Születésének napjáról pontos adatokat senki nem tud, mivel ekkoriban a nagy gyermekhalandóság miatt csak a keresztelés időpontját jegyezték fel, és mivel ez április 26-ára esett, születését 23-ára teszik. A nagy emberek élete gyakran mutat érdekes világméretű, már-már mondhatni „kozmikus” összecsengéseket. Shakespeare, aki nevével hazájának, Angliának értékét nem kis mértékben növelte, éppen április 23-án született – és! – április 23-án halt is meg, amely nap éppen Anglia védőszentjének, Szent Györgynek ünnepe.
Arról, hogy Shakespeare vallásos, istenhívő volt-e, információi nincsenek az életrajzíróknak. De ilyen címke talán szükségtelen is egy olyan karakter megítéléséhez, mint amilyen e nagy drámaíró volt. A lelki érzékenység, a finomra hangolt világ- és emberszemlélet, amelyet művei sugallnak, (mondhatjuk) maga az istenhit.
És ha ő maga mondja a VIII. szonettben– „Szövegtelen dal, s dús egysége csak/ Azt zengi, hogy magadban senki vagy.” –, akkor nemigen marad kétely bennünk arról az emberi alázatosságról, az emberi lélek mélységeinek megéléséről, amelynek a vallás is csupán mankót tud nyújtani az ember szívében, de megérlelni helyette képtelen, és amely nem egy álságos, oly sok önjelölt „művészre” jellemző erőlködés, hanem amely az emberi életet tisztán, a maga meztelen, őszinte valóságában látja.
Shakespeare is egy olyan ember volt, egy olyan alakja Európa történelmének, aki életművével a végtelen távlatait összegzi, a világ négy sarkát hajtja újra össze, és tűzi le saját nemzetének, saját kultúrájának földjére. Egész Európa méltán büszke rá, mivel Shakespeare munkássága a szó nemes (nem brüsszeli) értelmében európainak mondható. Cizellált, mint a gondosan megfestett templomfreskók, éles látású és figyelmes, ahogy a pattanásig feszült húr a lanton, de mély is, akár a bölcsesség kútja.
A mindenki által ismert Rómeó és Júlia például felmérhetetlen távlatokat nyit. A végtelen mítoszok világából merít, és esszenciáját a 16. századi európai irodalmi életbe cseppenti. A halálig odaadó szerelem története, a szerelem legmélyebb megélésének bizonyítéka a mű. Megannyi mítosz, régi mese, legenda sűrítménye. És mi más is lehetne egy író feladata, mint a végtelent írni le, azt hozni oly közel, hogy egy karnyújtásnak érezze a hétköznap embere?
Ha termékeny gondolatokra vágyunk, bátran fordulhatunk a világhírű drámaíróhoz:
Bár a keleti gondolkodásmód kifejezetten a 20. században importálódott Európába, ezek Shakespeare-t még ezt megelőzően foglalkoztatták: „Semmi sem jó vagy rossz önmagában,/csupán a gondolkodás teszi azzá.”
A nőkhöz címzett tanácsai sem elhanyagolhatók: „Kisasszonyok, ne sírjatok!/A férfi mind kalandor,/Fél lába itt, fél lába ott,/Csak gondtalan csatangol./Ne sírj, leány,/A férfiért,/Légy hetyke, fürge, pörge,/Csak vállat vonj, ha bánat ért -/Hej, táncra, körbe-körbe!”
A pár éve oly felkapott, újszerűnek ható „vonzás törvényét” is egészségesebben mutatja be: „A várakozás ott csal meg, ahol legtöbbet ígér;/ s akkor sikerül, mikor a remény csüggedésbe hül.”
Írásaira egy felülemelkedett öröm, földöntúli derű jellemző. Nem a költő összeférhetetlen melankolikus világfájdalmának folyton keserű szájízével ír, amelyet több nagyérdemű művész is bírált, hanem egy derűs hozzáállásból, ahogy maga mondja: „Biztosan tudom, hogy a bánat az élet ellensége.”
Az emberi élet majd minden szerepét, minden állapotát, tépelődéseit, bánatait, örömeit és vágyait felsorakoztatja életművében Shakespeare. Hányszor eszünkbe jut, amikor úgy érezzük, nem is igazán mi élünk saját bőrünkben, hanem inkább a számtalan jelmez, amelyet magunkra öltünk: „Színház ez az egész világ, s merő/ Szereplő mind a férfi, nő: mindenki/ Föl és lelép; jut több szerep is egy/ Személyre”. És csak vágyjuk azt a gyermekként hátrahagyott, elfeledett őszinteséget, amiben nem a szerep él, hanem mi magunk, teljes őszinteségünkben.
Az élet Shakespeare-i szemlélete egy európai szív számára nélkülözhetetlen gyógyír. Szavai évszázadok elmúltával is ugyanúgy az ember lelkének mélyéről szólnak, éppen ahogy ez az örökkévalóság hűséges alkotói esetében szokott lenni. Ha számunkra Shakespeare megmarad az iskolai olvasmányok kötelezőségtől megmételyezett szintjén, az olyan, mint a mag, melyet kiszáradt földbe vetettek. Ám ha felnőttként, immár egy szabadabb hozzáállással vesszük elő, gazdag talajra talál, gyökeret növeszt, és fává terebélyesedhet, és alkalmas lesz arra, hogy koronáján fészket rakjanak az ég madarai.