Mekkorát fordult a világ, hogy lassan már nem is hallunk semmit arról, hogy ma is élnek még szerzetesek. A mai ember annyira elvesztette az élet valódi céljával a kapcsolatot, hogy el sem tudja már képzelni, mi visz rá valakit ilyen „őrültségre”. Mi az, amiért cserébe a világ számtalan élvezetéről lemondanak? Azt gondoljuk, a szerzetesek csak amolyan megfáradt és sikertelen öregemberek lehetnek, akik csalódásaik és szerencsétlenkedéseik elől menekülnek a kolostorba. De ez magától értetődő, hiszen a mai világból egyre jobban kezd kiveszni az, és az emberek folytonos ide-oda rohanó életük közepette egyre jobban elfelejtik azt, amire az utcasarkokon állított feszületek, a falvak, városok kápolnái, templomai és megannyi kolostor mutatnak.
Bakonybél, e kicsiny falu, melyben a monostor köveit évszázadok hosszú során elhangzott rendszeres, tisztaszívű imádság építette eggyé, hajdani hivatásának, az égből kölcsönzött, földi szemmel nem látható fény őrzésének helyét az ide látogató emberek szívében fogyasztható termékek, sohanemlátott szerzetesek által készített teák, gyógyfüvek veszik át. Keveseknek dobban már együtt szíve a monostor imára hangolt köveivel. Nem mint egy letűnt korban, amikor az emberek még őrizték a mindenkiben meglévő belső szerzetest. Mert valójában, azt is mondhatjuk, mindenki szerzetes a világot jelentő nagy kolostorban. Valójában mindenki egyedül, csendességben tölti minden egyes pillanatát. Csak a mai ember ezt általában csak halála pillanatában látja be. Mert végül mindenki egyedül kell meghaljon. Ott csak az ember van a maga lecsupaszítottságában és Isten. Így mindenki megtalálja saját szerzetességét egyszer életében. Ha előbb nem, hát a halálban.
A Bakonybéli Monostor nem csupán földi hely, ahova ellátogathat az ember nyáron, gyönyörködhet a kilátásban, piknikezhet a fenyvesek közt megbúvó tisztásokon, vagy kortyolgathatja a szerzetesek teafőzeteit. Mert a földi intézmény egy lenyomat csupán. Visszfény. Tükörkép. Az igazi Monostor az ember szívében építtetett. Ezt üzeni Bakonybél az oda látogatóknak. Ezért ajánlom a kirándulóknak, hogy egy falat szendvics elmajszolása közben ücsörögjenek le a templom előtti park monostor felé eső csendesebb fapadjaira, és emeljék szívüket a szemmel látható fehér monostorfalaktól a belső, csak a szív mélyén meglátható falakig. Ahol a belső szerzetesek, a saját szerzeteseim imádkoznak minden nap, és tanulmányozzák az isteni igazságot vaskos, ősi kódexekből éjt nappallá téve, csonkig égő gyertyák mellett, és szívem legbelső szobájában, összekulcsolt kézzel végzik a minden napra kiszabott imákat, csendesen sétálgatnak a kerengőben, és párbeszédeket folytatnak a teológia gyöngyszemeiről. Utazzunk el a saját monostorunkba, és ha szépnek találtuk, amit ott láttunk, ne legyünk magunkkal szűkmarkúak, és adjunk magunknak annyiszor, amennyiszer üdvösnek látjuk, alkalmat az életünkben egy kis időre az evilág zajaitól csendes, az Úr útját szorgalmasan járó szerzetesnek lenni.