Nem, mintha bármiféle bizalmatlanság lett volna bennünk a Magyar Ízek Utcájával kapcsolatban, ahova épp indultunk, de a Király utcában benyomunk egy combosabb adagot a hírös tortillából, mielőtt a Lánchíd felé vesszük az irányt. Úgy tűnt, mexikói emberünk is átérzett valamit az ünnepből, de legalábbis a munkaszüneti napból, mert nem sütötte át a tésztát. Annyi baj legyen. Egészen különös hangulat uralkodik az utcákon. Egyértelműen érződik: ez a nap más, mint a többi, más, mint egy sima hétvége. A belvárosban lézengőkről már csak azért is dönthető el nagyon hamar és egyértelműen, hogy külföldiek, mert a maguk napi turistarutinja szerint bámészkodnak, és valami nem hatja át őket, amit a többieken (ti. a magyarokon) érezni.
Tudják vajon, mit ünnepel ma az ország, amelyet meglátogattak? Úgy tűnik, nem mindenki: legénybúcsús csapat folytat az alkalom jellegéből következően kötelező masszív sörözését a Deák téren. A vőlegény csuklójához a legújabb trend szerint mélynövésű embert bilincseltek. Nem is értem ezt a hóbortot. Vajon valami preventív jellegű élő erényöv szerepét tölti be a törpe? A mulatozó fiatalemberek társaságával éles kontrasztot alkot a fekete-fehér ruhás csoport az Erzsébet téren. Előbbiek épp (tisztelet a kivételnek, de mindenki tisztában van vele, mit művelnek Budapesten a legénybúcsúztatók) a gátlásaikat készülnek levetni, utóbbiak fegyelmezett rendben öltöztetik a szívüket is ünneplőbe. Most nyugodtan át lehetne grasszálni a lezárt József Attila utcán, az emberek mégis a szokott módon, járdán közlekednek. Egy részük talán a Szent István Bazilika felé tart, ahol ötkor ünnepi szentmisét celebrál majd Erdő Péter bíboros, esztergom-budapesti érsek. Vagy a Parlament felé veszik majd az irányt, ahol nyílt nap van.
Úgy döntök, megpróbálok én is átkapcsolni turista-módba. Így talán jobban meglátom majd, mit is jelent a magyaroknak augusztus huszadika.
Örömöt, nyugalmat érzek bennük, ahogy a Lánchídon sétálunk át sokadmagunkkal. Közülbelül ugyanannyian mennek át Budáról Pestre, mint fordítva, némi esés-kelés már most délután előfordul az ünneplés hevében, és az utcából élők is egészen gyorsan alkalmazkodtak a speciális helyzethez. Ahogy ez már csak lenni szokott. Hiszen az utcai árus, az utcai énekes, zenész és performer ezen a napon nyilván nem a Corvin negyed aluljárójában adja elő produkcióját némi apró reményében. Most a Lánchíd - és a többi belvárosi híd - az aranybánya, nekik pedig ez a nap is munkanap. Hogy megadják a módját, a minden bizonnyal nem számlaképes ásványvíz-árusok a fehér terítővel borított asztalon sorakozó palackok közé nemzeti színű zászlókat tűznek. Ennél puritánabb megoldással is találkozni: vannak, akik egyszerűen telepakoltak egy hűtőládát sörrel - és úgy tűnik, megy a bolt, mert már csak két doboz Kőbányai árválkodik a láda fedőjén. Ha azt is eladták, talán nekik is véget ér a munkanap, és mehetnek kikapcsolódni. Ünnepelni.
A Clark Ádám tér és a Döbrentei tér közötti városrész most a Magyar ízek utcájává konvertálódott, ahonnan a kötelező apró tükrös, piros, szív alakú mézeskalácson kívül egészen különleges termékeket is hazavihetnek a kulináris élvezetek rajongói. És - mondanom sem kell - minden kézműves a rengeteg árus rengeteg féle mézétől kezdve (Csipkecsoda, Kapucsínó élmény, birsalma-pálinkás akácméz, de még unicumos méz is gazdagítja például a Tepliczky Méhészet repertoárját) a Kovács István Őstermelő kínáltában található kondorborból készült zselés ételkülönslegességeken keresztül (amelyek tulajdonképpen borlekvárok) egészen a tökmagolajból készült ínyencségekig, a kakastöke pörköltig, vagy a sörben pácolt süldőmalacig és a sparhelten sült lepényig. Szomjas emberek kígyózó sorai jelzik és a kézműves meggysör és a kézműves magyar sörkülönlegességek lelőhelyeit.
