A jelenünk: Trianon

Különösen így volt és van ez a határ menti régiókkal, ahol a politikai és hatalmi érdekek mentén meghúzott határok egyes kisrégiókat tönkretettek. Persze mivel a határ menti régiókban mindkét oldalon magyarok voltak többségben, az utódállamokat nem is igazán foglalkoztatta ez a kérdés.

 

Vegyük tehát sorra, melyek voltak azok a területek, amelyek áldozatául estek a mohóságnak, a rövid távú érdekeknek.

Trianon előtt a Kisalföld egységes gazdasági régiója fejlett mezőgazdasággal, a Duna jóvoltából élénk kereskedelemmel és rendkívül jó közlekedési, értelemszerűen vasúti kapcsolatokkal rendelkezett. A Duna és a vasút lett a veszte. A csehszlovák állam természetesen mindenáron igyekezett elérni a Duna vonalát, illetve megkaparintani a Budapest-Bécs vasúti fővonalat, ekkoriban ugyanis földrajzi okokból a két főváros között a Duna bal partján vezetett a fővonal, ezt természetesen az utódállam mindenáron meg akarta szerezni. 

 

A békediktátum így a Duna vonalában szakította el a magyar területeket. 1920 előtti időszak egyik legfejlettebb régiójából mára Szlovákia egyik elszegényített területe lett Csallóköz, különösen igaz ez a rendszerváltás utáni időszakra. Jól jelzi a szlovák állam kicsinyes, saját érdekeivel is ellentétes politikáját az esztergomi híd újjáépítésének kálváriája. A létfontosságú híd újjáépítése miatti páni félelem jól rávilágított a szlovák politikai gondolkodás valódi mozgatórugóira

 

Az látszik, hogy a Csallóközt és általában a magyarlakta területeket az utódállam tudatosan igyekszik elszegényíteni, a fejlesztési források túlnyomó többsége a szlovákok lakta területekre érkezik. Éppen ezért a magyar államnak kutya kötelessége a még mindig egy tömbben élő magyarság gazdasági erejét növelni mind Csallóközben, mind az Ipoly mentén, mind az egykori Gömör vármegye területén, ha másért nem, akkor azért, mert ez az anyaországi GDP-t is növeli.

Hasonló a helyzet tulajdonképpen a teljes román-magyar határon is. Aligha kell bemutatni, hogy az Alföld szerves gazdasági egységét hogyan verte szét a békediktátum, illetve még az utódállamok nem túl magas színvonalához képest is kiemelkedően ostoba és soviniszta gazdaságpolitikát folytató Románia. 

 

 

Mint ismert, a határt itt sem az etnikai vonalak mentén húzták meg, hanem elsősorban stratégiai szempontok alapján: így „kellett” a határ román oldalára kerülnie a Temesvár–Arad–Nagyvárad–Szatmárnémeti vasútvonalnak (bár, ha a feneketlen étvágyú román államon múlt volna, ma a Tiszánál lenne a határ).

 

A következmények tragikusak voltak. A XIX. század végén épp beinduló fejlődés 1920 után megszakadt, a határ két oldalán két perifériára szorult régió lassan sorvadásnak indult. A városok elvesztették felvevőpiacaikat, a piacozó falvak a piacot, de megszakadtak a távolabbi kereskedelmi szálak is. A román államnak politikai értelemben nem állt érdekében, hogy a Partium gazdasági kapcsolatai fennmaradjanak az anyaországgal, így azonkívül, hogy román nemzeti színűre festették a kukát, nem igazán fejlesztették az alföldi térséget, ami egész Erdélyre is igaz.

 

A szerves egységet jelentő vasúti hálózatot néhány fővonaltól eltekintve elvágták. Jól példázza a szűklátókörűséget a Debrecent Nagyváraddal összekötő vasút megszüntetése: bár nagyívű tervek vannak a helyreállításra, a két alföldi nagyváros között most is csak jelentős kerülővel lehet közlekedni. 

 

Az itt található régiók életét tehát sok helyütt a városhiány is nehezíti. Addig, amíg a magyar és román politikai elit nem érzi szükségét a törvényszerűen egy régiót alakító kelet-alföldi területek közlekedésének és így gazdasági kapcsolatainak teljes körű helyreállítását, fejlődést senki ne várjon.

