Sztálin egyetlen egyszer jó fej volt
A verdikt előzménye az volt, a Szovjetunió 70 éves története során először és utoljára valami jót tett velünk. 1940. június 26-án jegyzékben követelte Besszarábia és Bukovina átadását. Bukarest nem remélhetett sem nyugati, sem német segítséget (Sztálin és Hitler ekkor épp igen szívélyes viszonyban voltak egymással), így engedett. Moszkva felajánlotta a románokkal szemben közös fellépést Horthyéknak is, akik azonban visszautasították a bolsevikokkal való együttműködést.
Ám, amikor az oroszok 28-án egyszerűen fegyveresen birtokba vették az általuk igényelt területeket, Teleki Pál kormányfő úgy döntött, ideje az önálló cselekvésnek. Mozgósították a Honvédséget, és több mint félmillió katonát sorakoztattak fel a határra. Hitler kevés dologtól fázott jobban, mint, hogy a háború kellős közepén fegyveres konfliktus törjön ki a szövetségesei között, így rászorította a magyar és román vezetést a tárgyalásra.
A döntés
Miután Szörényváron 1940. augusztus 16-24. között folytatott egyeztetések semmilyen eredménnyel nem jártak, a Führer és a Duce saját kezükbe vették a dolgokat. A magyar és román kormányok képviselőit Bécsbe rendelték, és a közöttük folyó vitát döntőbíráskodás révén rendezte.
A második bécsi döntés 1940. augusztus 30-án délután 3 órakor született. A magyar és a román kormány a döntőbíráskodást elfogadta.
A határozat értelmében
Magyarország 43 492 négyzetkilométernyi területet kapott vissza, benne a Székelyfölddel.
Újra Magyarországhoz tartozott többek közt Szatmárnémeti, Nagyvárad, Kolozsvár, Székelyudvarhely és Csíkszereda is.
Az 1941. évi népszámlálás adatai szerint a visszacsatolt Észak-Erdélyben 1 344 000 magyar, 1 069 000 román és 47 000 német lakos élt. Dél-Erdélyben körülbelül 400 000 magyar maradt.
A politikusok nem voltak boldogok...
Mihail Manoilescu román külügyminiszter elájult a döntés kihirdetésekor. De nem volt boldog Teleki Pál sem. A miniszterelnök már ekkor meg volt győződve arról, hogy Berlin és Róma elveszti a világháborút (ami ekkor inkább volt még irracionális szorongás, mint reális helyzetértékelés), és attól tartott, hogy a határrevíziós döntésekkel Magyarország végleg elkötelezi magát feléjük. Tény, hogy az első bécsi döntéssel szemben a másodikat már nem ismerte el sem Franciaország, sem Nagy-Britannia. Igaz, az előbbi már német megszállás alatt volt, az utóbbi pedig hadban állt a döntést meghozó tengelyhatalmakkal.
...a nép viszont igen
Az ország népe azonban hatalmas lelkesedéssel fogadta Észak-Erdély visszatértét. Világnézettől, pártállástól függetlenül mindenki üdvözölte az igazságosabb határokat. A szociáldemokrata Népszavától a kormánypárti lapokon át a szélsőjobbos és hungarista sajtóig az egész nyilvánosság lelkendezett. Az öngyilkosságok száma néhány esztendőre radikálisan lecsökkent.
A két bécsi döntés a Horthy-korszak politikájának legnagyobb sikere volt, hiszen puskalövés nélkül sikerült felszabadítaniuk az idegen uralom alól mintegy kétmillió magyar embert. Már háborús körülmények között, de még mindig a háborúba való belépést elkerülve szereztük vissza 1941 tavaszán a Délvidéket. Ha a Kárpát--medence etnikai térképére pillantunk, nem nehéz rájönnünk, hogy a nemzetiségi arányok tekintetében
Magyarországnak 1941 és 44 között voltak a legigazságosabb határai.
Nem, nem ezért sodródtunk bele a háborúba
Az 1945 utáni történetírás a mai napig előszeretettel állítja, hogy Magyarország világháborúba sodródása elsősorban a Berlinnek és Rómának köszönhető revízió miatt következett be. Ez azonban valószínűleg így nem igaz. Tény, hogy Magyarország ezzel lekötelezetté vált a tengely irányába. Ám az adott helyzetben, a Wehrmacht győzelmeinek csúcspontján a közép-európai államok eleve csak két út között választhattak: német megszállás, vagy igazodás a Führer politikájához. Hogy ez mennyire így volt, azt jól mutatja, hogy a két döntés vesztesei, Szlovákia és Románia a Szovjetunió 1941. júniusi megtámadása után a legelsők között, hazánkat jóval megelőzve siettek csatlakozni a Barbarossa-hadművelethez.