Pedig igazán sokáig próbálták távol tartani. Az elmúlt hét évtizedből, ötben a szocdemek és a jobbközép néppártiak nagykoalíciója vezette – és az elmúlt három egymást követő kormányt is ez a két hagyományos párt alkotta. A keleti Alpok völgyeiben úgy megállt a 20. század levegője, mint talán sehol máshol Európában. S mikor már úgy tűnt, soha nem lesz szellőztetés – egyszerre kivágódott az ablak, és metszően éles friss levegő ömlik be rajta. Az elmúlt hetven év elitje borzongva húzza össze a kabátját. Van is mitől fázniuk.
A magát baloldalinak valló SPÖ és a magát jobboldalinak valló Néppárt jelöltjei a vasárnapi elnökválasztás dobogójára sem fértek fel.
- Az első helyen az Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) jelöltje, Norbert Hofer végzett 35,4%-al,
- a másodikon a zöldek színeiben Alexander Van der Bellen 20,4%al,
- a harmadikon pedig 18,5%-al a függetlenként induló Irmgard Griss.
A 11-11%-ot szerzett néppárti és szocdem jelölt eredménye így lényegében a „futottak még” kategóriára volt elég. És könnyen lehet, hogy ide juttathatja a pártjaikat is. A színtelen-szagtalan nagypolgári hobbipárttá szürkült Néppárt helyét a jobboldalon az FPÖ foglalhatja el, az egykori legendás ausztromarxizmus harcias vöröséből halvány rózsaszínre váltó SPÖ táborából pedig a zöldek szívhatják el a valóban balos értékrendű szavazókat. A hagyományos liberális szavazók számára pedig Griss kínálhat alternatívát.
Az osztrákok világossá tették, hogy a jobboldalon az európai kultúra megóvása, és a nemzetállami szuverenitás mellett szilárdan elkötelezett, a baloldalon pedig a globalizációt, a liberális piacgazdaságot, és a környezetpusztítást keményen bíráló erőt akar látni.
Igazi jobboldalt és igazi baloldalt.
És még valamit: hogy ebben az új politikai sakktáblán a jelenlegi elit legfeljebb paraszt lehet – ha felfér még egyáltalán.
Radikálisan, mosolygósan
S, hogy minek köszönheti példátlan sikerét az FPÖ? Egyrészt nyilván a hagyományos pártok kiüresedésének, és persze a migrációs válság körüli egyszerre töketlen, és egyszerre sunyi, kétszínű politikának, amit Faymann kancellár kormánya próbált lenyomni a közvélemény torkán. De ez önmagában még nem lett volna elég. A kiábrándultság, a düh képes tömegeket megmozgatni – de a győzelemhez nem elég. A társadalom nagy többsége ugyanis ösztönösen ódzkodik attól, hogy haragos emberekre bízza a sorsát. Teszem hozzá: hála Istennek. Mert bármennyire is igaza van egy politikusnak, vagy egy politikai közösségnek – ha csak azt tudja, mit nem akar, de jövőbe mutató programja nincsen, akkor legfeljebb közéleti gőzlevezetőnek lesz alkalmas. Majd' mindenkivel előfordult már, hogy dühében jól bevágott egy ajtót, mert egy feszült, ingerült pillanatban jólesett, és kész. De azt azért mindannyian tudjuk, hogy bármilyen kitartóan is csapkodjuk az ajtót, az égvilágon semmi sem fog megoldódni tőle. Egy radikális, a politikai elit leváltására törő párt előtt két választás van:
vagy egy mérges ajtócsapkodás lesz, amire az emberek nagy része hamar ráun, és elindul a megoldás irányába – vagy ő maga lesz a megoldás.
Az FPÖ az utóbbit tűzte ki célul már évekkel ezelőtt. És azt is tudták, hogy ezt nem elég eldönteni – meg is kell róla győzni a szavazókat. Aki tudja a megoldást, az határozott, következetes és kemény – de nem dühös. A Szabadságpárt az elmúlt másfél évtizedben Ausztria legkritikusabb, legradikálisabb politikai ereje volt.
És a legmosolygósabb is. Így, együtt.
Az elnök, Heinz-Christian Strache nem csak veretes beszédekben, de vicces, ironikus, sőt önironikus (ezt mikor tanulja már meg a magyar nemzeti oldal?) rap-számokban is elmondta véleményét az osztrák közéleti posványról. Az FPÖ első helyen végzett elnökjelöltjét, Norbert Hofert pedig „báránybőrbe bújt farkasnak” nevezte a liberális média, elkeseredetten próbálva bizonygatni, hogy a mindig higgadt, pozitív kisugárzást árasztó politikus valójában ugyanolyan gonosz náci, mint minden radikáljobbos. Nem sikerült nekik.
Az FPÖ kézen fogta Ausztriát, és elkezdte átvezetni a 21. századba. Lehet, hogy az összes párt összefog majd ellenük a májusi második fordulóra, és együtt lenyomják majd a jelöltjüket. De, ha nem rontanak el valamit nagyon, akkor a mostani áttörést jövőre könnyen parlamenti többségre válthatják. És ezt ők is tudják.
Magabiztosak, derűsek, nyugodtak – győztesek.
Az emberek szeretik azt, aki kimondja az igazságot – de csak a mögé állnak be, akiről elhiszik, hogy képes győzelemre is vinni. Az FPÖ sikersztorijának ez a legfontosabb tanulsága – nem csak Ausztriában.