 

Ha létezik hely, amelyet minden szempontból sújt Trianon ostobasága, akkor az Kárpátalja. A már a történelmi Magyarországon is periférikusnak számító terület 95 éve csak és kizárólag olyan államok kezébe kerül, amelyek vagy nem akarnak, vagy nem tudnak vele mit kezdeni. Csehszlovákia a cseh telepesek betelepítésén kívül semmit nem költött legtávolabbi tartományára, ahogyan a Szovjetunió számára is csupán egy összekötő határállomást jelentett az ideiglenesen hazánkban állomásozó csapatai számára. Bármilyen szinten is létező gazdasági kapcsolatokról a határ menti seftelésen kívül nincs értelme beszélni, az önálló életre kelő régiókról és a széteső Ukrajnáról már annál inkább. De ez még a jövő zenéje.

Nem sokban különbözik ettől a helyzet a szerb határon. Szeged és Szabadka kapcsolata csak Debrecenéhez és Nagyváradéhoz mérhető, így a két nagyváros közé húzott határ már több mint kilenc évtizede keseríti a térség lakóinak életét (a színmagyar Szabadkára mint vasúti csomópontra tartott igényt a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság). S persze idevehető még a Bánát román és szerb részre osztása, vagy épp a Baranyai háromszög elcsatolása is, ezzel pedig összetartozó gazdasági kistérségek tönkretétele.

 

A történelmi Magyarország egyik legfejlettebb régiójából, az „éléskamrából” perifériát csináltak. A helyzetet árnyalja, hogy az egykori Jugoszlávia a szocialista tömbön belül (vagy éppen kívül) különleges helyzeténél fogva sokkal magasabb életszínvonalat produkált, így volt időszak, amikor inkább az anyaországból irigykedtek az ottani állapotokra, mint fordítva. Az idősebb olvasók még bőven emlékezhetnek a „jugó korszakra”.

 

Ami aztán egycsapásra véget is ért a délszláv háborúval, amely megmutatta, mennyit is ér a Versailles-ban összetákolt diktátum.

Kevesebb szó szokott esni a nyugati határ gazdasági kapcsolatainak elsorvadásáról, holott - az igazságtalan békeszerződés mintegy megkoronázásaként - Ausztriának ítélt területtel például az addig rendkívül gyorsan fejlődő Szombathelyből vegetáló határvárost csináltak. Nem beszélve a később Burgenlandnak nevezett régióról, amely Ausztria megtűrt, lenézett, szegényke tartományává vált, s piacát, városait, iparát (a már említett Szombathely mellett a Magyarországhoz ragaszkodó Sopront) vesztve esélye sem volt a fejlődésre.

 

A két világháború között - különösen az évszázados kapcsolatoknak hála - még nem volt ennyire tragikus a helyzet, a közlekedést nem verték szét, a határ sem zárt „légmentesen”. Ez aztán egycsapásra megváltozott a második világháború után, amikor a nyugati határszélből nemcsak periféria lett, hanem két világrend határa. Képletesen szólva a vasfüggöny leereszkedésével a nyomasztó csendet csak a határsértők után robogó határőrség terepjárói zavarták meg. Ilyen körülmények között határon átnyúló gazdasági (és bármilyen) kapcsolatról beszélni természetesen teljesen értelmetlen.

 

A rendszerváltás után - eltérően a fentebb korábban tárgyalt régiók többségétől - a magyar oldal volt a fejletlenebb, elmaradottabb, ezért az újra megnyíló határ a nyugat-dunántúli régióban az Ausztriában való munkavállalás - akár ingázással is - a hétköznapok részévé vált. 

Összegzésképpen: Trianon nemcsak a történelem része, egy sötét fejezet a magyar történelemből, nem valamiféle lezáratlan akta, hanem a velünk élő gazdasági kényszer. Ha a békediktátumról beszélünk, ha emlékezünk rá, akkor nem a múlthoz ragaszkodunk görcsösen, vagy mert „nem tudjuk feldolgozni azt”, hanem azért, mert mindmáig kihat az életünkre. 

 

A magyaréra, szlovákéra, románéra, szerbére. Mindannyiunk kárára.