- Hogy tetszik Magyarország?
- Nem ez az első alkalom, hogy itt járok, de most csak nagyon rövid időm lesz – ma van a filmem vetítése és a közönségtalálkozó, holnap elutazom.
- Nagyon tetszett a filmed, és nagyon sok kérdés is felmerült bennem a kapcsán. Tehát van két pár, közülük az egyik pár tagjai vámpírok, aztán ott van Freud „személyesen”, és mindegyik karakternek más a motivációja, ami rengeteg érdekkonfliktust eredményez. Ezen kívül pedig mindkét párkapcsolatban megvannak a teljesen mindennapi kis csaták. Ez a rengeteg komponens elsőre nagyon távol áll egymástól, mégis összehoztad őket egy kerek történetben. Hogy csináltad?
- Teljesen egyszerűen kezdődött minden. A kilencvenes években egyszer csak az jutott eszembe, milyen szörnyű lehet a vámpíroknak, hogy nem látják magukat a tükörben. Akkoriban láttam is egy filmet, ami erről szólt. Aztán elkezdtem azon gondolkozni: a vámpírok évszázadokig élnek, és soha nem látják magukat. Vajon milyen hatása van ennek a személyiségükre? Innen aztán eljutottam Jacques Lacan tükörelméletéhez. Eszerint egy csecsemőből akkor lesz személy, amikor először felismeri, hogy ha a tükörbe néz, amit lát, az nem ő maga, csak a tükröződése. Aztán Freudot kezdtem tanulmányozni, és arra gondoltam, milyen vicces lenne mondjuk elkészíteni egy vámpír pszichoanalízisét. Emellett pedig a vámpírok dolgai és Freud elméletei között jópár átfedés van.
Olyanok, mint például, hogy a vámpírok tudnak repülni, Freud szerint pedig a repülés – az álmokban – erotikus tartalommal bír. Aztán a vámpíroknak vannak fura tikkjeik; például ha egy tárgyból sok egyformát látnak – mondjuk kiömlik egy zsacskó csokidrazsé - , akkor muszáj megszámolniuk őket. Igazából csodálkoztam rajta, hogyhogy még senkinek nem jutott eszébe ezeket összerakni és filmet csinálni belőle. Nekem ez annyira egyértelmű volt. Tehát a koncepció ezekből a gondolatokból nőtte ki magát, de a film fő motívuma a projekció. A vámpírnő ugye nem látja magát a tükörben, így aztán a férjétől függ: neki kell mindig elmondania, hogy néz ki. A festőnél és a barátnőjénél pedig az a helyzet, hogy a festő soha nem úgy festi le a lányt, ahogy kinéz, hanem úgy, ahogy szeretné, hogy kinézzen.
Tehát ezekkel a projekciókkal játszottam, amelyek egyrészt a párkapcsolatokban jelennek meg, másrészt minden egyéb helyzetben, amiben egy ember megváltozik valakinek a hatására. A film elején Lucy, a festő barátnője körülbelül az egyetlen normális ember a szereplők közül. A végére meg neki is lesz egy kattanása a frizurájával kapcsolatban…
- A két pár életében felmerülő problémák mégis teljesen hétköznapiak.
- Igen, a vámpírok ugyanúgy veszekednek, mint bármelyik másik pár, annyi a különbség, hogy szupererejük van, amit egymás ellen fordíthatnak. Ennek ellenére van, hogy a „hagyományos” módszernél maradnak, és tányérokat dobálnak egymást felé. Nagyon szeretem a harmincas évek vígjátékait – ezekben rengeteg civakodó pár jelenik meg. És hát persze rengeteg személyes tapasztalatom is van. Az emberek mindig meg akarják változtatni egymást.
- Mennyi időbe telt, mire a kezdeti ötletekből kész forgatókönyv lett?
- Nagyon sokáig tartott. Úgy hét évig. Persze nem írtam minden nap. Amikor elkezdtem, a nehézséget a finanszírozás megoldása jelentette. Hiszen nem egyszerű egy vámpíros filmre pénzt szerezni: ennek a zsánernek most egy időre annyi, hiszen túl sok vámpíros film készült az utóbbi időszakban. Azt is tudtam, hogy az osztrák büdzsét figyelembe véve drága lesz a gyártás, így koprodukció lett belőle Svájccal. Tehát a pénzszerzés is hosszú időt vett igénybe.
- Igazából azért nem igazán értem, mitől lett volna extrém drága ez a film, mert van benne rendesen VFX, de ezen kívül semmi szembeötlő nincs, ami miatt ezt gondolhatná az ember.
- De rejtett dolgok is vannak. Először az egész filmet stúdióban akartam forgatni, ugyanúgy, ahogy a harmincas évek filmjeit készítették. De az már végképp túl sokba került volna, így aztán csak bizonyos részeit vehettük fel stúdióban. Viszont azt akartam, hogy az utcán játszódó jelenetek is úgy nézzenek ki, mintha stúdióban lettek volna felvéve.
