A pálosok szentje

A késő ókori szent életéről annyi ismert, hogy gazdag thébai családból származott, aki szülei halála után nagy vagyon örököse lett. Élete, bár anyagi jólétben telt, sokkal inkább törekedett a lelki gazdagság elérésére. Elég korán megismerkedett a keresztény tanokkal, majd a Római birodalomban tomboló 249-es Decius-féle keresztényüldözés idején elmenekült és Alsó-Théba pusztaságában talált magának menedéket, ahol egy barlangot választott lakóhelyül. Talán azért, mert az égi ábrázolások szerint Jézus maga is egy barlangban született. Szent Jeromos tanúsága szerint ott közel hatvan évig élt, folyton imádkozott és böjtölt, ruhát pedig a pálmalevelekből készített magának. Szent Antal meglátogatta a sivatagi remetét és elhatározta, hogy ott él majd vele. Amikor először kiment kóborolni a pusztába, előbb egy lovas öreggel találkozott, majd egy ember törzsű, kecske végű szatírral, aki Krisztus irgalmáért könyörgött. Harmadik nap pedig egy farkas, a Hadúr szent állata jelent meg előtte. Mindegyik látomásban a szkíta-hun népek jelképei jelentek meg, elképzelhető, hogy így adta tudtul az Ég Pálnak és Antalnak, hogy mi lesz jövendő feladatuk, vagyis, hogy ezeknek a népekhez jutnak el tanításaikkal.  

Remete Szent Pál több mint száz évig élt, 340 körül halt meg. Lelkét az angyalok vitték fel az égbe. Halála után tanítványai és hívei emlékét ápolták és a hívek gyakran zarándokoltak el egykori barlangjához. A remetét 494-ben Gelassziusz pápa szentté avatta. A szent teste sokáig nyugodhatott békében a thébai sivatagban, azonban a középkorban a szentek ereklyéinek gyűjtése jövedelmező üzletággá vált, ezért a kufárok meggyalázták és feldarabolták a tetemet. A bizánci császár kezdte a sort, aki elszállította a barlang mellől a romlatlan tetemet, és 1169-ben Konstantinápolyban, Peribleptába, vagyis a Megcsodált Mária szent egyházába helyeztette el. A testet később, 1240-ben átszállították Velencébe és a Szent Júliának szentelt templomban került. Fejét előbb Rómába vitték, majd onnan Prágába került. Pál három ujja pedig a cluny-i apátságnak jutott. 

Nagy Lajos király (1342-1382) a pálos rend nagy tisztelője volt, ő volt, aki Szent Pált az ország egyik védőszentjévé választotta. Arról is gondolkoskodott, hogy a szent maradványait hazánkba szállítsák, és méltó módon eltemessék. Nagy, dicső királyunk több évig háborúzott Velencével, az 1381-ben kötött békeszerződésben belefoglaltatta, hogy a békéért cserébe a köztársaság neki ajándékozza a pálos rend alapítójának náluk őrzött ereklyéit. A fejet azonban még hosszú ideig nem sikerült megszerezni Prágából. Pál maradványait így elhozták Velencéből és előbb a budai királyi kápolnában helyezték el, majd onnan a pálos rend főmonostorába, budaszentlőrincre szállították át, fényes körmenettel, 1381. november 14-én. Ezt a napot sokáig ünnepelték még a rend tagjai, megemlékezve a különleges napról és Lajos király tettéről.  

A szent fejereklyéjét még sokáig a prágai székesegyház őrizte, amelyet csak II. Lajos hozatott el Szentlőrincre. A pálos rendi hagyomány szerint a csehek nem akarták odaadni ezt a nagy becsben tartott ereklyét, el akarták rejteni a magyarok elől, ezért azt írták rá magyarázatul, hogy Szent Anasztázia feje. Az egyik cseh pap azonban nem tudta elviselni a csalást, és elmondta Lajos királynak, hogy hol van Szent Pál feje. A magyarok ünnepélyesen, erős őrizet alatt hozták Budára 1523-ban, és Orbán napján Simon zágrábi püspök a királyi pár és az udvar jelenlétében adta át a kincset a szentlőrinci kolostorból odavonult pálosoknak. Ők térden állva a Te Deum éneklése közben átvették és egyesítették a testtel.

A Remete Szent Pál sírja, illetőleg ereklyéi körül történt csodákat 1507-ben Hadnagy Bálint pálos írásba foglalta. A latinul írt könyve nemcsak hazánkban, hanem Krakkóban is megjelent, amelyben szó esett a hazai kultuszokról és a búcsújárásokról. A szent sírjánál sok csoda történt, az egyik 1480-ban esett meg, amikor nagy szárazság pusztított hazánkban. Ekkor a pálosok megpróbáltak esőt varázsolni, és a szentéletű generális, Gergely háromszáz pálossal körmenetben vonult Szentlőrincről a királyi vár kápolnájába és magukkal vitték ereklyéiket. Az úton odafelé imádkoztak és énekeltek, a kápolnában pedig misét szolgáltak. Utána Mátyás király vendégelte meg őket, majd visszatértek kolostorukba. Alig értek haza, hatalmas eső támadt, ezért a nép esőhozó névvel illette őket. Pálosaink úgy tettek, mint az egykori táltosok, akik szárazság idején esőt varázsoltak a földre.