Február 11-én az Alfahír főszerkesztője egy vitaindító publicisztikát írt, amelynek kapcsán egy nyilvános diskurzust indítunk hírportálunkon. A diskurzusban reményeink szerint sikerül egy közös gondolkodás, konstruktív vita során megvitatni a párt útja kapcsán felmerülő kérdéseket. Amennyiben szívesen csatlakozna, küldje el publicisztikáját a szerk@alfahir.hu címre "Diskurzus a Jobbikról" tárgymegjelöléssel (a beérkezett írások közül, amennyiben stílusában megfelelőnek találjuk, többet meg fogunk jelentetni). A most következő publicisztika is ezen diskurzus része.
A bázis szélesítése, és ezzel párhuzamosan a stílus változása helyett ugyanis a másik verzió nem az, hogy a párt végig hű maradva korábbi önmagához, végül, a kitartás és 100%-os következetesség jutalmaként valami csoda folytán egyszer csak elnyeri a hatalmat. Ilyen vörös szőnyeget senki elé nem terít a történelem. A néppártosodás alternatívája nem a heroikus győzelem - hanem a komikus bukás. Aki úgy akarja megmenteni saját nemzetét, hogy képtelen ennek a nemzetnek a többségét maga mögé állítani, az nem tragikus hős lesz a végén - hanem szánandó áldozat.
Magyarország népének többsége ma olyan, amilyen. Utálom, hogy ilyen. De azzal képtelen vagyok megváltoztatni őket, ha az arcukba ordítom az igazságot. Mert akkor nem azt fogják látni, hogy igazat mondok, csupán azt, hogy kiabálok. Kényelmes álláspont, hogy az emberek "megijednek a valóságtól", és ezért nem állnak mellénk. Sok esetben persze igaz is. Csakhogy legalább ennyi példa van arra is, hogy nem azt tartják ijesztőnek, amit hallanak, hanem azt, ahogyan hallják. A hangerőt, a militáns stílust, a frusztrált dühöt, a kidagadt nyaki ereket. Az igazság higgadtan és derűsen előadva is igazság marad. És így csak azok számára lesz kényelmetlen, akiknek valóban sérti az érdekeit, ha ez az igazság egyszer hatalomra kerül. Ők meg csak hadd parázzanak, velük nincs dolgunk.
Nagy morális válaszutakhoz érve idején érdemes Cseh Tamáshoz fordulni. Ő nagyjából mindenről énekelt, ami fontos. Bármilyen furcsán hangzik, de még a mi mostani dilemmánkról is. Az Ács Mari című nóta egy régi, fiatalkori barátról szól, aki "benne maradt a régiben". Aki nem alkudott semmiben, aki szembe ment az egész világgal, aki semmit nem engedett a maga "példasértett életéből", amelyben egykor együtt hittek a többiekkel. Ács Mari pontosan ugyanolyan maradt, mint régen. Mert a változás az ő szemében árulás volt. De Ács Mari nem hős lett. Hanem őrült.
mind, aki benne maradt a régiben,
akik meg nem bocsátanak.
Kik semmit sem felednek,
.
Kik semmit sem felednek,
és nem bocsátanak meg,
végül egy villamoson
rám ijesztenek, s én elfordulok:
benne maradtak a régiben.
Cseh Tamás nem őrült meg. Pedig tudja, és el is énekli, hogy az "összes tévhitet, mit belénk verni, mert, százezer vén bolond, kit tönkretett a gond" sutba kell dobni, és valami újat kell kezdeni helyette. De azt is, hogy muszáj "érteni apánk-anyánkat", és, hogy "megbocsátani kell".
Nem lehet az egész életünk, az egész világnézetünk egyetlen keserű vádirat a világ ellen. Még akkor sem, ha minden egyes pontja igaz. Ez a szerencsétlen, kisemmizett, identitásából és vagyonából is kiforgatott nemzet már nem haragudni akar - hanem reménykedni. Aki hangot ad a jogos dühüknek, azt szeretik. De követni csak azt fogják, aki kézzel fogható reménnyé tudja tenni a sok évtizedes zsibbadt vágyakozást egy emberibb, és igazságosabb ország után.
Ha "benne maradunk a régiben", akkor következetes, erkölcsös döntést hozunk. Csak épp cserben hagyjuk a hazánkat, amelyet így soha nem tudunk majd felemelni, cserben hagyjuk a népünket, amely soha nem fog megérteni minket.
Ács Marinak igaza volt. De nem tudott igazságot tenni. Azt csak a Cseh Tamások tudnak.