A házigazda ellen javíthat a Benedek-legénység

A negyeddöntőben ugyan büntetőkkel alulmaradt a magyar vízilabda-válogatott, az olimpia azonban még nem ért véget a mieink számára.

Bár a csoportkör utolsó fordulójában viszonylag simán, 10-6-ra legyőzte a házigazdát Benedek Tibor együttese, aligha számíthatunk könnyű délutáni labdázgatásra az Olimpiai Uszodában. A magyar csapat tagjai lehetnek csalódottabbak, hiszen egy végletekig kiélezett csatában ötméteresekkel buktak el Montenegró ellen. A braziloktól a továbbjutás, de főleg a csoportban elért eredmények mindenképpen bravúrnak számítanak, a negyeddöntő pedig már egyfajta jutalomjáték volt, ahol a papírformának megfelelően 10-6-ra kikaptak a címvédő horvátoktól.

Riválisunk erejét jól mutatja, hogy első három csoportmeccsüket megnyerték: Ausztrália ellen 8-7-re diadalmaskodtak, Japánt 16-8-ra lelépték, majd a torna talán legnagyobb meglepetését okozva 6-5-re verték Szerbiát. Görögországtól és a mieinktől ugyan kikaptak, de így is a harmadik helyen zárták az A jelű hatost.

A jó edző titka

Az, hogy a brazil vízilabdázás egyértelműen felkerült a sportág térképére, nagyban köszönhető a szövetségi kapitánynak Ratko Rudicnak. A horvát szakember a jugoszláv válogatottnál kezdte pályafutását, velük két olimpiai aranyat nyert, 1990-ben váltott, így a 92-es barcelonai játékokon már az olasz csapat élén diadalmaskodott. Tíz év és számos további kiváló eredmény után távozott az Egyesült Államokba, ahol tulajdonképpen ő segített profivá emelni az addig jobbára egyetemi szintű, dél-kaliforniai központú sportágat. Átalakította a szövetség működését, a versenyeztetési rendszert, fejlesztette az edzők és a játékosok kiválasztását, illetve képzését. Erőfeszítései nemsokára sikereket hoztak: 2003-ban megnyerték a Pánamerikai Játékokat, a Világligában pedig harmadikként végeztek.

Rudic 2004-ben a következő olimpiáig meghosszabbította szerződését, és nekilátott az általa kidolgozott Project Gold elnevezésű program megvalósításának, melynek lényege az volt, hogy a csapat a négyéves ciklus végén Pekingben aranyérmet szerezzen. Közben 2004 végén Rudic átvette hazája, Horvátország nemzeti együttesét, így a programot nem tudta végigvinni. Megtették viszont helyette utódai, Terry Schroeder és stábja, akik Rudic útmutatásainak megfelelően folytatták a felkészülést, és végül 2. helyre kormányozták az együttest a pekingi játékokon.

2005 és 2012 között a horvát nemzeti csapatot irányította, nyert velük VB-t és EB-t is, legnagyobb sikerét azonban egyértelműen a londoni olimpián aratta, ahol tanítványai mindenkit maguk mögé utasítottak. Ezzel a diadalával Rudic pályafutása 4. olimpiai aranyérmét ünnepelhette edzőként, mellyel megdöntötte az addigi csúcstartó, Kemény Dénes rekordját.

Ezután visszavonult az edzősködéstől, és egészen 2013 végéig a horvát szövetség sportigazgatójaként tevékenykedett. Akkor keresték meg Brazíliából, hogy a hazai rendezésű ötkarikás játékokra segítsen egy ütőképes alakulatot összerakni, ő pedig úgy döntött, elfogadja az invitálást. Munkája itt is hamar gyümölcsözőnek bizonyult: az addig jelentős eredményekkel nem igazán rendelkező dél-amerikai csapattal a 2015-ös világliga küzdelmeiben 3. lett, az első meccsen 17-10-re kiütve Horvátországot. Ugyanabban az évben a Pánamerikai Játékok fináléba is bejutott az együttessel, ahol az Egyesült Államok 11-9-re győzött ellenük.

Honosítások sora a keretben

Brazília a szakvezetés mellett a játékoskeretet is külföldről erősítette meg: a 13 fős riói keretből öten az ország határain kívül látták meg a napvilágot: egy-egy szerb, horvát, illetve kubai, valamint kettő spanyol születésű pólós található ellenfelünk csapatában. A honosítottak közül mindenképpen ki kell emelni a kapus Slobodan Sorót, aki szülőhazájával egyszeres világ- és kétszeres Európa-bajnok, olimpián pedig két alkalommal állhatott fel a dobogó 3. fokára, Pekingben és Londonban.

Legeredményesebb játékosuk is „légiós”: a csapatkapitány Felipe Perrone eredetileg spanyol, a hispánok színeiben többek között EB-bronz és VB-ezüst fűződik a nevéhez, illetve két olimpiai részvétel. A mostani tornán összesen 9 gólig jutott, a mieink kapujába kétszer talált be.

Házi góllövőlistájuk második helyezettje, Josip Vrlic ugyancsak „import”. A 30 esztendős horvát származású vízilabdázó szülőhazájában nem volt válogatott, klubszinten viszont háromszoros spanyol bajnoknak és egyszeres szerb ezüstérmesnek mondhatja magát. Rióban eddig 7 alkalommal vette be a riválisok kapuját.

Melléjük pedig szépen kezdenek felzárkózni olyan jó képességű, hazai nevelésű pólósok, mint például Bernardo Gomes, vagy Felipe Silva. Igaz, hogy győzni tudtunk ellenük a csoportban, hiba lenne azonban leírni őket, mert esetükben biztosan nem lesz gond a motivációval – Rudicot ismerve meg aztán pláne nem – hazai közönség előtt nyilván meg akarják mutatni, hogy nem kifutott eredmény volt az a három csoportbeli siker. Akárhogy is lesz, küzdelmes, jó meccsre van kilátás, amit nem érdemes kihagyni annak, aki szereti a sportágat.