Hálás feladat Fehér Viktorral készíteni interjút: pont olyan energikus, mint a zene, amit többedmagával csinál, emellett meglehetősen nagy a beszélőkedve, így a szegény újságírónak alig kell kérdeznie tőle valamit. Vagy csak jó megérzéssel valamiért épp a tizenhetedik kerületet felhozni, és Viktor már el is kezdi mesélni: oda járt dobtanárhoz, Egerből, ami azt jelentette, hogy három óra utazás oda, ugyanennyi vissza, ráadásul csak fél órás leckéket adott a tanár. „Emögött prózai okok állnak: egyszerűen annyi tanítványa volt, hogy fél óra jutott egy emberre. Nem a tanítványai számát csökkentette, hanem az órák időtartamát” – meséli.
Fél óráért ennyit utazni… mint kiderül, Viktornál ez nem úgy nézett ki, hogy alaposan megvizsgálta a szakemberek körét, egyszerűen volt egy dobtanulásról szóló könyve, aminek a végén ott állt a tanár száma, hogy bármi kérdés van, hívják nyugodtan. „Én meg fogtam magam, és felhívtam. Az ismerőseim hüledeztek is rendesen, kérdezték, hogy kerültem be a Martonosi Gyuri bácsihoz. Mondtam nekik, hogy felhívtam, ő azt mondta, jöhetek, ennyi volt. A balkáni páratlan ritmusokról érdeklődtem egyébként nála – muszáj volt, mert ha az ember autodidaktaként tanul, előbb-utóbb elakad. Meglepődött, hogy ez engem érdekel, végre valaki, mondta, aki nem Guns and Roses-t vagy Nothing else matters-t akar dobolni. Aztán azt mondta, ott a helyem!”
Idén húsz éves a Kerekes Band. „Húsz év – ez azért sok, nem?” – teszem fel a nagyonokos kérdést Viktornak, aki egyúttal a kettővel ezutáni kérdésemet is megválaszolja. „Dehogynem! Nem így terveztük. De hát gyerekfejjel kezdtük, akkor még nem hosszútávra tervez az ember. Tizenkét éves voltam…” – kezd bele a Kerekes Band alakulásának történetébe.
„Zsombor (Fehér Zsombor, Viktor testvére – a szerk.) ekkor már két éve furulyázott. Megpályázta a népművészet ifjú mestere díjat, amit meg is nyert. Ott hallotta Kallós Zoltán, a Kossuth-díjas erdélyi magyar népzenegyűjtő játszani, aztán beszélt az erdélyi, válaszúti táborról, és megkérdezte, van-e kedvünk menni. Van-e? Körülbelül elájultunk, hogy egy ekkora ember elhívott minket táborozni, persze, hogy elmentünk, sőt, követett bennünket Námor Csabi is a kobozzal. Pár évig ebben a hagyományos moldvai zenei felállásban nyomtuk: furulya, koboz, dob. Utána gyűjtögettük magunk köré az embereket.”
Az egyik, ami szembetűnő a Kerekes Banddel kapcsolatban, hogy nem éppen a tagváltásokról híresek. Ez elég ritka. Viktor szerint ennek több oka van. „Egyrészt szeretjük egymást, másrészt valljuk be: Eger nem annyira hemzseg a hasonló formációjú zenekaroktól – így aztán elég ritkán fordul elő, hogy attól kellett félnünk, Csabi átmegy egy másik zenekarba kobzálni” – fejti ki nevetve. „Vagy, hogy Ákost beszippantja egy népzenei banda, mert pont olyan brácsásra van szükségük, mint ő… Tulajdonképpen egymásra voltunk utalva, tudtuk, nekünk így öten kell valamit létrehoznunk."
Nem volt bennünk elvágyódás sem, és nem is érdekelt igazán soha, hogy más zenekarokban is játsszunk. Mi erre a zenekarra tettünk fel elég sok mindent.
Oké, oké, csakhogy a Kerekes Band azóta nemzetközi díjakat zsebelt be, és rengeteg helyen ismerik a nevüket zenészkörökben külföldön is. „Valahogy úgy vagyok ezzel, tudod, hogy nem szeretném Mick Jaggert látni az AC/DC-ben vendégelőadóként, mert Mick Jagger nekem a Rolling Stones-ban Mick Jagger, amint ő onnan kilép, az egész borul. Ugyanígy: a Kerekes Band tagjai ne jelenjenek meg mindenfelé. Vannak példák erre a szétforgácsolódásra a zeneiparban. Csak ez azt eredményezi, hogy nem tudsz kit kötni a zenekarhoz, mert folyamatosan változnak az arcok. Innentől pedig a közönség is elkezd kopni, hiszen nincs, akit megszeressen.
