A klímaváltozás nem egy jövőbeli esemény, hanem a mindennapjaink része, talán ezt már mindenki elismeri. Azonban a leckét ezzel még nem fejeztük be. A kétrészes interjúból kiderül, hogy ellentmondásokkal teli, bonyolult világunknak mindössze kb. tizenöt esztendője maradt az átállásra, és hogy az alkalmazkodás kifejezés egy baljós jelentéstöbblettel gazdagodik.
Az interjúnk első részét az MTVSZ által kidolgozott klímatörvénynél fejeztük be, mint láthattuk, hazánkban a fosszilis-energiahordozók felhasználásának fokozatos csökkentése nem egy megvalósíthatatlan elképzelés, ugyanakkkor a párizsi klímacsúcs kapcsán globális kérdések is felmerülnek.
Mit várjunk Párizstól?
Botár Alexa: Az ENSZ párizsi klímacsúcsa kapcsán egy kibocsátási küszöböt, (’sapkát’, cap) kellene meghatározni, és azt folyamatosan csökkenteni. S, hogy mi a klímacsúcs tétje? Egy olyan, lehetőleg kötelező érvényű megállapodásra kell jutni, amely egyszerre vonatkozik - a közös felelősségvállalás mentén - a fejlődő és a fejlett országokra, és amely konkrétan megfogalmazza a kibocsátás csökkentésének menetrendjét 2020 és 2030 között.
Azonban a buktatók már most is érzékelhetőek, hiszen a gyorsan fejlődő országok nem szeretnék, ha meghatároznák számukra, hogyan fejlődjenek klímabarát módon, míg a gazdagabb államok nagyja még nem vállalt elég finanszírozást az alkalmazkodást elősegítő projektekre. Azzal viszont minden szereplő egyetért, hogy a Kiotói Jegyzőkönyvhöz képest jóval nagyobb vállalásokat kell letenni az asztalra.
Ugyanakkor már nem elegendő, ha minden ország csak a saját kibocsátás-csökkentésével foglalkozik. Hiszen ma már nemcsak a megelőzésen, hanem az alkalmazkodáson is hangsúly van. A klímaváltozás elkerülhetetlen súlyos hatásai, aszályok, árvizek, pont leginkább a fejlődő országokat sújtják, holott ők tehetnek erről a legkevésbé. Tehát nemcsak elsősorban százalékokról, és gigatonnákról kell beszélni, hanem segítséget kell nyújtani a klímabarát átállásban a fejlődő országoknak, és ez az a szerepvállalás, amit a fejlettek egyelőre alulterveztek/minimalizálnának.
Öntől is megkérdezem, milyen következményekkel jár, ha elmarad a megállapodás Párizsban?
B.A.: Aggasztó, de az országok (körülbelül 180) jelenlegi vállalása alapján 3-4 Celsius fokos globális átlaghőmérséklet növekedés várható, ami azért problémás, mert az ENSZ tudósok testülete és a klímapolitikusok szerint 2 Celsius fokos átlaghőmérséklet-emelkedésnél már elérjük a kritikus szintet. Azonban, azt már ritkábban teszik hozzá, hogy ennél is már csak mindössze 50 százalék az esélye annak, hogy elkerüljük klímánk visszafordíthatatlan megváltozását. Ahhoz, hogy elkerüljük a nagyobb kockázatot, még 1,5 Celsius foknál muszáj lenne megállítani a felmelegedést.
Azonban a jelenlegi vállalások, egyes helyeken, a korábbi szinthez képest még emelkedést is jelentenek, miközben 2050-re globális szinten kibocsátásmentessé kellene válni. Ehhez 2030-ra körülbelül 80 százalékos csökkentés szükséges a fejlett országokban (1990-hez képest), amitől nagyon messze vagyunk.
Minél tovább húzzuk az időt, annál meredekebb íven lehet majd csak korrigálni a pályát. Magyarország a klímaváltozásra különösen érzékeny terület, hazánkban a globális átlagnál is nagyobb az átlaghőmérséklet-emelkedés.
Mennyi időnk maradt?
B.A.: Nem véletlen, hogy mind az Agenda, mind pedig a klímacsúcs 2030-as céldátummal számol, addigra ugyanis nagyjából eldől, hogy milyen pályát fog befutni az emberiség. Ha addig nem sikerül letörni a kibocsátásokat, akkor nagyon nagy kihívás elé állítjuk a bolygót és magunkat.
Ezért fontos Párizs, ugyanakkor ez még nem az utolsó szalmaszál, hanem remélhetőleg egy fontos lépés egy folyamatban, amely során olyan méltányos megállapodás születik, amely elismeri a klímaváltozás káros hatásait leginkább elszenvedő fejlődő országokat, valamint segítséget nyújt nekik az alkalmazkodásban, és a klímabarát fejlődésben. Elkerülhetetlen a globális energiaforradalom, hogy kivezessük a fosszilis energia támogatását, és fokozatosan áttérjünk egy energia-hatékony gazdasági modellre.
Sajnos a döntéshozók egy lépéssel a tudományos világ mögött járnak, hiába a számtalan forgatókönyv, figyelmeztetés; a politikai akarat hiányzik. Eközben a közösségek élen járnak a klímavédelemben. A tudatosan gondolkodó civilek már évtizedek óta viszik az éghajlatvédelmi cselekvéseket. Erről szólt az „Üzenj Te is a párizsi klímacsúcsra!” kampányunk is. A döntéshozóknak ezt a folyamatot is kellene támogatni.
Éger Ákos: Persze élhetünk tovább abban a tévképzetben, hogy bármit megtehetünk következmények nélkül, és ezt jól példázza a világ jelenlegi állapota. A menekültválság is ennek bizonyítéka; a Szíriát sújtó három éven keresztül tartó szárazság a határokon belül már elindított egy másfélmilliós menekülthullámot. Azzal dőlt el az első dominó, hogy ezek az emberek a városokba kényszerültek.
Ezzel együtt a közel-keleti régióban folyamatosan nő a populáció: például Szíriában 1960-ban még 5 millióan, most pedig már 20 millión élnek, miközben a legtöbb vízhiányos ország is ebben a térségben található. A természeti erőforrások korlátossága már magában hordozza a konfliktushelyzeteket, aminek szintén tapasztalhatjuk a nyomait.
Nem élhet mindenki nyugati színvonalon, miközben a hozzánk érkező menekültek elhiszik, hogy fenntartható ez a mértéktelen fogyasztás. Fel kell számolni a fejlődő országokra jellemző bérrabszolgaságot, és biztosítani kell a helyi közösségek számára a természeti erőforrásokhoz való hozzáférést. Mindennek az alapja az oktatás, azonban abból jelenleg teljesen hiányzik a rendszerszemlélet.
B.A.: Kettőezer-harmincig már látványos jelei lesznek a klímaváltozásnak. Az emberiséget érő arculcsapások viszont majd kikényszerítik a döntéshozókból az érdemi cselekvést. Akkor már nem lehet kis játszmákba belemenni.
A kérdés, hogy onnan még visszafordulhatunk-e?
B.A.: Mint mondtam, 1,5 Celsius fokról bizonyosan, 2 fokról 50-50 százalék az esély. Vajon az aszályok és hőhullámok okozta társadalmi nyomás mikor fogja a döntéshozókat visszafordítani? Vajon mikor lesz kellő hatással mindez a rendszerre?
Sokkal nagyobb mértékű nemzetközi fellépésre számíthatunk a jövőben, de azt most még senki nem tudja megmondani, hogy ez idejében megtörténik-e. Mi legalábbis az energia-átálláson dolgozunk. Igyekszem bizakodni.