Azt hiszem, azt felesleges magyaráznom, mi a szeretet és miért fontos. Nem is azért szükségtelen, mintha mindenki mindig birtokában lenne a csorbítatlan, tökéletes szeretetnek. Hanem mert amit róla mondani lehet, az már meghaladja a cikk formáját. A szeretetet lírai költeménybe kellene inkább foglalni. Vagy szent könyvekből olvasni róla. De a legjobb volna mindig benne élni. Egészen.
Az igazi, elcsépeletlen és meghamisítatlan, örökké ugyanolyan, mindenhol és mindenkor ugyanazon tökéletességgel előlépő szeretet kergetéssel, megfeszített, görcsös igyekezettel el nem érhető. Az ember annyira bízik saját gondolataiban, az okok és okozatok egymásra következő sorában, mely, akár a hízelgő udvarhölgy vagy lakáj, oly sokszor segítségére tud sietni a (magában csalhatatlannak hazudott) racionalizáló önigazolásban, annyira bízik tehát saját átverésében, hogy azt hiszi, az egész világon minden, amit tapasztalnia, amit elérnie kell, még az is, ami csak lelkének legmélyebb és legszentebb álma, egy gondolati, ok-okozati sor végén egyszer majd elérhetővé válik, még ha szélsőségesen szenvedésteli és hosszadalmas is ezt kivárni. Nem! Sajnos… – vagy ha jobban meggondoljuk, igazándiból annyira nem is sajnálatos módon – a szeretet nem e közönségesen emberi eszközök közé tartozik. A szeretetet nem tudjuk kigondolni magunkból. Sem kikényszeríteni. Legalábbis a szabad, tiszta, igazán szép szeretet nem. Amit nem érint a ragaszkodás, az elvárások és vágyak, a görcsösség és a mindenki által jól ismert kínzó kérdések végeláthatatlan, nyughatatlan zaklatása.
Amikor a szeretet nincs velünk, amikor nincs bennünk, alapvetően elkezdjük magunkat sajnálni. Hogy mások nem szeretnek, milyen magányosak vagyunk, milyen céltalanok és semmirekellők, vagy éppen ennek ellentéteként mi vagyunk az egyetlen normális ember a földön, csak mi tudjuk egyedül az igazságot, micsoda lángész lobog bennünk stb… De ha már némileg edzettebbek vagyunk az önsajnálatban, akkor más eszközökhöz folyamodunk: amint észrevesszük, hogy már megint ön-ittasan a szeretetlenség feneketlen tavába estünk, evickélni kezdünk, arra számítva leplezetlen bizonyossággal, hogy ezzel a rendszerezett, módszeres kapálózással egyszercsak eljutunk az áhított túlsó partig. Nincs bennünk szeretet, és ezért főképp magunkat nem szeretjük. Az sem jelent gyógyírt, ha valakiről kiderül, hogy szeret minket. Semmit nem jelent, mert a probléma magva a mi szívünkben gyökerezett ki. Gyűlöljük a problémát, a szeretetlenséget, de nem tudunk nem törődni vele, gyűlöljük már az egész folyamatot, az evickélést is gyűlöljük. Gyűlöljük magunkat, hogy nem tudunk kikecmeregni, és gyűlöljük magunkat, mert gyűlölünk.
Ám amikor a szeretet velünk van, mi sem tűnik magától értetődőbbnek. Egyszerű és boldog, szabad és tiszta állapot, amiben érezzük magunkat. Fájdalmas is, mélységesen fájdalmas, amit talán a másik, szeretetlen önmagunk iránt érzett részvét okoz szívünkben. Ahogy Pilinszky írja: „Minden szeretet: tiszta öröm és tiszta szomorúság, anélkül, hogy a kettő keresztezné vagy kisebbítené egymást.” Mert a szeretet szentségében az igazsággal rokon. Ezért ha valakinek sikerül igazán, de igazán szeretnie, akkor sikerül csak tisztán látnia. És ez a tisztaság fájdalmakkal is jár. Szeretet nélkül ugyanis hamis a kép, és mindig is hamis marad. Ez a magyarázata annak, Krisztus miért ismerte olyan jól az emberek szívét, és miért tudott minden kérdésre a legékesebb, legigazabb bölcsességgel válaszolni. Mert Krisztus a Szeretetben élt. Tudjuk, ez a tetőpont, ennél már nincs feljebb, de nem azért nincs feljebb, mert ez a legfelső pont, hanem mert ez nem egy pont, hanem sokkal inkább egy kör. Ez a teljesség. És azért nincs „feljebb” ennél, mert itt ér körbe a kör. Most és csak most kör. Ezért tiszta, szabad, csorbítatlan. Maga a Szeretet. A szeretés. Innen mindaz a szeretetlen szenvedés, amiben részünk volt, és amiben másoknak része van, önakaratból magunkra vett bádogruhának tűnik, amit mindig másoknak tulajdonított saját félelmeink támadásai ellen öltöttünk fel, önként, direkt, a teljesség szomorú kedvéért. Hogy eljátsszuk, milyen a körnek csak egy részét látni. Milyen, amikor nem ér körbe a szeretet. Eljátsszuk, belefeledkezzünk a játékba, majd evickéljünk, izzadjunk és sírjunk, fájjon és vérezzen a szívünk, hogy majd újra megpihenhessünk, és rájöhessünk, nincs is más, mint ez a teljesség, ez a kör, ez a szeretet, igazi otthonunk, e szeretet-jurta.
Úgy érezzük, amikor nincs velünk, hogy el kell érnünk. És lehetséges, hogy ez a szeretetlenség állapotának igazi java. Az elkötelezett, kitartó küzdés a szeretetért. Küzdés úgy, ahogy, ott, ahol, akkor, amikor csak lehet. Mert a szeretet szent. És miért másért érdemes küzdeni ezen az éggel határos földi életben, mint a szent ügyekért?
Ezzel körbeért tehát a koszorú köre is. És ha a hit, a remény, az öröm és a szeretet szent képeinek, archetípusainak szívünkbe hívogatásával fáradoztunk advent idején, akkor talán el is nyerjük tőlük jutalmunkat, a mindenkor hőn áhított áldott karácsonyt.