Az a meglátásom, hogy a közönség a zenészekbe lesz szerelmes.
Egy zenekari brand lényege, hogy a tagok ne változzanak hetente. A Kerekes Band esetében én nem találok semmi olyan faktort, ami miatt a zenekar vagy a zene, amit csinálunk, sikerre lenne ítélve. Nagyon elvétve van benne ének, a furulya elég megosztó, nem rádióbarát a zenénk, a dallamok esetében sem arra törekszünk, hogy minél populárisabbak legyenek – ez a Mr. Hungary-nél mégis sikerült, de az kábé véletlen volt."
"Csak arra tudok gondolni: ahogy ott állunk öten a színpadon, mindenki megtalálja közülünk azt, akit szeret. Szerintem ezért is szeretnek az emberek a koncertjeinkre járni. Akárhányszor külső szemlélők véleményét kértem ki, mindig azt mondták, ha meglátnak minket, olyan érzésük van, mintha a haverjaik játszanának nekik a színpadon. Nincsenek sztárallűrök, van viszont egyfajta bensőséges hangulat. Úgy járnak a koncertre, mintha a saját családtagjaikéra mennének.” Mondjuk igaz: ha egy zene nem rádióbarát, akkor a zenekar elsősorban koncertezésben tud utazni.
„A közönség tudná igazából megmondani, miért jár Kerekes-koncertre!” – fejti meg a talányt nevetve. „Kelemen László, a Hagyományok Háza igazgatója azt mondta, azonnal kapcsolatot teremtünk a közönséggel, és látszik, hogy a közönséggel foglalkozunk. Nem tudom, miért, de sok zenekar, elsősorban népzenei bandák, nem így kezeli ezt. Csak zenélnek a színpadon, de az előadóművészi gesztusokat nem teszik meg.”
Meg aztán talán a műfaj is közrejátszik ebben, hiszen a népzene erősen közösségi jelenség. „Sebő Ferenc mondta, és egyetértek vele: a népzene mindig is a popkultúra része volt. A gyűjtések, Bartók, Kodály munkásságának hatása, hogy a népzene a magaskultúrában is helyet talált magának. Ennek viszont az is a következménye, hogy a populáris műfajoktól egyre messzebbre kerül. Ez is megosztja a Kerekes Bandről a közvélekedést: hogy mi inkább a dolog pop-oldalát hangsúlyozzuk. Bár nehéz használni ezt a szót: pop, mert ma már annyi mindent jelent…”
De vajon mit jelent ma a népzene, a világzene, a folk és az etno? – merül fel bennem a kérdés. „A Kusturica-filmek hatására a kétezres évek körül volt egy nagy világzenei robbanás, ami hatással volt a magyar világzenére is – ez mára el is lángolt, elég felületes trend volt. A probléma az, hogy ha valami divattá válik, azzal olyan emberek is elkezdenek foglalkozni, akiknek nincs hozzá megfelelő előképzettségük. Mi sokat jártunk gyűjteni, nem abból állt a munkánk, hogy valami könyvből kivettük a legjobb dallamokat. A sok utánajárás során tisztázódott le bennünk, hogy kifejezetten a magyar pásztorhagyomány zenei világát akarjuk feldolgozni, illetve beépíteni a zenénkbe. Ez részben családi örökség, részben a furulyával köthető össze. Nincs pásztor, akinek ne lenne furulyája.”
„A családotok volt nagyon hagyománykövető, és így is neveltek benneteket?” – kérdezem Viktort, de kiderül: erről szó sincs, ők maguk jártak utána a származásuk történetének. „Zsombornak támadt egyszer csak egy ötlete, és visszakutatta a családfánkat az 1700-as évekig. Kiderült: apai ágon a felmenőink mind az egri érsekség juhászai voltak – a furulyázás a mindennapjaik része volt. És ha már furulya: tudni kell, hogy ez a hangszer még a népzenében is nagyon undergroundnak számít. Ha például táncházba akarsz menni, két verzió jöhet veled szembe: a-verzió: vonós, b-verzió: moldvai, esetleg gyimesi. A legnépszerűbb a széki, mezőségi, kalotaszegi vagy szatmári vonós-felállás. Sokszor kérdezték tőlünk olyanok, akikkel együtt néptáncoltunk: mi ez a furulyás zene? Miért kell kilógni a sorból? Na meg hol van ez egy szép kalotaszegihez a gyönyörű hegedűfutamokkal…? És valóban:
Viszonylag barbár a gyimesi és a moldvai, meg általában a pásztorzene. Nagyon letisztult, karakán. Olyan, mint maguk a pásztorok. Ebbe a kemény móriczi világba szerettünk bele.”
