Hagyományosan a második gyertya színe is lila. Ez a gyertya a reményt jelképezi. A remény a hittel kéz a kézben jár. Ezért is követi ilyen hamar az adventben. A remény a hit öccse és bátyja, húga és nővére egyben. A hit kerete, köpönyege, hű szolgálója. Ha az igaz hit bizonyossága be akar lépni egy házba, előreküldi a reményt mint szolgálóját, puhatolja ki, szívesen látják-e. Ezért van az, hogy ha a hit kiérleltsége még nem is egész és kerek bennünk, a remény már megmutatkozik, a remény a megoldásra, arra, hogy az igazság, mint a borús ég felhői alól a ragyogó nap, kiderül egyszer.
A második gyertya az angyali üdvözletre emlékeztet minket, az ígéretre, hogy a fény el fog érkezni. Sőt, már jelen is van, csupán még színre nem került. Így nézve a remény egy időbeliséget is magában hordoz. Egy várakozási időt. A hit gyertyája, amely az első fénysugarakat gyújtotta meg, most társra talált a reményteli várakozásban. Ez tehát egy jövőre vonatkozó remény. De milyen lehet akkor az a remény, ami a jelenre vonatkozik?Erre mondhatjuk, hogy a hit bátyja, aki a hitnek éppen a másik oldalán helyezkedik el, mint a jövőt váró öcs. A remény a jelen pillanatban már nem jelent várakozást. Míg a jövő reménye az élet vállat nyomó súlyától, a lassan folyó időtől terhes, a jelenbéli remény már lerakta terhét, felszabadultan örül, ez már egy „víg remény”. Ez már éppoly kiérlelt és kerek, mint az igaz hit. Ez már egy felhőtlen, boldog bizonyosság, amely nem ismeri a várakozás rabságát. Ez a remény már önmagában áll, szabad és ezért boldog.
De ahogy ez már lenni szokott az igazán szabad, és legszebb jelenségekkel, ez a jelenbéli, szabad remény minden jövőt váró reménységet is átszínez, visszahat a várakozó reménységre, arra a másikra, ami még az emberi élet, sors terheivel őrzi a kapcsolatot, és minél jobban áthatja azt, annál szebb és annál szabadabb a remény. Ezért írja Pál apostol a Rómaiaknak írt levelében: „A reményben legyetek derűsek, a nyomorúságban béketűrők, az imádságban állhatatosak.” (Róm 12,12)
Ha a nehéz időkben, amikor úgy érezzük, csak szaladunk és szaladunk megállíthatatlanul egy lejtőn, nem tudjuk, hogyan indultunk el, és bele sem merünk gondolni, hová jutunk, már csak sodródunk, kapaszkodót nem találva, ha ezekben az időkben, amikor kavargó homály lepi el szívünket, és egy pislákoló láng, nem sok, annyit sem találunk lelkünk e mély vaksötétjében, akkor ha megállunk egy pillanatra, és belegondolunk, hogyan is indultunk el, hogyan is vettük azt az egészen apró lendületet, amiből ez a nagy lejtőnfutás bekövetkezett, rádöbbenünk, hogy nem mással, mint a remény elvesztésével. A remény elvesztésével kezdődött minden sötétség. Ezért ha az ember nem is tud a bizonyosság erejével hinni, legalább reméljen. Arra tulajdonképpen mindig képes. Mivel a remény még akkor sem hagy el minket, ha mi el is hagytuk őt.
Mert az ilyen lejtő mindig egy feneketlen gödörbe vezet. Nem azért mondom, hogy „feneketlen”, hogy az ilyenkor egyébként sem csekély riadtságot, félelmet fokozzam, hanem azért, hogy azt jelezzem, nincs olyan része, ami ne volna egy nála rosszabb és egy nála jobb közé ékelve. És az, hogy van nála egyetlen lépéssel, egy egészen kicsinyke fokkal jobb, ez jelenti a reményt magát. Ezért a remény még akkor sem hagy el minket, ha mi el is hagytuk őt.
Ha azt is gondoljuk, nincs remény, vége, és tán megsemmisülni vágynánk, vagy beleolvadni az alant tátongó sötétségbe, a reménység akkor is, ha akarjuk, ha nem, visszaterel, visszahúz, vagy ha nagyon nem akarunk engedelmeskedni, hát visszavonszol minket magához. Mert a reménység akkor sem hagy el minket, ha mi el is hagytuk őt.
Ezért hát mi sem jobb, mint éltetni a víg, szabad reményt, hogy ne csak azt mondhassa, amikor szívünk házán belép: „Tudtam én, hogy egyszer mégiscsak befogadnak”, hanem inkább azt: „Igen, ez az én otthonom.”