Szóval, olvasom, hogy áll a bál, mert a létéért küzdő MSZP elnöke egy példátlan partizán (passzol hozzá) akcióval néma felállásra szólította fel tegnap a Tisztelt házat, hogy így adózzanak a napokban elhunyt Schweitzer József, nyugalmazott főrabbi emléke előtt, Novák Előd pedig nem állt fel. Na és? - csaphatnánk le a pufajkás Horn Gyula által (akinek szobra áll a szoci székházban) ránk hagyott ziccert. Nem állt fel, mert mint Facebook oldalán írta, azt sem tudta a hirtelen kavarodásban, hogy kiért rendelte el Tóbiás a gyászszünetet. A Jobbik képviselője leírta, hogy a Horn Gyula emlékére tartott néma felállás alkalmával annak idején elhagyta az üléstermet, s nem tudja, ha hivatalos megemlékezésre került volna sor, ugyanígy tett-e volna Schweitzer esetében is (akit egyébként nem vett egy kalap alá a pufajkással), vagy sem.
De itt már nem is a konkrét eset a lényeg, hanem maga az elv. Hogy megadathat-e egy magyar állampolgárnak az a szabadság, hogy eldöntse, kinek az emléke előtt tiszteleg, s kit nem tart meggyőződése szerint erre méltónak. Külön érdekes ez a kérdés akkor, amikor a magukat demokratának nevező, valójában véleménydiktátor szélsőliberálisok több mint egy hónapja Charlie Hebdo-k, így kiállva a gyomorforgató és káoszt szító vallásgyalázás szabadsága mellett. Azt lehet, az dicsőséges, az fantasztikus és magasztos, de ugyanakkor előírják, hogy kit kell kötelezően gyászolni, mert ha nem, utolsó náci vagy. Pár napja írtam ugyanitt az ész nélküli zsidózás káros következményeiről. Bár az agyam forr, az igazságérzetem háborog, megmaradok azon a bizonyos határon belül.
De! Ettől még nagyon elegem van abból, hogy egy jól meghatározható politikai közösség tartja véleményterror alatt a magyar társadalmat. Unom már, de rohadtul, hogy rendszeresen a fejemre olvassák a holokausztot, mint ha én irtottam volna ki zsidók tömegeit 70 évvel ezelőtt. Nem, nem én voltam, és nem is kérek bocsánatot senkitől olyanért, amihez semmi közöm, várom viszont Konrád György bocsánatkérését, aki a Der Spiegelnek nyilatkozva azt hazudta, hogy a nővére hozta fel Budapestre, és így úszták meg a deportálást. Hát nem, a gyerek Konrád Györgyöt és testvérét nagyanyám testvére, Laló bácsi mentette meg. Ugye, Konrád, emlékszel rá, hiszen a könyvedben is leírtad, csak a Spiegelnek nyilatkozva ez már nem illett a bűnös magyar nép képébe.
Unom ezen felül, hogy miközben minden állami méltóság bocsánatot kért már a zsidóság szenvedéseiért, addig a zsidóság választott képviselői nem kértek még bocsánatot a Tanácsköztársaság faji alapon szerveződött, döntő többségében zsidókból álló Forradalmi Kormányzótanácsáért, Szamuelyért (akinek nevét mai napig utcák tömege viseli Magyarországon!), Kun Béláért, Rákosiért és a többiekért.
Csak annyit kérek, hogy hagyjanak engem békén végre a Charlie-k! Szeretem a munkámat, szeretek dolgozni, szívesen fizetek adót, még útdíjat is, komolyan, csak hagyjanak már végre élni a szeretett hazámban. És hagyjanak békén minden embert, magyart, cigányt, zsidót, svábot, szlovákot, mindenkit, akinek Magyarország nem pusztán élőhelye, hanem a hazája is. Csak ennyit kérek.
A vonatom közben lassan befut a Keletibe. A karom görcsöt kapott a pötyögéstől, de a telefonom amúgy is lemerül lassan. Az agyvelőm a helyén maradt, de ettől függetlenül jó munkát kívánok a takarítóknak, a véleménydiktátoroknak, gyűlölködőknek pedig Istentől megáldott békességet.
Balczó Mátyás