Tehát a Fehér-fivérek fantáziáját izgatta a pásztorörökségük és a furulyaszó – Viktor az előbb meg dobtanulásáról mesélt. Hogy jönnek ezek össze? „A moldvai zene egyik alapeleme a dob, a gyimesinek meg a gardon, tehát ezeken kezdtem el játszani. Azt kezdtem aztán egy idő után érezni, hogy a moldvai dob, azaz a tapan – egy egyszerű kétfenekű dob – egyszerűen korlátoz. És a zenekar fejlődésének is valahogy gátat szabott. Ekkor kezdtem el dobszerkón tanulni, 2002-t írtunk. Innentől tudatosan készültünk rá, hogy saját, új dologgal jöjjünk elő. Rengeteg technikai problémát meg kellett oldaniuk a srácoknak, hiszen ezek a népi hangszerek nehezen tudták felvenni a versenyt a dob-basszus alappal. Ezek a hangszerek nem arra lettek kitalálva, hogy nagy színpadon, erősítve, sok száz ember előtt szólaltassák meg őket. Irtózatos mennyiségű kísérletezés van amögött, hogy ezek ma így megszólalnak.”
A korlátok átlépése-feloldása és a technikai problémák megoldása után aztán a Kerekes Band végül eljutott odáig, hogy még műfajt teremteni is kénytelenek voltak, hiszen semmilyen addig meglévő kategóriába nem nagyon tudták/akarták beilleszteni a zenéjüket. „Valóban elég öntörvényű úton jutottunk el ide” – mondja Viktor. „A táncházainkkal már befutottunk a népzenekedvelők és –művelők köreiben, amikor letértünk a népzene-pályáról. Ezeket az eredményeket feladtuk a saját önmegvalósításunkért, átnyergeltünk a könnyűzenére, ami viszont teljesen ismeretlen volt számunkra. Aztán 2006-ban egyszer felléptünk a Besh o droM előtt – a koncert pedig elég nagyot ütött ahhoz, hogy azóta is visszajáró vendégei legyünk a hajónak, ami egyébként az egyik kedvenc klubunk.”
„Ekkor még az első lemezünk, a Pimasz sem volt meg, és nem nagyon hittek bennünk. Amit nagy érdemünknek tartok, azt a budapesti zenekarok nem is értik:
vidékről baromi nehéz idáig felhallatszani.
Még így is, hogy van internet. Egerben már négy-ötszáz ember bulizott a koncertünkön, Budapesten meg körülbelül huszonöt-harminc barát!” – emlékszik vissza nevetve, miközben tősgyökeres egriként kortyol egyet a mostanra bepárásodott falú borospohara tartalmából. „Szóval akkoriban nem hitte rajtunk kívül komolyan senki, hogy ebből lesz valami, az első lemezünket és azóta az összeset mi magunk adtuk ki. Persze ehhez sem értettünk igazán, de beletanultunk. Kénytelenek voltunk egy rossz tapasztalak miatt az egyik kiadóval. Aztán arra gondoltunk, minek dolgozzunk kiadóval, ha mi is meg tudjuk csinálni?"
"Jöttek a lemezek, a sikerek, a sajtó meg ráharapott a Kerekes Bandre, de tényleg, még a Playboy-ban is szerepeltünk – és azért elég fura ezzel a műfajjal abban a lapban szerepelni… Új és friss volt, nem lehetett máshoz hasonlítani, ez meg mindenkinek tetszett. Sokat kérdezték akkoriban, honnan merítünk ötleteket, ihletet, ránkhúzták a Jethro Tull-vonalat, amit nem is ismertünk. Akkor hallgattuk meg először a zenéjüket, amikor erről kezdtek minket kérdezni, hogy mégis tudjunk mit válaszolni ezekre a kérdésekre.”
És közben eltelt sok-sok év, most már senki nem emlegeti a Jethro Tull-t, nincs Kerekes Band a Playboy-ban, felmerül tehát a kérdés: hogy nem unja meg a zenekar a saját számait, hogy tud ennyi idő után is tömegeket megtáncoltatni? „Persze, voltak olyan időszakok, amikor kissé csömörünk lett – mondjuk az az augusztus, amikor tizennégy koncertet nyomtunk végig… De azért szerencsés ez a műfaj, mert rengeteg improvizációra ad lehetőséget. Persze meg vannak írva a számok, de tudjuk, hol van az a rész, ahol szabadjára engedhetjük magunkat meg a hangszereinket. Ha az elejétől a végéig meg van írva egy szám, az baromi unalmas lehet."