Mindig törekedtem arra, hogy egy kissé mesterséges legyen az egész. Így aztán azt mondhatom, nagyjából minden egyes kockán van valami speciális effekt. Akár olyan, amit észre sem veszel, mert pont, hogy kivettünk valamit a képből, nem pedig hozzáraktunk – így nincs az az érzésed, hogy bármi hiányzik.
- Ezt a koncepciót sikerült profin véghezvinni: a film látványvilága teljesen egységes.
- Ez nagyon fontos volt nekem. Minden egyes jelenethez csináltunk storyboardot, nehogy kifussunk az időből.
- Egyedül írtad a forgatókönyvet, vagy közösen ötleteltél másokkal is?
- Az első vázlatot teljesen egyedül írtam, abban már benne voltak a fő elemek. Aztán persze megvitatattam sok mindent a dramaturggal, és ő elmondta, ha valami nem működött.
- Például a párbeszédek?
- Nem igazán, inkább a sztori felépítése, mert, ahogy mondtad, nagyon bonyolult. És fontos volt számomra, hogy egyszerűen meséljem el. Nem akartam olyan filmet csinálni, amit csak az ért meg, aki töviről hegyire tudja Freud összes elméletét, vagy ilyesmi.
- Még mindig nem tudom elképzelni, hogy lehet kitalálni egy ilyen történetet…
- Hát, én se! (Nevet.) De az egyik dolog után jön a másik, és egyszer csak elkezd élni az egész.
- Van még valami, ami érdekelne: fotósként kezdted a karrieredet, igaz?
- Nem egészen. 10-11 éves koromban már elkezdtem saját filmet csinálni – mindig is filmes akartam lenni, teljesen lenyűgözött ez a világ - , de túl fiatal voltam még, hogy filmes iskolába menjek 15 évesen. Így aztán beiratkoztam egy fotós suliba, ahova ennyi idősen is felvettek; gyakorlatilag ez volt az egyetlen választásom. De arra gondoltam, jó lesz ez, legalább megtanulok egy csomó technikát, találkozom mindenféle világítással, lencsékkel, és így tovább. Miután ezt befejeztem, kidobtam az összes fotómat, amit ott csináltam, és jelentkeztem a filmes suliba, de sajnos nem vettek fel. Így aztán elkezdtem filmek gyártásában dolgozni: mindent, de mindent csináltam, amit csak lehetett, kivéve… illetve nem igaz, még színészkedtem is! (Nevet.) Rengeteget tanultam. Amikor pedig bejöttek a digitális kamerák, el voltam ájulva tőlük, és újra fotózni kezdtem. A fotózás most egy mellékprojekt nekem, a szerelmem mindig a mozi marad. Vannak kiállításaim is, de az ott látható fotósorozatok is mind nagyon film-jellegűek. Éjjeli jelenetek, amelyeken látszik, hogy valami épp a lefotózott pillanat előtti pillanatban történt, és ilyesmik. Szerencsére most már nagyon jó galériák is kiállítják a képeimet.
- De ha filmről van szó, inkább rendezel, mint fényképezel.
- Igen, de nagyon szorosan együtt dolgozom az operatőrrel, ami neki is jó, hiszen van valaki, aki érti, mit csinál.
- Tehát nem követeled tőle a lehetetlent. Nagyon hálásak lehetnek! Inkább ennek az ellenkezőkéről hallani a rendező és az operatőr munkakapcsolatában. Az IMDb-n láttam, mennyi fesztivált megjárt már a filmed.
- Az IMDb-t azért fenntartással kell kezelni, vannak a nevem alatt olyan filmek is, amiket nem is én rendeztem, meg olyanok, amiknek megírtam a forgatókönyvét, de soha nem kerültek gyártásba. De igen, rengeteg helyen voltam. Az egyik érdekes tapasztalat például Dél-Korea volt: hatalmas számú közönségnek, körülbelül háromezer embernek vetítették a filmet, nagyon élvezték, rengeteget nevettek. Kíváncsi voltam, hogy fognak reagálni, és azt mondhatom, mintaközönség voltak! (Nevet.) De Edinburgh-tól Brüsszelig nagyon sokfelé jártam, és mindenhol működött a film. Két héten belül már Erdélyben leszek – az azért vicces lesz - , aztán október végén Mexikóba utazom.
- Dolgozol már a következő forgatókönyvön?
- Igen, ezúttal egy gengszterfilmet csinálok.
- Semmi humor, csak keményfiúk?
- Hogyne lenne benne humor! Valaki mindig mond valami hülyeséget, és azt beleteszem a sztoriba. Mintha ez automatikusan jönne. Így aztán ha akarnám, sem tudnám kihagyni a történetből a humort…
Fotók: Horváth Donát