“Inkább hordom azt a három ruhámat, ami még rámjön, mint, hogy nagyobb ruhák vásárlásával szentesítsem a tényt, hogy felszedtem egy olyan hét kilót. Istenem, egyébként is kivagyok tőle. A ruháim kábé nyolcvan százalékát nem tudom hordani, ott állnak a gardróbban már évek óta. És mondhatom, baromira magam alatt tudok lenni, ha rájuk nézek. Ahogy ott állnak… Micsoda? Dehogy próbálom fel őket, hátha. Öregebb vagyok én már annál, hogy bármilyen áltatásnak, főleg a legveszélyesebbnek: az önáltatásnak bedőljek. Pontosan tudom, hogy nem fognak rám jönni. És pontosan tudom, hogy akkor mégjobban kiborulok… Igen, igazad van, ez is önáltatás. Hogy jobb, ha csak nézem, ahogy elanyátlanodva lógnak szegények a vállfákon. De nem érted? Akkor is képtelen vagyok L-es cuccokat venni” - mondja a nő, hangjában ingerültséggel vegyes lemondással. Elég furcsa párosítás, mondhatom. Mindenesetre a téma, ami köré monológja épül, pont ugyanilyen.
“És tudod, miből van a legjobban elegem? Ebből a mostanra már szélsőséges túlkapássá vált önelfogadás-kultuszból. Mert persze, az ember tanulja meg szeretni magát, ez alapvető. De könyörgöm, gondoljunk már bele. Úgy tudom magam inkább szeretni, vagy úgy is mondhatnám: úgy tudnám inkább az önmagam felé irányuló szeretetemet saját magam felé kifejezni, hogy minden este benyomok egy vödör fagyit, meg csülökpörköltet zabálok másfél liter sörrel, vagy úgy, ha megbecsülöm magam annyira, hogy folyton figyelek, fegyelmezetten mértéket tartok, és egyszerűen szeretettel törődöm a testemmel, ami így szép lesz, és ami a legfontosabb: jó lesz benne lenni?"
"…Jaj, ne gyere már itt nekem a koronként változó szépségideállal. A hócipőm tele van már a hetven-éve-minden-jobb-volt típusú szólamokkal. Persze, kezdhetjük ezt is a teremtéstől: vajon egy lakatlan szigeten is borotválkoznának a férfiak, ha megtehetnék, és gyantáznák a lábukat a nők? Mit tudom én! Mit tudom én, hogy azért gyantázom-e a lábam, mert valaki kitalálta, hogy az úgy szép, annak ellenére, hogy amíg ez a valaki ezt nem találta ki, ugyanolyan volt a világ: ugyanúgy voltak benne nők és férfiak, szerelem és vágy, szőrös láb ide vagy oda.” Itt a metró utazóközönsége felkapja a fejét - épp egy megállóba értünk, ahol egy Budapesten nagyon ritkán előforduló pár másodperces csend örvendeztette (volna) meg a nyüzső város lakóinak életét. Ritka pillanat.
“Észre sem vették a szőrt. Rendben van. Csak akkora hülyeség ezzel jönni, és tudod, miért? Mert nem ez a lényeg. Ezt nem lehet megfejteni. Igen: nem tudok válaszolni arra a kérdésre, hogy miért szőrteleníteném vagy nem szőrteleníteném egy lakatlan szigeten a lábam. Nem tudom az okát. De teljesen lényegtelen. Az ember mindig elfelejti, hogy az egyik legnagyobb erénye az alkalmazkodóképessége, ami a hihetetlenül erős életösztönből jön. Ha most gyantázás a trend, akkor gyantázok, inkább, mint, hogy azon lamentáljak, miért is csinálom. De tudod, mit? Most, hogy belegondoltam... “
Jellemző: a nők, ha beszélnek, nagyjából hangosan gondolkodnak. Épp ezért beszéd közben jönnek rá a válaszra, amit kerestek. Egyszerűbben: azért kezdenek beszélni, mert egy kérdésre keresik a választ, egy problémára a megoldást. Ezért is kellene a férfiaknak megérteniük, hogy a nők ilyenkor nem panaszkodnak, és nem tanácsot akarnak. Meg akarják fejteni a dolgaikat. És, ha végighallgatják őket, ezt meg is teszik - kalandoznak el a gondolataim, de aztán újra a telefonáló nőre leszek figyelmes, aki közben ugyebár belegondolt, és rájött:
“Kövezzenek meg a feministák, leszarom, nekem tetszik a sima láb. Képzeld. És nekem tetszik, ha egy nő vékony. És igen, újra vékony akarok lenni, mert nekem az tetszik. Haha, látod, ez is milyen visszás? Állj ki azért, amit akarsz, de ha véletlenül pont azt akarod, ami feléd az elvárás, akkor ne állj ki érte, mert szégyent hozol a női nemre, hogy megint hagyja magát elnyomni, és behódol a hímsoviniszta társadalom által uralt világrendnek. Nem, nem fogadom el magam, és leszarom, rajtam kívül kinek és miért tetszik jobban, ha egy nő vékony, azt is, hogy ki kezdte ezt az aktuális divatot..."
"Basszus ezt nem hiszem el” - mondja most elkerekedett szemmel, nyolc-tíz pálcikával lejjebb tekerve a hangerejét. “Itt ül a metrón egy csaj, és valami szennylapot olvasgat, Cosmo-t, vagy mit tudom én. Elmondom, mi volt: az előző lapon egy egész oldalas Milka-reklám, a következő páron anorexiás kiscsajokon prezentált legtrendibb trend, aztán a legújabb fogyókúra, majd könyvajánló valami celeb által írt ponyváról, ami a sikerességről szól, aztán megint egy egész oldalas reklám - a Gerbeaud-cukrászdáról! Hát elhiszed te ezt? Mindennel össze-vissza hülyítik a nőket: most akkor hogy álljak ki azért, amit akarok, ha közben elfogadom, mi az elvárás, és - mit ad Isten - az egybeesik az én ízlésemmel! Agyrém! Nem ez a mai világ az agyrém, hanem, hogy mindenki hagyja veszni a józan eszét mindenféle egymásnak is ellentmondó agymosás javára. Na mindegy. Szóval nem vagyok hajlandó nagyobb ruhákat venni."
"Ha beledöglök, akkor is vékony leszek. Mert nekem így jó. És kövezzenek meg a radikális feministák, járjanak szőrös lábbal, hurkás hassal. Csak azt ne akarja velem megetetni senki, hogy ők tényleg jól érzik így magukat. Na, de hagyjuk is az én apró-cseprő dolgaimat, nálad mi újság? … Igen? Tényleg? Na, és bevált? Öt kiló mínusz egy nap alatt, nem mondod! Melyikben olvastad? A Kiskegyedben? De szuper! Mindjárt veszek is egyet” - mondja, aztán beleharap a porcukorral nagyvonalúan meghintett kakóscsigájába, és leszáll a metróról.