A jazz is hasonlóan szabad, ezért is nem lehet megunni. Minden koncert teljesen más.
Na, akkor csapjunk bele a lecsóba, jöjjön valami kőkemény zeneelméleti kérdés, vetem fel Viktornak, persze csak viccből. Ő is nevet, de kiderül: nem azon, amin én. „Zeneelmélet? Hú, az nekem nagyon nem megy! Teljesen autodidakta módon tanultam zenélni. Egyikünknek sincs zenész végzettsége. Nagyon klassz, hogy most már van egyetemi szintű népzenei képzés, hiszen egyre kevesebb adatközlő van közöttünk.
Viszont én azt vallom, amit Jimi Hendrix mondott a blues-ról (ami egyébként szintén népzene, csak amerikai), hogy könnyű játszani, de nehéz érezni.
Szóval ezeket a dalokat olyan emberek játszották meg énekelték, akiknek személyes kötődésük volt az adott dalhoz, a saját történetük része volt."
"Emlékszem, egyszer egy gyűjtésen elmentem Töki Lajos bátyámhoz, aki nagyon jó énekes volt. Megkértem, énekeljen valamit, mire ő csodálkozva rámnézett: már hogyan énekelnék? Most jöttem haza aratásból. Fáradtan nem énekel az ember – mondta nekem. Vagy, ha valaki fáradtan énekelt, akkor biztos, hogy valami megfáradt dalt, siratót, effélét. A nagyanyám is azt mondta egyszer: ő nem énekel csak úgy siratót, olyan nincs, hogy valaki egyszer csak odajön, megkéri, hogy sirasson, és akkor elénekli a siratót megrendelésre. Ezekre a tapasztalataimra gondolok, amikor azt mondom: ezt nem lehet tanulni.”
„És hogy lehet ezt megoldani egy koncerten, ahol előre le van egyeztetve a tracklist? Mi történik, ha éppen nem tudod magadban azt az érzelmi töltöttséget előhívni, ami az adott szám előadásához kell?” – kérdezem. „Van olyan” – mondja Viktor. „Akkor annyi történik, hogy nem lesz jó. Ehhez rengeteg rutin kell, és egy rajongó soha nem tudja, mekkora agyalás áll a számok sorrendjének összeállítása mögött. A mai napig. Arra is kell figyelnünk, hogy reagál a közönség, például túl hosszú-e egy szám, és észre kell vennünk, ha már elfáradtak. Minden koncert egy küzdelem – kivéve, ha a Kobuciban játszunk, mert még oda se értünk, már kiabálva üdvözöl minket a közönség” – teszi hozzá nevetve.
Eltelt húsz év a határok öntörvényű feszegetésének jegyében, megjelent négy album: vajon fújnak-e a változás szelei Kerekes Bandék háza táján, és ha igen, honnan, hova? A kérdésnek épp van aktualitása, ugyanis Viktor elárulja: az idén vetette fel a zenekarnak, hogy talán szükségük lenne produceri segítségre. „Kiaknáztuk a hangszereinkben rejlő lehetőségeket, és ezek speciális hangszerek: nem gyártják őket tonnaszámra. Egy mai gitárosnak az a nehéz, hogy az iszonyatos mennyiségű új effektből és fejlesztésből válogasson, nekünk pedig, hogy olyan zenéket írjunk, olyan hangokat találjunk, amik működnek furulyán meg kobzán. Szóval arra gondoltam: kellene egy külső fül, aki megmondja, mitől érdekes még ez a zene."
Mi már annyira ismerjük, amit csinálunk, hogy nem csodálkozunk rá, nem látjuk, mi lehet még benne. Persze nem tehetjük meg, hogy holnaptól átváltunk a szintipopra…
„Vagy mondjuk kitalálhattok még egy műfajt, az úgyis megy nektek!” – jegyzem meg. „Meglátjuk” – nevet. „Nagy Feró mondta: igazából senkinek nincs szüksége új számokra a Beatricétől, mindenki a régi számokat akarja. Nekik, a zenekarnak van szüksége az új számokra. Tőlem mindenesetre szokták kérdezni, lesz-e új lemez, amiből arra következtetek, hogy a Kerekes Band-kedvelők nagyon is vevők erre. De viccet félretéve, szerintem most jött el annak az ideje, hogy egy producer közreműködésével esetleg akár más irányokat is kipróbáljunk. Izgatottan várom, mi sül ki ebből. Az álló dolgok megposhadnak. A változás híve vagyok. Mindenben.”