Ennek kapcsán érdemes részletesebben is elgondolkodni azon, milyen folyamat következő állomása is lesz tulajdonképpen a Városliget legújabb átalakítása?
Milyen cél lebegett a városatyák szeme előtt, amikor először fölvetették a közpark létesítését; ki, és milyen szempontok alapján álmodta meg a terület elrendezését; mi valósult meg a tervekből; illetve milyen hatással voltak a történelem viharai erre az idilli zöld szigetre és mit veszélyeztet a mostani Liget-projekt?
Cikksorozatunk többek között ezekre a kérdésekre keresi a választ, Dr. Jámbor Imre tájépítész professzor 2016.02.16-án, a Fugában elhangzott előadásának anyaga, és más források alapján.
A népkert, mint intézmény megjelenése
A XVIII. században Európa szerte igény mutatkozott rá, hogy a nagyvárosokban közparkok, úgynevezett Volksgartenek, népkertek létesüljenek. Az első, aki akadémiai tudományossággal vetette föl és foglalta össze ennek a kívánalomnak a szempontrendszerét, Christian Cay Lorenz Hirschfeld német kertépítészeti teoretikus volt.
Meglátása szerint a népkertek képesek elősegíteni a polgárosodás és a nemzetté válás folyamatát azzal, hogy területükön kötetlenül találkozhattak a nemesek a közrendiekkel, a vidékről beköltözött, első generációs városlakók a tradicionális polgársággal, és így közösen alakíthatták a közösségi életet és a viselkedéskultúrát.
Az akkorra már túlzsúfolt városokban egészségügyi és mentálhigiéniai szempontból is fontos lett, hogy létrejöjjenek olyan "szigetek", ahol az urbánus környezetből kicsit kiszakadva a természet regeneráló, relaxáló hatásával találkozhatnak a polgárok.
Az egyén és a természet idilli találkozásának színhelyei egyfajta szabadságszimbólumként is szolgáltak, ami tökéletesen beleillett a romantika korának felfogásába, miszerint a kert eszményített táj, ami a természet megismerhetőségének, az azzal való harmonikus együttélés lehetőségének sűrített mikrokozmosza.
Európában máig a legnagyobb Volksgarten a 417 hektár terjedelmű, müncheni Englischer Garten, ami városi peremterület volt, és katonai gyakorlótér, valamint mezőgazdasági művelés alatt álló telkek összességéből lett park.
Az Englischer Garten madártávlatból
1789-ben (egyesek szerint a francia forradalom terrorjától megrettenve, a polgárok felé gyakorolt gesztusként) a bajor választófejedelem, Karl Theodor alakíttatta át a jelenlegi formájára, ami mai napig, eredeti térszerkezetét megőrizve, a város egyik meghatározó közterületének számít.
A tengeren túl a legemblematikusabb népkert a New York-i Central Park, 345 hektáros alapterülettel. Tervezője Frederick Law Olmsted volt, akitől a tájépítészet tudományos definíciója is származik, és aki a park létesítése előtt fél Európát beutazta, hogy a már létező minták alapján a lehető legideálisabb koncepciót alkothassa meg.
A Central Park távlati képe
Úgy gondolta, hogy az öreg kontinens legelső, közpénzből épült népkertje a liverpooli, amit 1847-ben adtak át a nagyközönségnek, ám ebben tévedett, hiszen nem járt Kelet-Közép-Európában, így nem találkozhatott a mi Városligetünkkel, amit ebben az időben már javában használtak a pesti lakosok.
A Városliget születésének körülményei
De hogyan alakult ki egyáltalán a koncepció, és az igény arra, hogy Pest akkori határában egy ilyen funkciójú park létesüljön?
Az 1763-1787 között készült első katonai felmérés adatai szerint a török dúlás után a városhatár üres volt, az itt egykor megtalálható aprófalvak, gyümölcsösök, szőlőültetvények eddigre eltűntek, helyüket pedig egy füves rónaság vette át, ami ugyan a főváros tulajdonában volt, de amit a városvezetés akkor még nem hasznosított.
A Liget mai helyén egy 110 hektáros, mezőgazdasági művelésre alkalmatlan, de részben termékeny, homokos, mocsaras terület feküdt, amit a korabeli megnevezések Ökördűlőként jelöltek, és ami a Rákos patak vízgyűjtő területének számított. A városi magisztrátus ezt a vidéket kezdte el befásíttatni, hogy a lakosság számára megfelelő kirándulóhelyet alakítson ki.
Pest ezzel is versenyezni kívánt a budai oldal hasonló funkciót betöltő hegyvidéki részeivel, vadaskertjeivel. Hogy a fejlesztés minél hatékonyabban valósuljon meg, a területet haszonbérbe adták Batthyány József hercegprímásnak. A tehetős főpap vállalta a dűlő rendezését, növényesítését, cserébe bormérési, vendéglő-, és fogadóépítési, valamint üzemeltetési jogot szerzett a lassan ligetesedő Városerdőcskében.