De miért csak ma, miért csak itt kedvesek a magyarok a magyarokkal? Hiszen látszik ezen a sok termelőn, mennyire jól esik nekik az honfitársaiktól (ezért a szóért bevállalom az oltást) érkező őszinte érdeklődés, amely a termékeiket övezi; látszik, hogy jól esik a magyaroknak a magyarokkal is kedvesnek lenni, ma kivételesen nem a sarkára lépni, szúrósan nézni, beszólni, fejcsóválva méltatlankodni. Kedvesnek, vidámnak lenni, viccelődni, megmondani: barátom, ettől a levendulás akácméztől leesett az állam, kérek is két üveggel, nem azért, mert megengedhetem magamnak, mert egyáltalán nem engedhetem meg magamnak. Hanem azért, mert megdolgoztál érte, mert büszke vagyok rád, hogy ebben a lángoktól ölelt kis országban élsz a szenvedélyednek (Csöpög? Hadd szóljon!), nem adod fel, és próbálsz boldogulni. És akarom, hogy lásd: van értelme, hogy a kitartásodat, a szorgalmadat és a kreativitásodat elismerem, tudod mit, kérek abból a Nagyi kertje nevet viselő cuccból is egy üveggel, takarjon bármit is ez a fantázianév. Biztos nagyon finom lesz.
A gondolat, hogy a magukat szép számmal képviseltető turisták vajon tudják-e, mit is ünneplünk ma itt, nem hagy nyugodni. Így a kamerával üldözőbe vesszük őket. És máris új tapasztalattal leszünk gazdagabbak: a franciák nem szeretnék, hogy videózzák őket, csakúgy, mint a németek, de az olaszok se nagyon. Az ázsiaiak viszont a legkeményebbek. Nem tudom, mitől nézhetek ki csövesnek vagy miből gondolják, hogy valamit kérni akarok tőlük - cigim is van, éppenséggel ég is - , de egy szó nélkül, laza vállrándítással és félrenézéssel mennek tovább, amikor megszólítom őket. Csak arra tudok gondolni, nem tudják, mit jelent a “Hi”, vagy az “Excuse me”. Olyanokkal is találkozunk, akik kertelés nélkül bevallják: fogalmuk sincs, mi ez az egész. A dunaparti erős szélre viszont nem számítottunk, így nem tudjuk megmutatni az orosz párt, akik töriórát rögtönöztek Szent István tetteiről, mert külön utánanéztek a Wikipédián, vagy a spanyol lányok megdöbbenését, amikor közöltük: az a szép nagy épület szemben nem a Budai Vár, hanem a Parlament.
A Hot Jazz Band eközben már javában húzza a Várkert Bazár előtt, énekesük, Bényei Tamás pedig az aktuálpolitikát illető reflexióit sem hagyta otthon. A huszas-harmincas-negyvenes évek amerikai és magyar swing- és jazzslágereit, filmzenéit feldolgozó számaik közé bekerül néhány megjegyzés. “Ez a dal 1929-ben íródott, a nagy gazdasági válság kezdetén, amely Magyarországon még ma is tart” - vázolja fel a teljesség igényével a következő szám eredetének történelmi hátterét - és az általa aktuálisnak tartott vonatkozását. Persze az Odavagyok magáért is elhangzik a koncerten, amellyel kapcsolatban keresetlenül kifejti: nagyon unja már a számot, mert milliószor játszotta, de reméli, mi élvezni fogjuk. A közönség megénekeltetése mindenesetre kudarcba fullad a felszólítás ellenére: “Hangosabban, hogy a déli határon is hallják: ez itt Magyarország!” Az emberek talán némileg megütköztek a nem várt nyerseségen. Az is lehet, hogy az énekes nem teljesen józan. Akárhogy is, a zenekar hibátlanul játssza végig a korszak nagystílű, fényűző, pazar világát idéző dalait. A Hot Jazz Band után következő Irie Maffia-koncerten látottak viszont egész más kérdéseket vetnek fel, mint, hogy a külföldiek vajon tudják-e, mit is ünneplünk. A padokon, a rakpart korlátján fürtökben lógó közönség vagy a villanyoszlopokra felkapaszkodó rasztasrácok közül ugyanis többen Jamaica zászlóját lengetik…
A tűzijátékra, a fináléra indulva élete zenitjét már elhagyott, hatvanas férfira leszek figyelmes. Az öltözködés önkifejezés, mint mondják, és ő is hasonló stílusú ruhadarabokat hord, mint az emberek nagy része. Gondolok itt a szocidivatot idéző tipikus férfi kézitáskára, műbőr-cipőre, kockás rövidujjú ingre és szélsőséges esetben a zokni-szandál időtlen kombinációjára. Arcán, testtartásán mintha Magyarország történelmének utolsó hatvan éve elevenedne meg. Az idő lassan eljár felette, meghurcolásainak emléke barázdákat szántott az arcába; tekintetében a nemzete jövőjével kapcsolatos aggodalom, a nemzet és saját múltjában gyökerező fájdalom mellé bizakodás vegyül. Arca kérlelhetetlenül néz előre, gerince egyenes, keze, karja erős; egész megjelenése, kiállása büszke és öntudatos. Ki lehetne dobni az összes önsegítő könyvet, amelyben arról írnak, hogy tud az ember újra és újra felállni a bukásból, a kudarcból, a fájdalomból. Elég lenne csak erre a férfira nézni. Remélem, sokan rá is néztek, sokakra átragadt valami ebből az elemi erőből. Mindig valami ilyesmit képzeltem el, ha a magyarok közismert szívósságára, büszkeségére, és egyáltalán: átlagon felüliségére gondoltam.
Szeretném azt gondolni, hogy 2015 augusztus huszadika ennek az ünnepe volt.
Fotók, videó: Horváth Donát