban, ami fontos volt a tiltakozások későbbi útjára nézve.
Eközben a Magyar Rádió épületénél a tömeg hiába követelte a 16 pont beolvasását. Néha megtagadták vagy későbbre ígérték, de egy alkalommal megpróbálták átverni a diákokat azzal, hogy egy működésképtelen közvetítőkocsiban beolvashatták a pontokat. A trükk nem jött be, mert az emberek a lakások ablakaiba kitett rádiókból hallgatták az adást, és nyilvánvalóvá vált, hogy ami a kocsiban elhangzott, valójában a rádióig már nem jutott el.
Végig tudták, hogy a rádió egy gyenge pont
Az épületet alapesetben egy húsz fős ÁVH-s csoport biztosította, de azt az első pillanattól kezdve tudni lehetett, hogy a rádió valójában védhetetlen. Védelmi tervük ugyan volt, de
mindenki tisztában volt azzal, hogy a rádiót erőszakos támadás esetén belülről megvédeni nem lehet, tekintettel például arra, hogy olyan közel vannak az utcák, hogy gyakorlatilag be lehet látni a stúdiókba, vagy be lehet dobni valamit. Tehát a rádió csak úgy biztosítható, ha a környező épületeket is védik
– magyarázta Göncz Balázs.
A tömeget jól szemlélteti a visszaemlékezés, miszerint a Piliscsabáról Budapestre vezényelt Solymosi János alezredes és katonái egyszerűen elakadtak a tömegben. Érdekesség egyébként, és a nehéz védhetőséget is mutatja, hogy a rádió épületét bár jellemzően a Bródy Sándor utcához kötik, valójában egy épületegyüttesről, egy egész blokkról volt szó. Más kérdés, hogy amint a helyzet fokozódott, a közvetítést átkapcsolták a parlamentbe, tehát a harcok ilyen szempontból nem vezethettek eredményre.
Érdekes részlet az is, hogy miként a rádiónál egyre nagyobb volt a nyomás, a tömegben pedig egyre több lyukas zászló jelent meg, ettől a bent lévők megijedtek, és a pincéből elkezdték felhordani a maradék nem vörös, de nem is Rákosi-címeres zászlókat, hogy kitegyék az ablakokba. Azért kellett „sima” zászlót találni, mert kivágni még nem merték a címert belőle, elvégre a helyzet durvult, de ekkor még nem történt lényeges összetűzés.
Gerő rossz taktikát választott
A tömeg végül Gerő Ernő első titkár este 8 órai rádióbeszédénél veszítette el a türelmét, ebben ugyanis a pillanatra megengedőnek tűnő hatalom taktikát váltott, és Gerő sovinisztának, nacionalistának és antiszemitának állította be a tüntetést, illetve elzárkózott minden követelés teljesítésétől.
Részlet Gerő Ernő beszédéből, 1956. október 23-án a Magyar Rádióban
Mindez olaj volt a tűzre, és a rádiónál a korábban átverésre használt rossz közvetítőkocsit faltörő kosként használva próbálták betörni a kaput a tüntetők. Innen már nem kellett sok, és eldördült az első lövés is. A mai álláspont szerint –hiszen évtizedeken át az ellenkezőjét állították- az államvédelmisek lőttek először a tömegbe, valamikor 20:30 körül, de mindenképpen nyolcórai Gerő-beszéd után.
Az első lövéseket követően kapualj-harc indult, az államvédelmisek pedig még a kiérkező rendőrökre és katonákra is rálőttek: jellemző volt, hogy a pártkatonák sem a rendőrségben, sem a hadseregben nem bíztak feltétlenül, bár ezt a később történtekből láthatjuk, hogy okkal is tették, hiszen sokan segítették közülük a felkelést akár harcolva, akár fegyverellátással. Az ÁVH emberei erősítést kaptak, egy harminc fős fegyveres egység próbálta kiüríteni a Bródy Sándor utcát, próbálkozásuknak mindkét oldalon több halálos áldozata volt. Mindeközben kevesebb információ van arról, hogy kik voltak, mennyien voltak, és mi lett a sorsuk azoknak a civil államvédelmiseknek, akiknek feladata a pártközponttal való kapcsolattartás volt.
Az ÁVH-val ellentétben a hadsereg katonái nem kaptak tűzparancsot, Solymosi János parancsnok többször el is mondta a tüntetőknek, hogy nem fognak a saját népükre lőni. Egy alkalommal a bizalmatlan tömegnek így beszélt:
„Emberek! Én is csepeli munkás voltam, nyugodjanak meg, nem fogok a népre lövetni!”
Később, 23 óra után a katonák azt a parancsot kapták, hogy oda lőjenek, ahonnan lőnek rájuk: ez a valóságban úgy nézett ki, hogy már-már mindenki lőtt mindenkit, de az biztos, hogy a katonák leginkább a rájuk tüzet nyitó ÁVH-sok ellen harcoltak, ez jól lekövethető volt az épületek sérüléseiből. A tűzpárbaj hajnalra ért véget, ekkor megérkezett a szovjet harckocsis erősítés, és több épületet is szétlőttek többek között a közeli Astorián is.
A rádiónál kitört harcok áldozatairól máig ellentmondásosak az információk, de azt ma már cáfolják, hogy az épület elfoglalása után mészárlás történt volna, csupán néhány karhatalmista holttestét azonosították.
Derült égből villámcsapás?
Azt ismerjük, hogy a részben a rádió ostroma alatt, részben utána kialakuló felkelői csoportok milyen harcokat vívtak, az azonban továbbra is rendszeresen felmerülő kérdés, hogy a rádiónál történtek spontán népharagból, vagy a szocialista hatalom túltolt provokációjából eredtek-e. Számos történetet, visszaemlékezést lehet hallani arról, hogy már napokkal a forradalom kitörése előtt jelentős szovjet haderő közeledett a magyar határhoz, egyes részeik már az országon belül állomásoztak. És bár a szabadságért vívott harcok értékéből ugyan semmit nem von le, de könnyen elképzelhető, hogy a pártnak érdekében állt kiprovokálni egy kisebb lázadást, amit példás erővel elfojt, így bizonyítva a szovjet politikai elitnek stabilitását és lojalitását.
Ennek kapcsán Göncz Balázs is megjegyezte, hogy a rádióostrom ügyét, noha az egy jelentős momentum volt az események sorában, a későbbi elszámoltatások során messze nem vizsgálták olyan elánnal a bíróságokon, mint más felkelőcsoportok tevékenységeit.
Az viszont biztos, hogy az ostrom előtti napokban már „benne volt a levegőben” a kommunistaellenes hangulat. Az egyik visszaemlékezés állítja, hogy már október 20-án az egyik villamoson utazva néhány diák felállt, spontán elkezdte szavalni a Nemzeti dalt, ehhez pedig a refrénnél az összes többi utas csatlakozott. Tehát az bizonyos, hogy október 23-hoz már „csak egy szikra kellett”, és ezt részben Gerő Ernő „bicskanyitogató” rádióbeszéde hozta el.
A győztes forradalmat, ami alapjaiban rengette meg a hazai szocialista rezsimet és a Szovjetuniónak is nagy pofont jelentett, november 4-én hajnali 4:15-kor indított támadásával taposta el a világháborús szintű haderőt felvonultató Vörös Hadsereg. Az azonban máig tanulságos, hogy néhány hónap alatt milyen közhangulat bontakozhat ki egy elnyomó hatalommal szemben, főleg akkor, ha előszeretettel provokálja a népet, élükön a diáksággal.