A megállapodás szerint a városnak 24 év múlva aktuális értékükön számítva kellett volna átvennie a gazdasági épületeket, a park pedig térítésmenetesen került volna Pest tulajdonába. A Király utca meghosszabbításaként a Ligetbe vezető fasor kiépítése is szerepelt a szerződésben: eszerint a facsemetéket a hercegprímásnak kellett szállítania, míg az ültetést és az utat övező telkek parcellázását a város végezte.
[fb_pages_codes:budapest]
Az eredmény egy barokkos hangulatú, fásított sétányhálózattal átszőtt térség lett, melynek egy, a lápok lecsapolását célzó vízelvezető csatornarendszer is részét képezte (utóbbit Witsch Rudolf hadmérnök tervezte).
A hercegprímás halála után azonban vita támadt Pest és az örökösök között a területről, amit ennek következtében végül 1805-ben visszavett a város, mivel nem érezték kellőképpen előrehaladottnak a fejlesztési munkálatokat. A pereskedés idejére a vidéket ismét elkezdte visszahódítani a természet, kis híján tönkretéve az addig belefektetett munkát.
Fontos kitérni a Városliget területén épült vendéglő szerepére is, hiszen nélkülözhetetlen szerepe volt a park kialakulásában. A vendéglátóegységet Boráros János polgármester indítványára építette a város, még 1795-ben, majd 1906-ig bérlők üzemeltették. (Később a felállítandó Washington-szobor környékének rendezése során bontották el az akkora már lepusztult állapotba került épületet.)
A XIX. század tízes éveire a vendéglő környezetében spontán alakult ki a Városerdő kicsiny központi tere. A rohamosan népesedő és iparosodó Terézváros főleg német ajkú lakossága szívesen kirándult hétvégenként a kis erdőbe, amit ők neveztek el Stadtwäldchennek (ebből született aztán a magyar Stockvájdli elnevezés, ami még a század második felére is a Ligeten ragadt).
A belsőbb városrészekből a Ligetet a Király utcán át érhették el legkönnyebben a lakók, így értelemszerűen annak tengelyében indult meg először a fejlődés.
Mintegy tíz év múlva újabb borozó nyitott meg a területen, ezzel egy időben pedig megjelentek a belvárosból kipaterolt mutatványosok, talján kard-, és tűznyelők, balkáni erőművészek, kötéltáncosok és vásári képmutogatók. A fogaton érkezőknek istállót is állítottak a téren, majd két körhinta is odatelepült.
Életkép a Stockvájdliból
1802-ben pedig sor került a Liget történetének első lóversenyére is. Mindeközben a park belső, használaton kívüli részein továbbra is a belvíz, az elvadult bozótos és a mindent körülzáró futóhomok volt az úr. A fejlesztési elképzelések a törvényhatóság folyamatos tétovázásán, az anyagi kicsinyességen és az egymást keresztező érdekkörök belharcain sorra elbuktak.
Nádori közbelépés és tervpályázat
A városatyák évekig tartó vitatkozásának Habsburg József nádor közbelépése vetett véget. Ő volt az, aki az 1808-ban létrehozott Szépítő Bizottság segítségével kierőszakolta, hogy rendezzék az Ökördűlő sorsát, és tervezői pályázatot írjanak ki a pontos koncepcióról, amit az ő elképzelése szerint egy, a magisztrátustól független bizottságnak kellett elbírálnia, ami csak a helytartótanácsnak, tehát lényegében neki felelt.
Több koncepció is született a népkert pontos felépítését illetően, melyek között a komoly szakmai háttérismeretekről árulkodó anyagoktól, az egészen naiv, laikus elgondolásokig sokféle ötlet szerepelt, ám végül Christian Heinrich Nebbien tájépítész terve nyerte el a bizottság tetszését.
Esztétikai és praktikus szempontból is ez volt a legsokrétűbb és legkoncepciózusabb beadvány. A tervet végül 1813-ban fogadták el, ám csak 1816-ra véglegesítették.
A kor fő kertépítészeti irányvonalával, a szentimentalizmussal szemben Nebbien a klasszicista tájépítészet, a festői kert híve volt, s az irányzat első romantikus megújítóját tisztelhetjük benne.
Stílusának jellemzője a zárt, nagyjából homogén csoportokban elhelyezett növényzet, és a széleken futó útrendszer, a lehető legmélyebb perspektívát biztosító, hosszú átlátások alkalmazása.
Ezekből a stílusjegyekből is kiolvasható, hogy Nebbien a klasszicizmus egy újraértelmezett, romantikus változatát valósította meg, melynek gyökerei a tájképfestészetbe nyúlnak vissza, és a látványelemek megtervezésében is a festészet eszközeivel formált téregységekre helyezte a hangsúlyt.
A cél egyértelműen az volt, hogy a Liget panorámája visszaadja a korabeli tájképfestészet által ideálisnak tartott attribútumokat, elrendezései elveiben ugyanakkor szakértő módon használta az aranymetszés szabályait, térstruktúráit pedig logikusan, következetesen építette föl.
A Nebbien-féle térrendezés elemeit sorozatunk következő darabjában tárgyaljuk részletesebben.